KEMÉNYFEDÉL

Nagyon sok időt eltöltöttem az utóbbi két évben a tiktokon. Imádom a booktokot, meg a főzős szösszeneteket, meg még egy csomó mást. Ennyi idő alatt láttam trendeket jönni meg menni, és tény,  valóban nagyon fel tudják futtatni a könyveket, még a magánkiadásokat is. A negatív vélemény ott sem igazán divat, ritka, mint a fehér holló, elém legalábbis nem igazán kerültek ilyen videók. Bár az is igaz, ha valaki nem tükrözi a képet, és fordítva látok mindent, azt azonnal tovább tekerem, szóval bármi lehet.

Az viszont egy kicsit unalmas, hogy ugyanazt a 30 könyvet/írót látom szinte mindenkinél: Maas, Schwab, Abercrombie, James Islington (!! na, őrá nagyon kíváncsi vagyok), M.L. Wang, Carrick, Rachel Gillig, Gwynne, Fonda Lee, Hobb, Sanderson. Ami egyébként tök jó, mert abszolút várnám azokat a könyveket magyarul, amik eddig még nem jöttek (azt sem tudom, a kiadók mennyire figyelik ezeket), de jó lenne már valami, amit nem rágtak meg előttem legalább ötszázan. Ráadásul ezeknek a könyveknek nagy része már itthon is tarol jóideje. Időnként olyan booktokkerek is elém kerülnek, akik kicsit idősebbek, mint az ACOTAR rajongói (mellesleg teljesen megértem a rajongást), és egy kicsit más témában olvasnak, inkább pl. történelmet vagy sci-fit, de ők jellemzően pasik, és a 30 író férfirészlege őket sem kerülte el.

Amiről szinte egyetlen videót sem láttam, az az alakváltós urban fantasy, se egy vámpír, vérfarkas, démon, vagy vérsün, se egy Moning ajánlás, se Anita Blake méltatás, Chance, Ward, Kelly Armstrong mintha nem is léteznének. A Vámpírakadémia és Mead előkerül nagy ritkán, de azokat a neveket, amikre mi nosztalgiával gondolunk, a booktok mintha elfelejtette volna. Legalábbis most, aztán majd valamelyik következő generáció valószínűleg előveszi őket újra.

Éppen ezért elhatároztam, hogy idei célom lesz keresni valamit, amit én fedezek fel. Terveztem bemenni könyvesboltba, mint a normális olvasók szoktak, és ott lézengeni, amíg meg nem akad valamin a szemem, de sajna most nincs ennyi időm, és pont az utamba került egy, vagyis kettő, hamarosan megjelenő könyv. 
margójegyzet: Nem értek egyet az általános hisztériával, hogy miért az angol cím veri ki a magyar olvasó szemét a magyar megjelenésen. Én szeretem tudni, hogy a könyv, amit esetleg várok, megjelenik. Vagy ha nem várom, akkor is. Szeretek képben lenni, mennyire tartjuk a lépést a külfölddel. Kell, hogy a borító meg a cím, amivel naponta többször találkozhat egy átlagember is - aki várja, érdekli, és az eredeti már beleégett az agyába -, szembesüljön a magyar megjelenésen is, hogy első ránézésre be tudjuk azonosítani.

Na, vissza az élményvadászathoz. A friss újdonság, amit kinéztem magamnak, mert még nem bombázta szét a net az agysejtjeimet a folyamatos ömlengéssel, megjelenik nálunk is, csak tök más borítóval, rendes magyar címmel. Először nem is tudtam, hogy én ezt akarom, annyira átsiklott a szemem rajta, semmi egyezőség nincs a külföldivel. Egy kezemen meg tudom számolni, hány helyen beszéltek róla pár mondatot, és az a néhány mondat elég figyelemfelkeltő volt, remélem, hogy alkalmas lesz arra, hogy befolyásolás nélkül alkothassak róla ítéletet. Ha nagyon fogom szeretni, az külön meg fogom köszönni magamnak.

Erről van szó:

Ha esetleg mellényúlnék, van egy B tervem is:

A Tízezer ajtót még nem olvastam, igazából erről a könyvről sem tudok semmit, azon kívül, hogy a borítója gyönyörű, így totál alkalmas arra, hogy hosszú idő után végre egyedül kezdjek el felfedezni valamit. Régóta hiányzik, hogy elvárások, és előfeltételezések nélkül olvassak. Lenne még ötletem néhány könyvre, pl. Islington, Wang, Gillig, ódákat zengenek róluk, és annyira jó látni, hogy mennyire imádják a könyveiket. (szóval attól, mert sokan beszélnek róluk, még azért olvasnám én is. és nem, nem akarok angolul olvasni.)  Isabel Canasról kevés helyen hallok, nálam ő a felfedezős kategóriába kerül, ha majd egyszer megjelenik.

Ha szereted Shakespeare-t, meg a nem túl talányos, inkább lelki oldalról kibontakozó krimiket, akkor ez a te könyved lesz. Még nekem is tetszett, pedig ki nem állhatom a jó öreg drámakirályt.

Oliver a történet elején utolsó éves a színiakadémián, ahol csak Shakespeare-t tanulnak meg játszani. És talán Shakespeare hatása volt, hogy a diákok ennyire kifordultak magukból, de az is lehet, hogy a művészlelkek alapból így működnek. Mindenesetre a könyvnek két hatalmas erénye volt: a felépítése és a szereplők.
Ahogyan az események történnek, úgy kerülnek elő a drámák is: Lear király, Julius Caesar, Rómeó és Júlia, stb, és a nagy kavalkádban ez csak fokozta a hangulatot. Szereplőink ugyanis abszolút azonosulnak szerepükkel, sokszor nem tudják levetni azt a színpadon kívül sem. A tanáraiknak sikerült nagyon betalálni a szereposztáskor, és a drámák karakterei csak felerősítették és előtérbe tolták a könyv szereplőinek főbb és rejtettebb jellemvonásait. Ezt valami gyönyörűség volt figyelni, bár minden alkalommal, amikor valamelyik S. műből szavaltak, vagy mert gyakoroltak, vagy mert megszokássá vált közöttük így kommunikálni hétköznapi dolgokat illetően is, én gondolkodás nélkül átugrottam a szövegrészeket. Egyszerűen képtelen értelmezni az agyam a sorokat. De ez mindegy is, ők megértették egymást, én azért tudtam, mit akarnak, úgyhogy teljesen élvezhető és érthető volt így is.

Aztán megtörténik a tragédia, egyikük meghal, és a jól összeszokott baráti társaság szépen lassan széthullik. Felemészti őket a titok, a viszály, a ki nem mondott és be nem vallott érzelmek, amiket nemhogy a másik elől, de még saját maguk elől is titkolnak. És mindemellett ott van Shakespeare apó tűpontos léleklátása, amivel reflektál a való életre, minden egyes külső és belső mozzanatra. Csal csodálni tudom Riót, amiért így összerakta ezt a kirakóst, lépésről lépésre.

Ha valaki esetleg van olyan merész, és kockáztatva a köz haragját, bevallottan nem szereti S-t, nyugodtan olvashatja, biztosíthatom, hogy élvezni fogja. Megéri átugrálni azokon a sorokon, és elolvasni a többit. Meg ki tudja, hátha ráérez a drámákra.

Itt az év vége, pont a legjobbkor támadt kedvem évösszegzőt írni. Évek összegzőjét. 

Idén nem nagyon lett volna miről írni. Elolvastam 10 könyvet (igen, számomra is döbbenetesen kevés, remélhetőleg jövőre már összeszedem magam. akartam én keveset olvasni, de nem ennyire.), és semmi említésre méltó nem került a kezembe. Azt hiszem, a top 10 lista felejtős... A GR ilyen szempontból jó mankó, mert magamtól már nem tudnám, mit is olvastam. Itt van pl. a Géncsapda Blake Crouchtól, és fogalmam sincs, miről is szólt. Semmi nyoma bennem. Még csak annyi se, hogy jó volt-e.

Azt hittem, Simon S. Montefiore olyan író lesz, akinek falom majd a könyveit. Ehhez képest olyan közepesen semmilyen a stílusa is, a karakterei is, Szásenyka világában sem éreztem magam otthon, úgyhogy hanyagolhatom nyugodtan.

Kíváncsi voltam a Távol a világtól milyen lehet könyvben, mert a filmről kétfélét hallottam: az elvetemült összeesküvéselméletesektől, akik oldalakat megtöltve jegyzeteltek ki mindenféle világvégére meg manipulációra valló utalásokat, mások meg állították, hogy elvettek az életükből 2 órát. Hát nekem is elvett az életemből pár órát. A téma, hogy egy elzárt helyen érjen bárkit is a világvége tv és telefon nélkül, elég hálás, ha valaki egyébként tud írni, van fantáziája, mondanivalója, fel tud építeni érdekfeszítően egy valahonnan kiinduló és valahova haladó eseménysort, plusz a kispolgári, gyíkagyú, egybites embereket mellőzi, és ad a fejekbe gondolatokat. (Ja, hogy ez amerikaiaknak íródott?) Ennél sokkal sokkal többet vártam. A filmre nem is pazarolok időt, majd csak belenézek abba a hosszú, utalásokkal teli listába, szerintem az érdekesebb lesz.

Elég is volt a középszerű történetekből, pedig tudnám még sorolni.
Még szerencse, hogy rengeteg könyv közül lehet választani, bár tudom, hogy aztán meg az lesz a baj, hogy elveszek a túlkínálatban.

A St. Mary krónikáit fixen nagyon élvezem, várom, hogy hozzák a többi részt, mert igazán pihentető és szórakoztató történetekkel jön mindig Jodi Taylor. Elég komoly történelmi háttere van azért ezeknek a regényeknek, még akkor is, ha egyáltalán nem szabad komolyan venni egyetlen sorát sem. Egyszerűen csak leülök, belefeledkezem, és élvezem.

Ami számomra hatalmas meglepetés volt, hogy milyen gyorsan kiolvastam Maas-tól a Tüskék és rózsák udvarát. Amennyire nem tudtam összebarátkozni az üvegtrónos sorijával, ezt abszolút élveztem. Nagyon jó kis keveréke a retellingnek, az urban fantasynak, és a romantikus fantasynak, aminek van most valami új neve, csak nem jut eszembe. A karakterek és a történetvezetés miatt érdemes olvasni, lehet izgulni, kedvelni, utálni, drukkolni, és kombinálni.

Azt gondolom, hogy most nem vagyok abban a kísérletezős időszakban, amikor az ember komfortzónát tágít, és újfajta könyveknek ad lehetőséget, maradnom kell a jól beváltaknál, úgyhogy egyben jöjjenek is a tervek a közeljövőre.

Robert Jordan Az idő kereke sorozata fenomenális, monumentális, professzionális, letehetetlen és minden egyes pillanatot megér, amit ebben a világban töltök. Ugyanez igaz Robin Hobb-ra, bár nála az élőhajós sorozatot nagyon élveztem, és elég jól emlékszem is rá, Fitz lovag vonalát majd újra kell olvasnom, mert az már régen is volt, meg a dömpingelős olvasmányok között nehéz felidéznem, hogy mi és ki volt benne a legjobb. Előttem van még a Grisák világa is Bardugótól, és Samantha Shannon három könyve is, valamint John Gwynne teljes életműve, és Terry Pratchett Őrség sorozata.
Elbasztam az időt hülyeségekre, sajnos ez van.
Ja, és Rebecca Yarros Negyedik szárnyával teszek majd egy próbát, túl nagy a hype körülötte, nem bízom a magyar kiadójában sem, úgyhogy meglátjuk.

A csúcs azonban Brandon Sanderson. Tőle bármit, bármennyit, bármikor, bárhogy. Nem tud eleget írni.
Olyan karakterei vannak, akikkel barátkozni akarok, és olyan világfelépítése, ahol bármennyi időt el tudok tölteni. A mágiája különleges és egyedi, amire folyamatosan lehet újabb és újabb történetvonalakat építeni, és egyre mélyebbre merülni. Megunhatatlan, teli van ötletekkel, szórakoztató a története, és nagyon látványos, színes-szagos a világa.

Attól, mert így kiestem a blogírásból, elég jól követem a megjelenéseket. Mondanám, hogy sajnos, de majd egy külön posztban.
Két könyvet várok nagyon: Chakrabortytól az új kalózos könyvet, és Leigh Bardugótól a Hell Bent-et. 

Nagy tervek ezek, főleg, hogy nagy részük szinte soha véget nem érő sorozat, rengeteg idő és türelem kell hozzájuk, de próbálok egy kicsit többet tenni, mint az idei siralmas felhozatallal.

Mindenkinek nagyon boldog és nagyon könyves 2024-et! 

Olyan sokáig voltam itt, hogy mindenféle drámaiságot nélkülözve, de mégiscsak illik szólnom, hogy ennyi volt. Az utóbbi másfél év agonizálása beért, és búcsút mondok ennek a helynek.

A goodreadsen megtaláltok, ott még véleményezem az olvasmányaim, hosszabb-rövidebb módon.

Muszáj ezt ide örömködnöm, hogy milyen jó ez a könyv, és nem csak azért, mert olyan, mintha én írtam volna, mert ha könyvet írnék valaha, az pont ilyen lenne. Anna Cima megírta előlem a tinikorom, a világlátásom, az érdeklődésem. Megírt engem. És ezt annyira jó olvasni, mert vicces, cinikus, szarkasztikus, és nagyon nagyon okos. Sokkal okosabb, mintha én írtam volna. 

Úgy is lehet olvasni, hogy csak beleveti magát az ember és hagyja sodortatni; én így tettem, és eljött egy pont, ahonnan elölről kellett kezdenem az egészet, és átértékelni, amit és ahogy eddig olvastam. Minden fokozatosan bomlik ki, regények a regényekben, írók, álnevek, megtörtént és képzelt dolgok, múlt és jelen, meg valami jövőféle, mindez szinte egyszerre láttatva.

Jana imádja a japánokat. De nem azokat a lányos kis fiúkákat, hanem a férfias japánokat, meg a mangát és az animét, az igazi irodalmat és a filmeket. Két barátnője van, az egyik természetesen japán, a másiknak rózsaszín a haja, és a rák ellenszerét kutatja. Jana Kavasitát kutatja, egy elfeledett írót, akiről először semmit sem tud, majd annyira belemerül, hogy nem is csodálom, hogy Tokióban ébredt.

...meglehetősen kilógok azok közül a csajok közül is, akiknek bejönnek az ázsiaiak. Még ezt a szűk kört véve is elcseszettnek számít az ízlésem, mert míg a csoporttársaim nagy része céltudatosan azokra a japánokra hajt, akik úgy néznek ki, mintha vattacukorból lennének, nekem a szakállas és piszkos szamurájok, a szutykos diákok a könyvtárból és a gitáros utcazenészek tetszenek.

Aztán Janát felvették japán szakra az egyetemre, ahol aztán rengeteg időt tölt a könyvtárban. Itt bukkant rá egy cseh folyóiratban Kavasita Kettéválás c. novellájára is, és valahol itt kezdtek el sokfelé ágazni az események, és a téridő kontinuumban megjelent egy másik Jana is, egy asztrális kivetülés, egy másolat vagy egy gondolat, igazából ő maga sincs tisztában azzal, mi is történt vele. A japán és a cseh helyszín és a Jana környezetében lévő személyek mintha szimbiózisban lennének, egymás körül keringenek, hol itt, hol máskor, aztán visszatérnek ide, majd megint akkor vannak. 
Mindkét Jana mozgatja az életét és a kis holdudvarát. Tokióban próbál áttörni a határon, Prágában meg beleássa magát a japán irodalomba, Kavasita életébe, a rengeteg homályba és titokba, ami körülveszi az író alakját, és akit Tokióból sem lehet tisztábban látni.
És nekünk meg nagyon kell figyelni, hogy hol vagyunk és mikor, mert nem elég nekünk a Janák tömege, de még a lefordított alkotások is ott vannak, gyönyörűen egymásba ágyazódva, kiegészítve a jelent, és lassan görgetve előre az eseményeket. 

Rengeteg irodalmi utalással lehet találkozni: Murakami (a Sötétedés utánt mindenképpen elolvasom majd), Rjunoszuke (A vihar kapujában volt az első japán írótól olvasott könyvem), Kavabata, Abe Kóbó, és még rengeteg, eddig ismeretlen író, akiknek csak egy kicsi része jelent meg magyarul, színészek, rendezők, irodalmárok, akiknek már valahol hallhattuk a nevét.
Előfordulnak illusztrációk, amit Anna és a férje alkotott, ezek engem a japán haikukra emlékeztettek.

Örülök, hogy nem tologattam tovább, ez egy annyira remek és vicces és okos könyv, és közben annyira könnyed, és mégis elgondolkodtató és filozofikus, és metafizikus, és történelmi, és emberi, annyi minden egyszerre, és annyira mesterien van mindez egymásba olvasztva, hogy szerintem vétek lett volna kihagyni. Nem vagyok az az olvasó, aki azonnal rárepül a kortárs újdonságokra, de Anna Cimára figyelni fogok.

Amikor a tizenhét éves Jana álma teljesül, és Tokióba utazhat, legszívesebben örökre ottmaradna. Hamarosan rájön, hogy egy ilyen kívánságnak beláthatatlan következményei lehetnek, ugyanis egy varázslatos kör foglyaként a forgalmas Sibuja negyedben találja magát.
Amíg Jana fiatal énje a város utcáit rója, meglepő helyzetekbe keveredik, és a hazafelé vezető utat keresi, a huszonnégy éves Jana japanológiát hallgat Prágában, Tokióba szóló ösztöndíjért küzd, és egy felsőbb éves diákkal együtt törik a fejüket egy japán novella fordításán. A novella szerzője, a sokáig elfeledett Kavasita sokkal nagyobb hatással lesz az eseményekre, mint arra bármelyik Jana számítana…
Olvasmányos és friss, fiatalos lendületű regény az útkeresésről, a valóság összetettségéről és egy valóra vált álom kockázatairól.

 

Rengeteg könyvet felhalmoztam az utóbbi időben, és most jött el a pont, hogy már nem akarok több újat. Nem gondoltam, hogy valaha is fogok ilyesmit érezni, de látva, hogy mennyi olvasatlanom van, valahogy nincs is kedvem szaporítani a számukat, inkább azokkal akarok foglalkozni, amik már megvannak. Az se kevés, még úgy sem, hogy vannak benne félbehagyott sorozatok, de azok nálam nagyon a háttérbe szorulnak a többihez képest.
Félbehagyottak. Régebben másképp álltam ezekhez a félbehagyásokhoz. Mindenáron kellettek a folytatások, és ugyan én nem voltam az a hisztizős fajta, aki nekiáll kiadóknál követelőzni, de azért magamban dohogtam rendesen, ha egy félbehagyás szembejött velem. Ma már kicsit bölcsebb vagyok, és először végiggondolom, mennyi mindent hagytam félbe én, mielőtt kiadókat okolnék a szórakoztatásom hátráltatásááért, bár azt meg kell mondjam, Moning Fever sorozatát nagyon nehezemre esik megbocsájtani, még úgy is, hogy igyekszem szem előtt tartani, hogy megjárt két kiadót is, és bár alapvetően már túlhaladta az érdeklődésem a témát, nem lenne nehéz újból nekiugrasztani. Karen Chance ugyanez a kategória, sőt, kicsit jobban várnám.

Azt viszont nehezen hiszem el, amikor azt olvasom másoknál, hogy akkor fognak már beruházni egy sorozatra, ha az összes része megjelenik. Egyszerre túl sok pénzt kellene akkor kiadni, és ugye akkor meg bejön az ismeretlen-faktor, hogy ér-e egyáltalán tízezreket bármi egyszerre. Nameg egyáltalán nem biztos, hogy az első részek akkor még kaphatóak lesznek. Általában ez mindig probléma azoknak, akik később kapnak észbe, vagy nem jut el hozzájuk időben a sorozat léte. Arról nem is szólva, amikor valami 3 részesnek indul, és közben jön hozzá még ki tudja mennyi. Én a gyűjtögető fajtához tartozom, mert azt tartom biztonságosabbnak. Nálam inkább probléma az, hogy miért nincs ekönyvben valami, minthogy miért nem találom valamelyik első részt.
Így viszont az van, hogy megszámlálhatatlan sorozatom van begyűjtve, ilyen-olyan állapotban, e-ben, papíron, vagy elkezdtem már olvasni, vagy még vár a sorára. És a sorozatok mellett ott vannak az önálló kötetek is, és próbálnék én valami rendszert vinni az olvasásba, de nem egyszerű.

Brian McClellan Lőpormágus sorozatából az első részt olvastam csak.

Robin Hobbtól már csak a Borostyánférfi trilógia van hátra, az előző+részeket nagyon szerettem.

Christelle Dabos Tükörjárójából már csak két rész van hátra. Kicsit visszafog, hogy mennyire nem aratott nagy sikert a sorozat a végefelé, ahhoz képest, hogy mennyire szerették az elejét. Lehet, hogy ezt meghagyom inkább szép emléknek, általában nem szokott bejönni, minden jóindulatom ellenére sem, hogy én leszek majd a kivétel.

Nagyon szemezek Robert Jordan Az idő kereke sorozatával, Sanderson Kozmerum könyveivel, amiből néhányat már elolvastam. A Dresdeneket is folytatni kellene, de az megmarad amolyan végső lehetőségnek, mert ott vannak, amikbe még bele sem kezdtem, viszont nagyon érdekelnek.

Gail Z. Martin Felvirágzó birodalmai
Jenn Lyons Sárkányok kórusa, amit addig kellene elkapnom, amíg kezelhető a megjelent sorozatrész (ez mondjuk erősen visszafog az Idő kerekénél, tizenrész, kétkötetes könyvekkel... )
Scott Lynch Úri csirkefogói
R.F Kuang Mákháborúja
Greg Keyes Tövis és csont országai
Az alkimista lánya, meg a Kalózkirály lánya, meg Morrigan Crow, meg Novik könyvei, főleg a Solomancia sorozat, meg Kameron Hurley Világpusztítója.

És ezek még csak a fantasyk voltak, és az önálló köteteket meg sem említettem. És itt még ugye az is kérdéses, hogy amiket nem is folytattak, pl. Sebastien de Castell Öregkabátos sorozatból megjelent egyetlen kötettel érdemes-e fájdítani a szívem, vagy inkább hanyagoljam.
A másik érdekesség a sorozatok esetében, hogy vannak olyanok, amikbe belekezdtem, de őszintén szólva már arra sem emlékszem, hogy olvastam. Ha nem lenne a blogom meg a GR, nem is tudnám, hogy valaha is járt a kezemben. Michael J. Sullivan Riyria könyveiből elvileg két részt olvastam, de csak nagyon halványan emlékszem az első kötetből néhány dologra. Namost ez végülis érdekelne, úgyhogy ha mást nem, újraolvasom, aztán legfeljebb majd eszembe jut. Vagy nem. De ilyenkor azért mindig felmerül bennem, hogy ami ennyire kiesik az agyamból, azzal érdemes-e időt töltenem.

A sci-fiknél is van rengeteg elmaradásom. Először is nagyon folytatnom kellen már a Térség könyveket, az utolsó három résszel még adós vagyok magamnak, és gyorsan túl kellene lennem rajta, mert szerintem ha vége a sorozatnak, valamilyen módon még máshonnan újra felveszik majd a fonalat. 

Nagyon be kellene iktatni Octavie E. Butler Xenogenezis soriját is, meg 

Reynolds új sorozatát, a Poszeidón gyermekeit.

Van két kötelezőm, ezek amolyan lazulós olvasmányok, ha nagyon el vagyok fáradva, mert imádom, ahogy Stephen Fry tolmácsolja nekem a görög mitológiát. Szórakoztató, kiszólogatós, és még úgy is le tud kötni, hogy azért elég jól ismerem ezt a világot:

Meg pár magányos könyvet, mint Más dalok, Itt és most és aztán, Tokióban ébredek, meg a Gazdátlan csillagok, meg a Jövő orvosa, és Orkaváros, és Légszomj, és több most nincs. Majd lesz.

Van még pár krimi meg történelmi regény, amit jó lenne, de ezek eléggé esetlegesek, nagyon függ attól, hogy mihez van épp kedvem. John Marrs és Graham Moore könyvei mindenképp olvasósak lesznek, és újabban egyre többször jut eszembe Joanne Harris, van még néhány regénye, amivel adós vagyok.

De ennél persze sokkal több van, ami olvasására vár, sajnos, valahogy komfortosabb érzés volt, amíg nem voltam ennyire elborítva lehetőségekkel.:)
Van egy taktikám: ha az olvasómon már túl sok könyv halmozódott fel, amiket hónapok óta ki sem nyitottam, törlök mindent, és csak azokat teszem fel, amik abban a pillanatban érdekelnek. A papírkönyvek már keményebb dió, de mindig van néhány a komódon, hogy ne felejtkezzek el róla.
Az elveszett kontinens is, meg az Evelin Hardcastle is nagyon érdekesnek ígérkezik.

Egyelőre a Rézkirályságot gyűröm. Imádom, de el vagyok veszve a dzsinnek fajtái között. Észben kellene tartani, ki kit miért után, és miért ősi ellenségek, de nem egyszerű a safítok, ifrítek, dévek, dzsinnek, máridok között eligazodni.

Meg Angus Watson Vaskor soriját is elkezdtem, egyelőre az első felénél járok, és semmi fantasy, pláne nem grim vagy drak, úgyhogy várom, hogy túllépjünk a történelmi jellegen, és jöjjön valami igazán ütős.

Hosszú posztot érdemelne Az elátkozott föld, annyira jó volt, de most nem tudom ezt megadni neki.

Nagyon hosszú könyv, drága is, viszont aki szereti a történelmi regényeket, és eme két dolog nem riasztja vissza, az ne hagyja ki. Olyan korszak ez Európa történelmében, ami fontos, mégis kevéssé ismerjük. A regény Barcelónára koncentrál, ami akkoriban inkább presztízskérdés volt, sőt, eleinte az sem, mivel a szaracénokkal határos terülten feküdt, így a kényes egyensúly, a béke és a háború váltakozó előfordulása eléggé tönkretette a hírnevét.
Egészen addig, míg egy fiatal egyházi személyt ki nem neveztek Barcelona püspökének. Kellett ehhez egy jó adag ambíció, hogy útban legyen másoknak ez az ambíció, vakmerőség, szilárd akarat, és sok-sok ész. Az udvari intrikák, politikai szövetségek átlátása sosem egyszerű, itt viszont olyan erők munkáltak még pluszban a háttérben, ami nem feltétlen volt előre látható. Már akkor is családok jöttek-mentek, álltak sorban a hatalomért, letaszíttattak, majd felemelkedtek, netán örökre megszűntek létezni. 

Szóval itt nem csak Barcelona áll a középpontban, hanem az egész akkori Európa, szinte látni lehet, ahogy formálódnak az országhatárok, a későbbi törvénykezés apró kis nüanszai most teremtődnek meg, és szembesülhetünk vele, milyen kevésen is múlik, hogy valaki milyen uralkodóvá válik. Nem tudom, ezek a királyok, nemesi családok tisztában voltak-e vele, hogy örökre fenn marad a nevük, az összes ballépésük, ostoba és okos döntésük, minden emberi erősségük és gyengeségük. Nekem félelmetes belegondolni, hogy több, mint ezer év távlatából látható valaki, és bele sem gondolok elsőre, hogy igazából mennyire torz lehet a kép, amit a jövőre hagyott.
Nagy erénye még a könyvnek a sokszínű szereplőgárda. Rengeteg egyéniség vonul fel, még a legkisebb mellékszereplő is olyan, mintha élne, talán annyi hibájuk van, hogy szinte mindenki vagy fekete, vagy fehér. A gonoszoknak nincs kedvelhető oldala, a jóknak meg csak enyhe gyarlóságaik vannak. Talán Rotel az egyetlen kivétel, akinek sikerült mind a két oldalát bemutatni, akinek egy része nagyon világos, a másik fele meg nagyon sötét. Nekem ő volt egyébként az egyik kedvencem, a sokból.

Remélem, jönnek még könyvek Ferrandiztól, nagyon tudja, hogy kell az olvasó kezébe ragasztani egy könyvet.

El akartam tűnni a netről, de nem lehet. Ha nem jössz fel, és nem tájékozódsz, olyan vagy, mint a barlangban élő ősember, akinek a barlangnyílása elé még egy jó nagy követ is odagörgettek. Szóval nagyon nehezen, de igyekszem tudomásul venni, hogy bármennyire is nem akarom, a net része az életemnek.
Nem tudom nem észrevenni a média alattomos pánikkeltését, amit már a főcímek is közvetítenek, de mintha a lapok maguk sem tudnák eldönteni, mi is legyen: bujtogassák az embereket és feszegessék a türelmüket az éppen aktuális bezárásokkal meg jövő-nemjövő vakcinákkal, vagy éltessék a külföldi hatalmas és mindenre kiterjedő nyitást, amit egyébként egy görgetéssel alább már cáfolnak is. A bulvár egy hiteltelen szemét, viszont hatalom van a kezében, mert többen olvassák, mint az unalmas politikai oldalakat, de ennek az egésznek a működésével engem Ellroy Amerikai tablója szembesített. Pofonegyszerű az ok-okozati összefüggés, mégis, megbújik az egész manipulálás valami elkent, idealizált maszlag alatt, és ettől kicsit olyan megfoghatatlan és konteós lesz az egész, ha valaki nekimegy. De a rohasztás működik, ez a lényeg.

 

Teli vagyok ugyanis nyávogó ismerősökkel, akik azzal kezdik a beszélgetést, hogy mit szólok ehhez a nagy bezártsághoz. Milyen bezártsághoz bazmeg. Mindenki oda megy, ahova akar, lehet találkozgatni, tisztes távolból ugyan, de lehet, a boltok nyitva vannak, sőt, megsúgom, szinte minden nyitva van, még az is, akinek nem kellene, hogy nyitva legyen, csak ne legyen nagyon szem előtt. Jönnek mennek az emberek országok között, hogy nem lehet világjárást csinálni, és évente háromszor nyaralni menni, azt a célország is akadályozza. 

De van olyan ismerősöm is, akit hangosan nem érdekel a vírus, nem akar maszkot hordani, és baromságnak tartja az egészet, mégis kívülről fújja a halálozási statokat, mikor mennyi volt, és hol volt, és hány évesek voltak. WTF.

Persze, olyan is van, aki négy gyerek mellett próbál otthon nem megőrülni. Őket valóban sajnálom, az otthon maradó anyák nagyon megszívják ezt az időszakot. Meg akik elvesztették a munkájukat. 
Ilyen, valódi és húsbavágó problémák mellett röhejes azt hallgatni meg olvasni, hogy milyen dolog már bezárni az embereket 8 után a saját lakásukba. Hogy képzelik ezt. Ha elütnek valakit, az emiatt van, mert siet haza a kijárási korlátozás miatt. Meg a maszk miatt, mert az is csak felesleges, és csak azért van, hogy a magyar népet nyomorba döntse.

Nem vagyok egyedi eset, úgyhogy nem jövök azzal, hogy én ebből mit érzek meg, és mit nem. Az antiszoc lelkialkat most nyilván hatalmas előnyben van, mert amíg mások pszichológushoz fognak járni a bezártság következményeinek kezelésére, mi simán vesszük az átmenetet.
De számomra egyszerűen döbbenetes, hogy emberek képtelenek eltölteni huzamosabb időt önmaguk társaságában anélkül, hogy ettől rosszul lennének. Kell a másik, hogy elnyomja a belső hangokat, hogy a külvilág hangosabb legyen, mint a benti üresség, vagy a franc se tudja, mi van odabenn. Leginkább a franc se tudja, mi?
Én azt gondolom, mindenkinek a saját felelőssége, hogy érzi magát, és hogy ebből mennyit tol át a környezetére, rontva ezzel nem csak a saját, de a körülötte levők érzelmi állapotán is. Engem nem az zavar, hogy be vagyok zárva, hanem az, hogy azzal kell foglalkoznom, hogy a másikat zavarja, hogy be van zárva. És mindezt úgy, hogy a bezártság sokszorosan idézőjelek között van. És tök mindegy, hogy a neten vagy melóhelyen jön velem szembe, idegesít.
Ember, foglald le magad valamivel, merülj el egy kicsit a gondolataidban, olvass, fess, rajzolj, rendezd át a lakást, jógázz, nézz ki a fejedből, nézz sorozatokat. És nincs olyan, hogy már mindent megnéztem, és mindent elolvastam, és mindenen gondolkodtam, mert ezeknek nincs vége soha. Szerintem örüljünk, hogy lyuk van a seggünkön, és próbáljunk meg alkalmazkodni, nem csak anyagilag, hanem lelkileg is. Ez utóbbira eddig nem sok erőfeszítést láttam.

Merthogy szerintem a régi világunkat már sosem kapjuk vissza, de nem is érdemes ezen siránkozni, mindenki csak az idegeit tépi ezzel. És szerintem jobb sem lesz, mert ha ennek vége, jön valami más, jobb, rosszabb, ki tudja, de a világ változóban van, és tetszik, nem tetszik, ebben élünk, el kell valahogy viselnünk. Én próbálom a nyávogókat kiiktatni a mindennapjaimból. 

Elég rapszodikus volt tavaly, hogy miről írtam, meg miről nem, de van pár jelentős, ami kimaradt, azokról felvések ide pár gondolatot.

Nagyon szeretem a jó krimiket, és Stieg Larsson a Millenium sorozatával abszolút megadja ezt. Nem is szimplán krimi ez, annál sokkal több, egy hömpölygő történetfolyam egy 40 éves családi rejtélyről, emberi sorsokról, korrupcióról. Az a könyv, amit ha tiniként olvasok, egészen biztos, hogy oknyomozó újságíró akartam volna lenni. Egy egészen másfajta média-szemléletet tükröz, mint amit úgy alapból az újságírásról gondolok (amiben semmi tiszteletreméltót nem látok jelenleg). És persze ott a krimi-szál, ami az északi népeknél nem annyit jelent, hogy egyszerűen csak kinyírnak valakit. Valószínűleg az időjárás teszi, hogy ezt a legbetegebb módon csinálják.
Láttam a filmet is, de mintha valami teljesen másról szólt volna.

Képzeljük el, hogy egy zöldellő, néhol havas, esetleg esős, és nagyon ritkán napos lávamezőn járunk, ahol közel s távol semmi nincs, csak mi és a metsző szél, meg a képzeletünk. A sirályok kacagása kis faluja ennél kicsit népesebb, de átlengi a pusztaság és az időjárás reménytelensége, a természeti elemeknek való kiszolgáltatottság nem csak a szárazföldön, de a tengeren is, amit aztán hoznak magukkal a tengerészek, a nagy szegénység, de az emberek szívósak, túlélésre termettek, és időnként elborítja őket az optimizmus. Főleg, ha bevezetik az olajfűtést a házba, vagy kerül hús is az asztalra. Fura halálesetek történnek, az egésznek a közepén pedig egy nagyon különös nő áll, Freyja, aki mintha környezete inverze lenne: özvegy és fiatal, gazdag ruhatára van és parfümjei, hideg, mint a jég, és ha mosolyog, akkor semmi jóra nem kell számítani, alakjától és hajától mindenki oda van meg vissza, de ennek ára van, amiről nem sokan tudnak, keveset beszél, és sokat sétál, és hallgatása titkokat takar.
Élet és nők Izlandon az 1950-es években, mégsem tudok női regényként gondolni rá. Ez Freyja regénye; pont annyira titokzatos, mint ő, rengeteg elvarratlan, megoldatlan szállal, felemás befejezéssel, ami teljesen illik a személyiségéhez. Még az is, hogy nem is ő zárta le a történetet.

Kirké. Egy kitaszított istennő, egy boszorkány, akivel Miller teljesen lenyűgözött. Nem tudok semmi meggyőzőbb érvet mellette, egyszerűen csak üljetek le, és hagyjátok, hogy az olimposzi istenek megmutathassák, milyenek is valójában. 
Nem romantikus könyv, mégis az egyik legszebb szerelmi történetként maradt meg bennem, pedig ez csak egy aprócska történetszál, szinte mellékes. A lényeg a családi ármányon van, az isteni ellentéteken, az elfogadás utáni vágyon, a bosszún és a furfangon, amivel még az istenek is át lehet verni. Akár egy embernek is.
Ráadásul Odüsszeusz olyan oldalát ismerhettük meg, amit én inkább érzek reálisnak, mint az idealizált hőst, aki eddig a képzeletemben élt.
Ha Homérosz így tudott volna írni... 

Összességében nem túl sok tavalyi olvasmányom tett rám mély benyomást, ezeken kívül talán még a szórakoztatása mellett is sokszor gondolkodóba ejtő St. Mary krónikák, amire azt tudom mondani, hogy igazán hatalmas élmény volt. Mindig ilyen könyveket akarnék olvasni, de ki tudja, lehet, akkor elsikkadna, amitől ezek ennyire kiemelkedőek. 

Valahogy divat minden fittyfenéért sápítozni, nem? Nem lehet akármikor boltba menni, nem lehet beülni a moziba, ójjaj, mikor állhatok már újra sorba egy jó tekiláért. Én alig vettem észre valamit abból, hogy vissza kell fognom magam. De az is lehet, hogy ez meg rám vet rossz fényt, mert ez azt jelenti, hogy nemhogy nem éltem egy zsezsgő életet, de még csak nem is vágyom rá, hogy sorban állhassak valami koktélért.:D
Azt hittem, hogy ennyi korlátozásnak köszönhetően rengeteget fogok olvasni, de pont ellenkezőleg, ez a belassult világ sokkal ráérősebbé tett engem is. Az olvasmányok darabszáma messze elmarad az átlagostól, de néztem sorozatokat, ami akárhogy is nézzük, nagyon sok időt igényel. Az sem segített az arányokon, hogy belefutottam pár nagyon hosszú kötetbe, amikkel ha akartam volna se tudtam volna rohanni. És ami a leginkább zavar, a neten eltöltött idő. Ahelyett, hogy olvastam volna, arról olvastam, más mit olvas. Ezt mindenképp minimalizálnom kell, mert ha valami, akkor ez egy hatalmas időpazarlás. 
Így esett meg, hogy a szokásosan 50 darabra megálmodott olvasásom most jóval kevesebb lett, 39, amiben voltak nagyon kellemes és maradandó darabok, voltak felejthetőek, sőt, kiábrándítóak, meg avattam új kedvencet is. És ha már pozitív évként tekintek 2020-ra, most kihagyom a negatívumokat a listázásból.

Az új kedvencek:
Jodi Taylor és a St Mary krónikái. Stabilan jó, a sokadik résznél sem éreztem, hogy az író unná magát, jó fejek a szereplők, és érdekes megvilágításba tud helyezni néhány történelmi eseményt.
A Dűne már nagyon régi kedvenc, de az új kiadás minden várakozásomat felülmúlta.
Sanderson Ködszerzetével már volt egy próbálkozásom, de gyorsan feladtam, viszont a Viharfény krónikák beszippantott elsőre. Nem érdemes rohanni vele, ki kell élvezni ezt a különleges világot, még akkor is, ha egyébként szerintem kicsit túlírt, mert az élvezeti értékét csak növeli a sokszor feleslegesnek tűnő betétekkel.
Madeline Miller is a kedvencek közé került, és igazán örülnék, ha termékenyebb író lenne.
Tettem egy kis kirándulást a képregények közé, Joe Hill és G. Rodríguez a Locke & Key-e olyan élményt adott, amit nem gondoltam volna. Az utolsó képregény, amit kézbe vettem, még valamikor 100 éve, Fülig Jimmy és Piszkos Fred kalandjairól szólt (nem igaz, mert olvastam én Blacksadet is, de így utólag látom, hogy nem gyakorolt rám nagy hatást, Piszkos Freddel ellentétben), amit akkor nagyon élveztem, de azért ez nem ugyanaz a szint. Mint ahogy az áruk sem. Nem is tudom, mikor adtam ki ennyi pénzt utoljára könyvekért. 

És ha már költekezés... Kimaradt a tavalyi beszerzésem a táblázatomból, de az ideiket most visszakeresgéltem. Lehet, nem kellett volna, mert a darabszámtól kicsit elhűltem (74 db, ajjaj) , ehhez képest az összes költésem annyira nem volt gáz (ezt inkább nem írom le :D), mert majdnem minden akciós volt, vagy e-könyv. Viszont jövőre ezt visszább kell vennem, úgy tűnik, ha nem tartom kontroll alatt magam, akkor hajlamos vagyok túlzásokba esni. Nem tudom, mennyire fogom tartani, mert már beírtam a jövő évi beszerzéshez 5 könyvet, amik majd fixen az év első felében fognak nálam landolni.:D
Jobb folyamatában listázni, könnyebb észrevenni, hol az elég.

Idén 39 könyvet és 15.035 oldalt olvastam (volt ez már 31ezer is, hát, nem lehetek nagyon büszke magamra), amiből csak párszáz oldal volt feleslegesen eltöltött idő. Érdekes oldalakban mérni az elpazarolt időt.

Rákattantam pár sorozatra is.
Megnéztem a Locke & Keyt; nem volt rossz, de a képregényt nem tudta felülmúlni.
Vágytam egy jó kis szellemesre, és Bly Manor nem okozott csalódást. Szerencsére mentes volt az ostoba misztikus ötletektől, elég okosan megoldották a miérteket és hogyanokat, és sokkal-sokkal jobb volt, mint a Hill House. 
Ha valaki jó kis kémes-hidegháborúsat szeretne nézni, a The americans tökéletes választás. Félben vagyok vele, mert már jócskán befejezték mire elkezdtem, és nem egy rövid sorozat.

Folytattam a Westworld-öt és a Rookie-t, és így év végére teljesen lefoglalja a szabadidőm a Star Trek Discovery. A BSG és a ST nálam überelhetetlen, ha sci-firől van szó.
A Csernobilt is csak ajánlani tudom, abszolút hiteles, amennyire csak lehet ezt egy sorozatban kivitelezni.

És most jönnének a tervek jövőre, amit inkább a listázás gyönyöréért veszek sorra, mert előre tudom, hogy nem fogom én ehhez tartani magam.

Mindig elcsábulok, ha kihívás jön velem szembe, persze csak elméletben. Újraolvasós, várólistacsökkentős, ilyen krimi, olyan történelmi, de maradjunk a realitás talaján, ha ezeket teljesíteni akarnám, elveszne a spontaneitás és az élvezeti érték az olvasásból.
Jövőre viszont egy-két könyvet azért jó lenne beiktatni újraolvasásból is, meg csökkentésből is. A várólistám sajnos nem igazi támpont, mert arra folyamatosan pakolom az újdonságokat is, meg veszem le, ami már nem érdekel, itt inkább az olvasómon levő könyvek lesznek mérvadóak. Sőt, igazából azt terveztem, hogy az ott levőket kell lecsökkentenem, ami azt jelentené ideális esetben, hogy addig nem vehetek új e-t, amíg azoknak a nagy részét el nem olvastam.
Az újraolvasás azt hiszem, a Dűne folytatásait fogja jelenteni, de esélyes még a Róma első embere sorozat is. Az a baj, hogy teli vagyok olvasandó sorozatokkal, és ennek mintha nem akarna vége szakadni, ezekre még bevállalni egy sok kötetes újraolvasást elég necces. Miután leszoktam bizonyos kiadókról és a könyveikről, maradtak azok a kiadók, akik végigviszik a részeket, ami viszont azzal jár, hogy a kötetek csak halmozódnak. Az a másik cél, hogy legalább néhánynak a végére érjek, pl. Lőpormágus, Riyria, Dévábád, Tükörjáró, Térség, meg újakat is akarok elkezdeni, a Sárkányok kórusát, Locke Lamorát, szóval nem fogok unatkozni. Elsőbbséget élveznek majd a World of Warcraftos könyvek, legalábbis ez a terv most, szeretnék visszatérni ebbe a világba, ha már a Szukits van olyan kedves, és elkezdte újra kiadni. 

2020 gazdagabb egy tapasztalattal: ha narancsos-csokis beiglit akartok csinálni, ügyeljetek rá, hogy dupla vastagra nyújtsátok a tésztát, mint terveztétek, feleannyi csokit tegyetek bele, mint a recept írja, és kétszer annyi lekvárt, cukrot pedig semmit. És akkor nem lesz gond, nekem is hallgatnom kellett volna a megérzésemre.
Köszönöm, hogy velem voltatok az egyre csökkenő számú posztok mellett is, remélem, fogtok is még jönni, és találtok nálam kedvetekre valót. Igyekszem összekapni magam, és rendszeresebben írni arról, mit és miért érdemes kézbe venni.

Nézve, ki mit kapott karácsonyra, kinek mi volt a kedvence, mire vágyik, én is kedvet kaptam néhányhoz. Némelyikkel nem csak látókört, de még komfortzónát is tudok kicsit tágítani, időnként elfog a késztetés, hogy olvassak olyasmiről, mint feminizmus, rasszizmus és hasonlók, amik amúgy elég távol állnak tőlem.

Nem baj az, ha valakinek a rózsaszín a kedvenc színe, vagy divatlapokat olvas, bár én egyiket sem szeretem, azért Roxane Gay-re kíváncsi lettem. Fogalmam sincs, tényleg feminista-e, de egyértelműen tájékozottabb a témában mint én, úgyhogy ki máshoz is fordulhatnék feminizmus ügyben, főleg, ha Rossz feminista.

Lehet, hogy ez egy tévképzet, vagy valami hatalmas félreértés, de nekem az jött le, hogy a feministák utálják a pasikat. Nem tudom, mennyire kapcsolódik egymáshoz témában a két könyv, nagyon kíváncsi vagyok, melyik fog magának inkább megnyerni, melyikkel értek egyet, és miben, és miben egyáltalán nem, meg hogy hova teszem magamban ezt az egész feminista-genderes-mikormilyenes témát. Én például nagyon nem utálom a férfiakat, de Harmange  nem ért velem egyet, kíváncsi vagyok, miért.

Jodi Taylor nagyon betalált nálam a St.Mary krónikákkal. Tetszik a stílusa, a humora, úgyhogy mindenképpen olvasós lesz a másik sorozata is, a Semmi lány, meg a Nem semmi lány. Igazából nem tudom, miről szól, nekem elég, hogy Taylor írta.

A zsidóság egy más világ, különösen igaz ez az ortodox zsidókra. Az Unortodoxot láttam sorozatban, de engem nem a menekülés érdekel, hanem pont a másik oldal: bepillantani a függöny mögé, életek szokások, rituálék, és a Mazel tov pont ezt adja: egy ortodox zsidó család mindennapjai egy kívülálló szemén keresztül.

Evelyn Hardcastle időhurokban rekedt, aki legalább 7x meghal, míg valaki meg nem mondja, ki öli (vagy ölte? ilyenkor melyik a helyes idő?:) meg. Nagyon érdekesnek tűnik a történet, de megvárok vele véleményeket, mert YA, és tudom, másszak fel önállóan a máglyára, és gyújtsak is magam alá, de én akkor is fenntartásokkal kezelem az ilyen könyveket.

Fleishman bajban van, én meg, amilyen lassan olvasok újabban, tiszta ideg voltam egy idő után, ugyan mi baj lehet vele. Az gyorsan kiderült, hogy válik, ilyenkor az ember élete felfordul. Semmi nem ott van, ahol eddig, nincs meg a szokásos ritmus, a gyerekek is hol vannak, hol nincsenek, nehéz is eldönteni, melyik a jobb a hirtelen kitárul világ meg nagy szabadság mellett. Toby Fleishman sem tudja eldönteni, hogy ő most tulajdonképpen egy üdvözült, mindentszabad állapotba került, ahol senki nem számoltatja el semmivel, vagy önmagába roskadva sirassa azt az életet, aminek a jó oldalait csak akkor vette észre, amikor már nem élvezhette.

Rachelt, az exfeleséget nagyon sokáig csak Toby szemén keresztül ismerhetjük meg, így az ambivalens érzések inkább a negatív irányba tolódnak el. Amolyan tipikus exférjes látásmód ez, ahol Rachel a gonosz sárkány (talán van némi alapja), és Toby az önfeláldozó marha. Ahogyan az ügyvédje megfogalmazta, itt most ő a feleség, nagy elvárásai nem lehetnek.

Ha rosszindulatú akarnék lenni, azt mondanám, Toby egy rinyagép (melyik negyvenes, az életével elégedetlen fickó nem az?), de igazság szerint ez a két ember szépen elment egymás mellett, már kezdettől fogva. Ha kicsit okosabbak, nyitottabbak egymás iránt, nagyon szépen élhettek volna, egymást kiegészítve, ehelyett boldogtalanságra kárhoztatták magukat.
Rachel kezeletlen depressziója elég végzetesnek bizonyult, és ezt még tetézte az az önazonosság nélküli élet, amibe belekényszerítette magát. Toby meg csak szimplán egy unszimpatikus figura, még akkor is, ha neki a család (vagyis a gyerekei) áll az élete középpontjában, ennek ellenére csak vergődik. Tipikusan olyan kapcsolat, amiben egyikük sem tud kiteljesedni, csak ezt nem vették észre elég korán, hogy meglépjenek a másik mellől, és keressenek valakit, aki inkább passzol, hanem magukra véve a társadalmi konvenciókat, megmaradtak egymás mellett, és családot alapítottak. És csak közben derült ki, hogy az élettel szemben támasztott elvárásukba a másik nem fér bele, a saját életükkel szembeni elvárásuk meg nem fér bele a környezetükbe.
Remekül látszanak a konvenciók: a férfi dolgozzon, mi több, hajtson, haladjon a karrierjével, a nő szüljön gyereket, és a háttérben meghúzódva tartsa össze a mindennapokat. Amint ezek felcserélődnek, gyorsan eljutnak odáig, hogy a saját közegük már nem tolerálja a maguk választotta szerepkört, és ellenáll. Így Toby sosem fog tudni előrébb lépni, Rachel pedig elveszik a szerepek között: tehetséges, karrierista nőként mások életét majmolja, szigorú, karakán főnök létére lefekszik a társadalmi státusznak, és "rendelkezésre áll". Az, hogy önmagukkal sincsenek kibékülve, nem segít a lelkiállapotukon.
Megérne párszáz sort a gazdag feleségek henye élete is, akik sértődötten adják a világ tudtára, hogy ők kemény anyasági életet élnek, ez bizony munka, még ha a napok 90%-ában ezt a dada végzi, akkor is. Vagy a tinik beilleszkedési nehézségei, és a megoldásukra adott felnőtt válaszok.
Meg az a kérdés is, nézve ezt a két vergődőt, hogy mikor lehet azt mondani valakire, hogy felnőtt?

És én ugyan abszolút elvárások nélkül kezdtem az olvasásnak, eljött a pont, amikor azon agyaltam, miért is olvasom én ezt, mit tud nekem adni? Kell, hogy adjon bármit is? Érdekel engem egy elvált, magányos fazon szexuális élete ilyen mélységben? Vártam, hátha kilyukadunk valahova, de a rengeteg drámázásnak végül nem lett semmi alja. Életközepi, házassági, és identitásválság, kiút nélkül. Felmerül az utolsó kérdésem, hogy ha olyan emberek alkotják a társadalmat, akiknek a nagy része olyan életet él, mint ők, akkor vajon a társadalom is válságban van? A tanulságokban nem hiszek, mindenki a saját életét kell, hogy megélje, olyannak, amilyennek meg tudja teremteni. Meg egyébként is, ki vagyok én, hogy ítélkezzek?
Hogy jó könyv-e? Ha választani kell, inkább ez, mint bármelyik random ember elbeszélése a szemét házastársáról. Remek társadalmi látlelet, aminek nem célja, hogy megoldást nyújtson, csak rengeteg problémát összesűrít párszáz oldalban, és ha ennek hatására valaki átértékeli az élete néhány szegmensét, már megérte megírni.
Nekem mégis van valami fals felhangja, amikor az egyén a saját boldogtalanságáért elsősorban nem saját magát okolja, hanem a társadalmi egyenlőtlenségeket, mert a végén a kisesszéből, amit az elbeszélő harmadik fél adott elő, nekem nagyon ez jött le. Mintha a feminizmus térhódításától mindenkinek boldogabbnak, bölcsebbnek kellene lennie, automatikusan jobban éreznie magát, és ha szarul vagy, akkor nem te vagy a felelős, sőt, nem is tehetsz ellene, hiszen a társadalom nőként szarba se néz, és nem is érsz semmit.

"Én nem az vagyok, aki nyolcadikban voltam. Hanem akivé később, az egyetemen lettem."

Valóban? Hát az probléma...
Egyébként ez tipikusan olyan könyv, amiről rengeteget lehet(ne) beszélni, Brodesser-Akner kvalitásai valahol Shriver környékén járnak, de szeretni, azt nem tudom.

A volt könyvvásárlásfüggők magabiztosságával állíthatom, hogy szeretek könyvet venni. Az ember nem is gondolná, mennyi fokozata van a vásárlásnak.

Döbbenetes belegondolni, hogy volt idő, amikor nem volt olvasatlan könyvem. Akkor vettem meg a következőt, amikor az előzőt elolvastam, aminek nem sok köze volt az átgondoltsághoz, inkább csak így alakult. Amikor az uzsonnapénz a tét, meg kell gondolni, mire költi az ember. De ahogy így visszanézek, végülis mindig is vettem könyveket, csak idővel elszabadult egy kicsit a dolog, és a fejemre nőtt a mennyiség. Megbeszéltük ezt már párszor, a többi blogger tehet mindenről, akik olyan jó könyveket olvasnak, hogy nekem is kell, és porosodott pár évig a polcon, mire rájöttem, hogy mégsem kell. Talán ha 10%-át olvastam azoknak a könyveknek, amiket mások miatt vettem meg, így viszont egy csomó ismerősöm jól járt, mert továbbadtam mindent, amire nincs szükségem.
A párszáz forintos akciókat meg ne is említsem...

Nem tudom, a youtube-ot ki mennyire tartja használhatónak, ha újdonságot akarna felfedezni, én nem annyira. Nagy véletlennek kell ahhoz lenni, hogy tényleg valami jóhoz és ütőshöz vezessen, amit még eddig sose hallottam. Egyik éjjel covereket keresgéltem, rá is akadtam egy srácra, aki engem elsőre Jon Snowra emlékeztetett (hallgassátok meg tőle ezt), és aki a Jézus Krisztus Szupersztárból is tett fel egy feldolgozást. Oldalt pillantva megláttam egy érdekes fejet, és én ilyenkor elkezdek utána járni, mitől tűnik érdekesnek. Tim Minchin neve eddig nekem nem mondott volna semmit, de most megjegyeztem. A fickó fantasztikus, Júdásként elvitte a show-t Jézus elől. Ez van, amikor egy igazán karakteres embert tesznek be egy szerepre. A klip egy turné részlete, és azóta már párszor megnéztem az egészet, teljesen odáig vagyok érte. Az eredeti JCS-t is szerettem, de ez az új, ez mindent visz.

Na, de a lényeg, én meg Pilátus. Azt gondoltam, majd jó sok mindent megtudok róla, erre mindjárt a bevezetőben azzal szembesültem, hogy mintha csak kitörölték volna a történelemből, nem maradt fenn róla egy kődarabnál meg néhány érménél több. Tacitus írásának is pont az a két fejezete veszett el, amiben megemlíthette. De végülis mit várunk, egy szimpla kis hivatalnok volt, valószínűleg ő lett volna a legjobban meglepődve, ha megtudja, hogy még kétezer évvel később is ismerni fogja mindenki a nevét. Gondolom, nem vágyhatott ilyen hírnévre.
Mivel az élete, származása teljes homályba vész, Wroe inkább történelmi kontextusba helyezi, hogyan élhetett, honnan indulhatott és hogyan jutott el odáig, hogy Júdea helytartója lehessen. Ami egészen addig a pár bekezdés erejéig roppant izgalmas is volt, amíg a valós történelmi kort járjuk körbe, de ez tényleg csak röpke ideig tart, mert aztán előveszi a későbbi korok mindenféle kitalációját, amitől az egész értelmetlen és fárasztó lett. Régen örökített meg író ennyi ostobaságot egyetlen könyvben. Jobb lett volna, ha inkább ír egy fikciót, kiválasztva egy szálat a sokból, és azt felépíti rendesen.
Csalódott vagyok, de ez lehet, hogy nem az írónő hibája, hacsak annyiban nem, hogy írt egy könyvet arról, hogy van egy személy, akiről semmit nem tudunk, nézzük meg, az utóbbi 2000 évben ki mit talált ki róla, és gondolt bele a karakterébe. Szóval igazából fantáziálhatunk mi is nyugodtan Pilátusról, hogy milyen ember lehetett. Elég szerintem visszagondolni a legutóbbi utunkra a bürokraták között, csak tegyünk hozzá némi vérgőzös passzivitást, és máris közelebb kerültünk egy kicsit az emberhez.

Körbeposzt, amit a világ eseményei ihlettek. (nálam legalábbis.) Egy olyan világé, amikor ha valaki minden ártó szándék nélkül kiáll a saját elvei, gondolatai mellett, az virtuális lincselés áldozata lehet. Vannak világok, ahol megkövezés, máglyahalál jár dolgokért, mifelénk, a nyugati, "civilizált" felén a földgolyónak, megelégszenek a netes terrorral, mert ezt még nem büntetik.
Legyen ez a felvezető ehhez a listához, aminek azon túlmenően, hogy tiltakozzak a Rowlingot ért abúzus miatt (röviden összefoglalva a lényeg), nincs hátsó szándéka. Nem tudom még előre, kik kerülnek a lista tophelyeire, nem tudom, mennyi lesz benne az öreg, a fiatal, az álneves, az élő, szakállas, esetleg pajeszos, fekete vagy fehér, olyan, akinek van macskája, vagy olyan, aki retteg a lovaktól.
Remélem, érezhető az irónia, mennyiféleképpen meg lehet különböztetni egymást, és mennyiféle dolgot lehet figyelmen kívül hagyni, amikor választunk, vagy mert nem fontos, vagy mert nem is tudunk róla, és nem is kell tudnunk róla. Mert szól ez egy kicsit a mostani zavargásokról is, amik nem arról szólnak már rég, amiről kellene.
Egy dolgot elmondhatok, a szempontjaim kimerülnek abban, hogy mennyire tartom jónak a könyvét annak, akit ide beválasztok. Távol tartom magam az írók magánéletétől, gondolataitól, nem akarok belemászni a lelkivilágukba, kikutatni a kedvenc szórakozásukat, és ez sokszor egészen odáig megy, hogy azt sem tudom, ki hogy néz ki. Ebből következik, hogy meglepődtem, hogy Octavia Butler színesbőrű, és hogy Robin Hobb nő.
Ami most Rowling körül folyik, arról csak annyit, hogy sokszor szembejön velem az alábbi kérdéssor a neten, ha regelek valahova, vagy kérdővet töltök ki:
Neme:
- Nő
- Férfi
- Egyéb
És ilyenkor arra gondolok: Hm. Egyértelmű, persze, ki minek érzi magát, épp milyen állapotában leledzik annak a két nemnek, amivel a teremtés az embert sújtotta, nőnek-e, avagy férfinak. De az Egyéb. Az vajon mi? Minek érezheti magát valaki, ha se nem nőnek, se nem férfinak? Sündisznónak? Lóherének?
No, ennyit a címadásról, és ha valaki még nem csukta le a blogom, megtudhatja a topjaim.

GYEREKKORHOZ kapcsolódva

1 - Rowling. Nem szeretem a gyerek- és ifjúsági könyveket, ő viszont felnőtt fejjel behúzott a nemhogy tini, de tényleg a csöpp gyerekek világába, a 7-9 évesekébe, úgy, hogy végig fenn tudta tartani az érdeklődésem. Ez hatalmas szó. Az, hogy sokakra hatással volt, hogy sokan a HP kötetek miatt váltak olvasó emberré, az dicséretes, de ettől nekem még ugye nem kell szeretnem. Az, amit nekem adott, amiatt viszont igen. Ő az az író, akinek a felnőtt könyveihez kicsit ambivalensen viszonyulok, van, amit nagyon szeretek, van, amit egyáltalán nem, de a Harry Potter, a világa, a szereplők, az a fíling, ami olvasás közben elfogott, az elvitathatatlan előnyt ad neki bármelyik más ya íróval szemben.

2 - László Endre gyerekkorom imádott alakja. Vagyis nem ő, hanem Szíriusz kapitány, meg a kiscsalád űrkalandjai. Sokáig nem találtam hozzá hasonló írót, aki ennyire meg tudott volna ragadni a sci-fiben a témáival és a szereplőivel, szerencsére mostanra hoznak egy csomót a kiadók a jobbféle kalandos sci-fikből.

A gyerekkönyv felhozatal nálam nagyjából ennyi. Hozhatnám még talán Szepes Mária Pöttyös Panni sorozatát, de nekem az írónőt más könyvek jelentik, bár kicsinek eléggé rá voltam kattanva mindenre, ami Pöttyöspanni volt. Sorsközösségben voltunk, mindketten szeplősként, és konkrét kapaszkodó volt a sok pöttymentes csúfolódó osztálytársak között. Nem kell ahhoz más bőrszínűnek lenni, hogy az ember kemény tapasztalatokat szerezzen a kiközösítésről és megkülönböztetésről. Elég, ha más a haja színe, és mellé szeplős. Hogy nem kicsit demagóg, azt megbocsájtom neki így utólag is.
Volt viszont egy nagyon fontos momentuma a gyerekkoromnak. mégpedig a Gyökerek filmsorozat. Tényleg nagyon kicsi voltam még, és olyan családban nőttem fel, ahol fél 8-kor szigorúan fürdeni kellett, 8-ra pedig ágyban lenni, így úgy érzem, apám hatalmas engedményt tett, hogy engedve a könyörgésemnek, megnézhettem a részeket. Ez volt az első történet, ami hatással volt rám (jónéhány rész után sírtam magam álomba), és biztos, hogy formálta a gondolkodásmódom. Sokkal-sokkal később tudtam csak meg, hogy van ebből könyv is, és ezzel még adós vagyok magamnak.
(Később az Izaurát sem nézhettem, ami fájó pont volt, mert nem tudtam hozzászólni a társalgáshoz, mert akkoriban mindenki erről beszélt, egészen addig, amikor már belenézhettem, úgy döntöttem, elvagyok én enélkül is.)

FÉRFI írók

Steven Erikson. A legjobb fantasy író, hatalmas fantáziával, remek írói készséggel, különleges megoldásokkal. Aki érez magában erőt és elszántságot, annak mindenképpen javaslom a könyveit, mert minőségi élmény.

Frank Herbert. Olyan világot hozott létre, ami egyedi és megismételhetetlen. Mindenki, aki hasonló kaliberű regényt akar írni, amint amit ő a Dűne és az Arrakis világával művelt, csak gyenge utánzatokra képes.

Alastair Reynolds. Nem tudnám konkrétan megmondani, mitől imádom annyira. Talán az a finomság és szeretet, ahogyan az emberiséget ábrázolja, amilyen érzékenységgel a problémákra rátapint, ahogyan kezeli őket, a történetszövése, mind-mind közrejátszik.  A témái és a problémákra adott válaszai nagyon betalálnak nálam.

Richard Morgan. Ő olyanképpen kakukktojás, hogy nem szeretem minden könyvét, de ez nem akadályoz meg abban, hogy minden könyvét elolvassam, válogatás nélkül. Azon ritka kevés írók egyike, akinek minden nyilatkozatát, interjúját elolvasom, nem csak a könyveit, mert borzasztóan szimpatikus a fazon, és tetszik, ahogyan a dolgokat látja, amik feltűnnek neki, amiket kiemel a mindennapokból. Amikből aztán később könyvek is lesznek.

Robert Merle. Nagyon sokoldalú író, sokféle probléma foglalkoztatja, társadalmi, tudományos, történelmi, én egyszerűen csak csodálom. Meg persze szeretem olvasni.

NŐI írók

Robin Hobb. Akkor tud nálam kiemelkedni egy író a tömegből, amikor valami olyasmit alkot, amit más még nem. Persze, ez egy merész hozzáállás, hiszen nem olvastam minden könyvet, nem tudhatom, nem írt-e más már előtte valami hasonlót, de úgyis az a viszonyítási alap, amivel az ember legelőször találkozik. Hobb is, mint Erikson, sajátosan egyedi mágiarendszert, és ahhoz kötődő világot hozott létre, rengeteg szereplővel, intrikával, sok-sok összekapcsolódó és szétváló szállal. És annyira jól csinálja.

Szepes Mária. Nekem ő a Vörös Oroszlán. Párévente újra kell olvasnom, mert mindig mást ad. Valódi lelki-szellemi táplálék. De jóból is megárt a sok, a könyvei tömények, depresszívek, nem javasolnám, csakis lelkileg kiegyensúlyozott időszakban olvasni, mert úgyis valahonnan lentről kell összekaparnia magát az embernek.

Gail Carriger. Könnyed, elegáns, vicces. A valódi stílusa abszolút tükrözi a regényeit. Olyan, mintha az 1800-as évekből ragadt volna itt.:)

Stina Leicht. Mestermunka, ahogyan összeolvasztja a valóságot a hitvilággal. Nem nagyon tudják utánacsinálni.

Joanne Harris. Aki úgy tud írni, hogy érzem a cipőm alatt a macskaköveket, a számban a csokoládét és a vörösbort, a bőrömön a kis közösség erejét, ami felemel vagy leejt, széliránytól függően.

Rám lehet fogni, hogy ilyen vagy olyan szempontnak nem felelek meg? Simán. Van köztük zsidó, de még nincs fekete. Hogy miért? Mert még nem sikerült eljutnom Butlerig. Talán. De az is lehet, hogy nem fogom őt szeretni, mint ahogyan Jemisin sem jött be, de ennek nincs köze a bőrszínhez. Ami alapján nálam megy a szelekció, az csak annyi, hogy ha nagyon megtalál egy könyv, meg fogom nézni az író többi könyvét, kettő betalálás után viszont már direktben keresni fogom. Odáig el kell jutni, amihez írói tehetség kell (legalábbis olyan, amit értékelni tudok én is), meg nagy szerencse, mert több a könyv, mint az időm, amit olvasásra tudok szánni.
Tudom, hogy vannak olyan reakciók a színes bőrű írókra, amik elítélőek velük szemben, de nem tudom, hogy az a réteg, aki pl. Jemisint leszólja, valóban az ő olvasója lenne-e. Még csak abban sem vagyok biztos, hogy bármit is olvasnak. Lehet, az sem véletlen, hogy azt írnak, amit. Szóval szerintem nagyon nagyon fenntartásokkal kell kezelni a hangoskodó kisebbségeket, bármiről is legyen szó, mert nem látni az alját annak, ahová most zuhanni készül a világ.