Robert Fulghum - A harmadik kívánság - Keményfedél

2019/05/21

Robert Fulghum - A harmadik kívánság

Tara Nima 6 Comments
„A harmadik kívánság fordulatos cselekménye ‒ remélem, nem túlzom el ‒ legalább ötven-hatvan vagy talán ennél is több helyszínen és persze népes statisztéria közreműködésével játszódik. Hősei szinte folyamatosan úton vannak, találkoznak egymással, elválnak egymástól… megfordulnak Japánban, Barcelonában, Londonban, Párizsban, a franciaországi Givernyben, Oxfordban, Kréta szigetének számos pontján. És nemcsak a mában: lélekben és emlékeikben megjárják a harmadfélezer esztendő előtti Knósszosz világát, a »Merry Old England« (»a víg, régi Anglia«) tájait, a polgárháborús Spanyolországot, megfordulnak Delphoi híres jóshelyén… Felsorolni is sok ‒ olvasni viszont nem. A regény »olvastatja« magát, mérget vennék rá, hogy egyszer film is készül majd belőle. […] Az író, háttérben lappangó idegenvezetőként, arra használja a színhelyeknek ezt a gazdagságát, hogy mintegy mellékesen hangulatokat, színeket, kulturális-szellemi értékeket, kulináris élményeket közvetítsen: mindez azonban csak háttér, amely előtt a három hős életének valószínűleg legnagyszerűbb kalandja játszódik. A nagy lélektani érzékenységgel kidolgozott történetfő kérdése: sikerül-e a három értékes személyiségnek megtalálnia az őt megillető helyet a másik, sőt a másik kettő életében. Fulghum ezzel alighanem valami teljesen újat talált ki, közben pedig egy ördögi testcsellel kikerülte a szokványos szerelmi háromszög nyilván nagyon is kínálkozó csapdáját… -   A szerkesztő"

Időnként feltámad bennem az igény, hogy minőségi szöveget olvassak. Rengeteget olvasok, de azért azt el kell ismernem, hogy nagyrészt nem a szövegek gyönyörűsége miatt, inkább a fordulatos cselekmény az, ami le tud kötni órákra (hetekre, hónapokra). Fulghumot viszont nem csak a téma, de a stílusa miatt is érdemes kézbe venni, az ilyen íróknál lehet csak igazán látni, mennyire el tud silányulni a szöveg, ha tömegigényeket akarnak kielégíteni.
Szereplőiben két közös dolog van: az intelligencia, és a csendes, szinte tudat alatti elvárás, hogy bárhová is kerülnek, hasonlóan intelligens emberek vegyék körül őket. Hogy ki a valódi főszereplő? Leginkább Edward Lear és az ő szellemisége, de nem messze marad el mögötte fontosságban az emberek közötti érzelmi/szellemi kapcsolat, a közösség, és az élmény, amit egymás társasága, a kirándulások és a helyek adnak, ahová eljutnak. És leginkább Kréta, a mindennapok, az "ilyenek vagyunk mi, krétai férfiak" részletezése, amit írhattam volna nagybetűkkel is, annyira hangsúlyosan egymás jelzői.
A legerősebb egyéniség egyértelműen Alex, a 84 éves krétai, aki Angliában él már évtizedek óta. A monológjai már-már önimádónak tűnnek, és bár saját kijelentése szerint ő tartózkodó és nem szeret magáról beszélni, róla lehet a legtöbbet megtudni.
Alice a Nő a történetben, aki méltó párja mindenben a körülötte lévő férfiaknak, mind Alexnek, mind Max-Polnak. Sajátos személyisége van, rendkívüli módon látja a világot, és ez meghatározza, hogyan reagál rá. (Külseje is hasonlóan eltér az átlagtól, akárcsak öltözködési stílusa, vagy a férfiakhoz való viszonya.)
És Max-Pol, aki csendben meghúzódik, remek hallgatóság, hagyja, hogy vezessék bárhová, ő ott van, megéli, meghallja, megnézi, átéli, a magáévá teszi.
Van néhány mellékszereplő is, aki azonnal főszereplővé lép elő, amit belecsöppen a kis társaságukba, és még a távollétükben sem mulasztják el megemlíteni személyüket.
Kincseszsák ‒ rövid szó.
Kilenc aprócska tárgy. Talizmánok. Emlékek. Provokálni szánt tárgyak.
Mindet áthatja az emlékezés energiája. Mindet átjárja az energikus kreativitás. Alice soha nem tartott magánál kilencnél többet belőlük. Volt régen más is a zsákban, de az volt a szabály, hogy ha talál valamit, ami a meglévőkénél nagyobb jelentőséggel bír, egyet el kell ajándékoznia. Annak ellenére, hogy mindig csak kilenc talizmán volt nála, a többi is mindörökre a birtokában maradt, igaz, némi távolságra. Tudta, hol vannak, és miért vannak ott. Másokkal közösen viselte gondjukat.
Csupa játék a kapcsolat ezek között az emberek között.
Max-Pol élete válságban van, de elszánja magát a lépésre, hogy megtalálja, hol, kivel és mit szeretne csinálni. Azt a köztes időt, ami az elhatározás és a megalósulás között telik el, múltja darabkáit és a lehetséges jövőjét megosztja Alice-szel a Krétai krónikákban, ami nem csak útikönyv, személyes napló, hanem pillanatnyi impressziók gyűjteménye is. Ezekre Alice mindenféle aprósággal reagál a saját mindennapjaiból, ami újabb felfeldezésekre ösztönzi Max-Polt.
A Tanúság egy lehetőség, hogy megmutathassanak magukból a maguk számára is váratlanul felfedezett dolgokat, de a lényeg, hogy biztosak lehessenek benne, ebben a nagy világban tudja valaki, hogy léteznek, hogy átélnek, Tanúi legyenek az életüknek. Hogy Alice egy véletlenül az útjába került vadidegen jódarabig, az csak mindent megkönnyít. És ne feledjük, a másik éleslátása szükséges a dolgok helyes értelmezéséhez.
Később, mikor mélyülnek a kapcsolatok, mélyül a játék is: válaszok ki nem mondott kérdésekre, majd a kérdések is feltevésre kerülnek. Ez olyan pont a kapcsolatokban, ahol nem csak bízni kell a másikban, de önmagukban is, hogy érkedli a másikat annyira, hogy foglalkoztassa olyan válasz, amivel kapcsolatban még csak kérdést sem fogalmazott meg. Igazából ez csak annyi, hogy Alice azt gondolja, Alexet érdekelheti, miért Monet-rajongó, és hol van az ő életében a csellója helye. Vagy hogy Alice-t érdekli, Alex mit gondol a borról, vagy mi jelentősége bizonyos komboloinak a mindennapjaiban. Olyan információk ezek, amik azért kerülnek elő, mert akarják, hogy a másik tudjon róla, és ahelyett, hogy szimplán közölnék, vagy megvárnák, míg a másik megkérdezi, egy játékot csináltak belőle.

Még ha szeretnek is magukról beszélni, roppantul önzetlenek, úgy osztanak meg mindent egymással, hogy nem várnak viszonzást, hiszen tudják, hogy a másiktól is legalább akkora meglepetésben lesz részük, mint amekkorát ők okoztak egy kirándulással, egy kávéval, egy emlékhely meglátogatásával, vagy csak egy mesével a múltból. Még egy egyszerű reggeli piaci vásárlásból is képesek szórakoztató történetet faragni.
Jó hallgatni őket, élvezetes köztük lenni, bár idővel sok lett Alex filozofálása, és maga Alex is, de ez azonnal elmúlt, ahogy egy fedél alá került Alice-szel.
Van még egy nagyon fontos dolog, ami a szereplők közötti társalgást jellemzi: mentes minden elvárástól és konvenciótól. Egyenesek, szókimondóak, őszinték, és nincs közöttük megbotránkozás, ha a másik nem azt és nem úgy mondja, ahogyan szeretnék, hogy reagáljon. Egyszerűen hagyják, hogy önmaguk legyenek, mert valóban kíváncsiak a másikra, és nagyon vigyázzák azokat a szálakat, amik kialakulnak közöttük.
Ezért volt lehetséges az a szerelmi háromszög, ami kialakult a három ember között, és pont ezért nem is lett igazi háromszöggé: sokkal fontosabb volt pl. Alex és Alice számára az a mélységes bizalom, ami bármit lehetővé tett: úgy történt meg minden, hogy közben nem történt semmi.
Nagyon különleges emberek kellenek ahhoz, hogy ilyesmit be tudjanak vállalni a másikkal, akárki nem alkalmas rá.

Fulghum elbeszélési módja kettős.
Egyrészt a Krónikákat e/1-ben olvashatjuk, ez lenyomat Max-Polból Alice számára.
Az összes többit e/3-ban adják elő, ezzel Tanút csinálva az olvasóból is, és nekem ez így pont megfelelet. Szerettem a Tanújuk lenni, mindenkié.
Az első kötet végén egy egészen nem várt irányba tereli a történéseket Fulghum, ezért a második rész hangulata némileg el is tér emiatt az elsőtől, de ettől nem lett kevésbé érdekes.
Az első részben is sokat utaztak a szereplők, ezt a szokásukat a második részben is megtartották, ugyanígy megmaradtak az eseményeket kísérő illusztrációk is.
Az egész nagyon sziporkázó és ötletes, semmi kiszámíthatóság, semmi sablonosság, soha nem lehettem biztos benne, kinek mi lesz a következő lépése vagy mondata.
Nem tartozik közvetlenül a könyvhöz, de mindig megdöbbent, ha valaminek több száz éves múltja van. Japánra különösen igaz ez, ahol ugyanaz a család vezeti a vendéglőt ugyanazon a helyen több száz év óta, és ez nem egyedi eset, hanem számtalan ilyen hely van az országban. Ez nekem azt jelenti, hogy van valami halálbiztos fogódzó, amit abban az országban meghagynak mindenféle történelmi átalakulás közepette; megfordítva: az átalakulásnak nem célja, hogy totálisan szétverjen mindent, egyszerűen vannak dolgok, a gyökerek, amiket meg kell tartani a további építkezésekhez, és ez pont annyira igaz egy országra nagyban, mint egy családra kicsiben. De hozhatnám példaként a többszáz, meg ezer éves fákat is. Hol vagyunk mi ehhez itt, a fenecivilizált Európa közepén...
A legelső alkalomtól kezdve mindig minden úgy zajlott közöttük, mintha egy finoman cizellált forgatókönyv szerint történne, mintha olyan színészek játszanák kettejük szerepét, akik jól ismerik a végszókat és rendesen megtanulták a szerepüket. Függetlenül attól, milyen hosszúak voltak a kihagyások ‒ lehetnek másodpercek, hónapok, évek ‒, ők mindig pont ott folytatták, ahol abbahagyták. Arra sem volt szükségük, hogy időt szakítsanak az üdvözlésre. És soha nem beszéltek arról, ami köztük zajlik ‒ beszéd helyett cselekedtek.

6 Comment:

  1. Nahát, ez mennyire jó lehet! Nagyon érdekel. Látom egyedül vagyok vele, de nem lep meg :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. jaja, teljesen neked való.:) meg még Timiékre gondoltam, nekik is tetszene.

      Törlés
  2. kivettem a könyvtárból, elkezdtem :)

    VálaszTörlés
  3. Elolvastam az első kötetet. Tetszik, jó volt olvasni ebben a tikkadt nyárban az utazgatásokat, beszélgetéseket. Annyira jó lenne ilyen emberekkel találkozni, többel is, mert szerencsére van egy (pontosan egy...) ilyen ismerősöm-barátom, aki ennyire intelligensen és érdeklődően, elfogadóan tud hallgatni és érdekeseket mesélni is. És az ő társaságában én is hasonló leszek, ami jó. De úgy általában eléggé valószerűtlennek tartom ezt, amit Flughum leír a könyvében. Ehhez nagyon jómódúnak, jóindulatúnak és intelligensnek kellene lenni egyszerre, hogy ilyen életvitel és kapcsolatok kialakuljanak.
    Kicsit megdöbbentettek az első könyv végén lévő történések, nem annyira szeretném, hogy ilyen irányba kanyarodjon a történet de mindenképp olvasom tovább.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. szerintem ilyen alakok csak a régi időkben teremtek, a maiakból hiányzik szinte minden, ami ahhoz kell, hogy ilyen kapcsolataik legyenek. (belőlem is hiányzik.)
      én nem értettem az első köny végét a második fényében. nem fog erre kanyarodni, mondhatni, semmi jelentősége, csak egy érdekes adalék. a második rész egy kicsit fura irányba haladt a végére. nekem kicsit íráspróbának tűnt, F úgy döntött, kipróbálja magát nem csak regényíróként.

      Törlés

Copyrights @ 2016, Blogger Templates Designed By Templateism | Distributed By Gooyaabi Templates | Pictures from Pinterest