Rövidkék a jobbakból és a nagyon jókból

Kezdjük a leg-gel, Ian McDonald Luna-sorozatával. Jaj, nagyon imádtam. Amit kicsit bánok, hogy nem halasztottam az olvasását akkora, mikor már a harmadikat is kiadta Gabo, de legfeljebb majd újraolvasom. Valahol még az első kötet megjelenésekor olvastam, hogy a Dűnéhez hasonlatos, és bár mindig ellenkezek, amikor klasszikusokkal dobálóznak, azt kell mondjam, megállja a helyét a párhuzam. Nincs olyan nagyívű, jóval rövidebb időintervallummal is dolgozik McDonald, de az intrika, a hatalmi harcok, a ki-mit akar-kitől-és miért legalább olyan tökéletesen átláthatatlan, mint Herbert monumentális művében. Hullanak és változnak a szereplők, pont olyan mértékben, hogy az lendítse előre az eseményeket, nincs üresjárat, felesleges szócséplés, csak a Hold és a por. Ez a másik, ami miatt nagyon szeretem, az élővé tett környezet, ahogy érezhettem a súlyát a holdi motorozás veszélyeinek, a meggazdagodás lehetőségeinek, a politikai mozgalom létjogosultságának, és a holdi gravitáció hatásainak.

S.A Chakraborty - Bronzváros
Remekül összerakott fantasy, ahol egyensúlyban van a misztika, a mitológia, és a jó nagy adag egyedi fantázia, amivel az írónő mesét szőtt a titokzatos keleti hiedelmekből és burkoltan a mai problémáinkat is belevitte (másság kérdése, elfogadás, vándorlás, stb.). Nagyon jól éreztem magam a mindenféle dzsinn között, akárhogy is szeretik nevezni magukat, megszerettem a szereplőket, és lassan időszerű lesz folytatnom, hiszen jön a második rész.

Amin Maalouf - Szamarkand
Omar Khajjám 1000 éve és majdnem most (1900-as évek eleje). Roppant izgalmas volt, fogok még olvasni Maalouftól, mert nagyon jól mesél. Tanulságos volt, és egy kicsit közelebb vitt a közel-keleti események, életvitel, gondolkodás megismeréséhez, megértéséhez.


Narine Abgaryan - Égből hullott három alma
(Közvetlenül olvasás után a gr-re ezt írtam, nem tudok mit hozzátenni:)
Megszületik egy csecsemő, előkerül egy elásott családi gyűrű, és a múlt körbeér.
Jó volt ezek között az emberek között, akik kiöregedtek a falujukból, a saját életükből, mégis mindig frissek és életvidámak maradtak.
Jár a könyvön az agyam, mi is olyan nagy csoda benne. Talán a pillanatképek, amiket elkap egy-egy napból, emberről, szellemekről. A nyugalom, ami hiányzik a való mindennapokból. A háború, az éhezés ellenére, aminek a kiegyensúlyozott harmóniáját is csak így messziről, ott nem levőn lehet láttatni. Hogy mindent túl lehet élni. Akinek nem sikerült, arra meg emlékezünk, ők így élik túl.
Az élet körforgása, a rossz megy, jön helyette a jó, majd váltja a rossz, hogy kövesse valami, ami megintcsak jó. Emberek elmennek, akik maradnak, azoknak megmaradnak a kis mindennapjaik.
Ugyanúgy szól egyéni tragédiákról és boldogságokról (miért nincs a tragédiának pozitív ellenszava?), mint a közösségéről.

Szerencsé Dániel - A 13. emelet
Némileg kakukktojás a könyv a jók és még jobbak között, mert nem volt ez rossz, de lehetett volna sokkal jobb is. Akkor, olvasás közben kicsit értetlenül álltam a politikai és gazdasági vonal mellé behozott magán-szerelmi szál létén, azóta pedig még inkább azt gondolom, hogy kár volt érte. Azt hiszem, két eset miatt kerülhetett bele: vagy nem volt elég mondanivaló a politikai bűnügyekről, ezért kellett kicsit duzzasztani valamivel az oldalszámot, vagy inkább hülye szerelmi affért hozott a történetbe, nehogy valami olyat írjon, amit ő maga is megbán. Hogy direkt és készakarva fő-szálat csináljon valaki ebből egy ilyen regényben, elnyomva a lényeget, és a végére mindent ezzel uralva, ez számomra majdnem a botrányossal ér fel. Oké, nem egy nagy tragédia,  mert ez csak egy könyv, de itt egy magyar író, ráadásul tud is írni, jó karaktereket alkot, hozzányúl egy kényes témához, tök jól fel is vázolja, aztán köp egyet az egészre: nesze nektek, nézzétek, van nekem farkam is. No komment. 

Megvolt még pár más is, amikről különösebben nem tudok mit írni, azon túl, hogy jók voltak.




Gill Sims - Hát persze, hogy iszom
Kisnimától kaptam, hogy hátha könnyebben viselem a mindennapokat, tudva, hogy másnak se könnyű.:D
Alapvetően vicces a könyv, bár ezt a rengeteg piálást nem tartom okos dolognak egy bizonyos kor felett, ez a része nem is nagyon jött be, de voltak benne jó dumák, és egészen eredeti szereplők. A meleg jóbarát újabban elmaradhatatlan kellék, amibe csak lehet beleírják, de legalább jó fej volt. Azt hittem, majd többet megtudok a gyerekekről, de inkább anya lelkivilága került terítékre. Amin nagyon jót szórakoztam, bár azért rá kellett kicsit pihennem, az a kiterjedt család volt, annyi nyűggel és különcséggel, amennyit már nehéz röhögés nélkül kibírni.

Carolyn Baugh - Kairói kertváros
6 nő története, napjainktól visszamenően közel 100 évet. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a lepel mögött egyformák ezek a nők, pedig legalább annyira különböznek a vágyaik, mint a kinézetük. Eléggé kettős érzésem volt olvasás közben, mert ad ugyan betekintést a keleti mindennapokba, a női lét sorsszerűségébe és nehézségeibe, olyan példákkal, akik erősek, akaratosak, tudják mit akarnak, és sokszor azt is, hogy érhetik el, mégis valahogy nagyon erősen támogatta a történetekkel a róluk (és a férfiaikról) alkotott sztereotípiákat.

Share:

Sigrídur Hagalín Björnsdóttir - A sziget

Izland, a szigetország, elvágva a külvilágtól.
Hogy ki hol volt ekkor és épp mit csinált? Lényegtelen, még ha a fülszöveg mást is sugall. Annyiból mégis lényeges, hogy az addig megszokott civilizációban elkövetett utolsó tettek voltak ezek, minden, ami utána történt, már a túlélést szolgálta.

A probléma lehetne valós is, most, akár nem oly sokára. A legtöbb sci-fi a földi problémák megoldásának módszereit a valamikori nagyon távoli jövőbe helyezi, amikor már legalább olyan technikai fejlettségen leszünk, hogy akár más bolygókat is meghódíthatunk. De mit kellene tennünk, ha mindez holnap történik, amikor nem tudunk űrhajóra pattanni, hogy a világűrben telepeket hozzunk létre? Meg aztán, miért is lenne könnyebb az, mint itt a Földön tenni ugyanezt: módszereket kidolgozni az életben maradásra. Egyetlen dolgon múlik csak a siker, az alkalmazkodóképességünkön.
Így hát a hatalom zárt ajtók mögött feltérképezi a történelmet, a hanyatlás jeleit, és utat mutat: vissza a sötét középkorba, ha nem akarunk kihalni. De tegyük mindezt úgy, hogy az alapvető kényelmi rendszereket tartsuk fenn (kórház, rendőrség, üzletek), akkor az emberek még irányíthatóak maradnak, csak közben nagyon ügyeljünk az elnevezésekre. Ja, és fontos: szerezzünk egy saját újságírót.

Nekem az volt a legérdekesebb, hogyan jutott egy nemzet onnan, ahol politikusok próbálják meg összekovácsolni országukat, és megoldást kínálni a népnek, oda, ahol állatokkal kell együtt aludni, ha nem akar az ember halálra fagyni. Nagyon szép elgondolás, hogy a nép életben maradásáért vezetők a tettek mezejére lépnek, szabályokat hoznak, sémákat állítanak föl, munkamódszereket dolgoznak ki, de hol van a pont, amikor az irányítást elveszítve a nép csak száguld egy olyan úton, ami messzire vezet a vezetők céljaitól? Björnsdóttir csak vakon tapogatózik, vagy végig is vezet engem ezen az úton? Az sem mellékes, ki mit ért "civilizáció" alatt: technikai, vagy szellemi/lelki fejlettség? Mennyire függenek ezek egymástól, vagyis mit kezdünk a világgal, önmagunkkal, a szomszéddal, ha kihúzzák alólunk a technikát? Mit mutat meg nekem ebből az írónő?
Ezek nem előzetes elvárások voltak, ahogy haladtam előre a történetben, úgy fogalmazódtak meg bennem az újabb kérdések, talán pont a válaszok és a valódi megoldások hiánya miatt. Inkább jellemzi a könyvet az elemi ösztön, mint a konstruktív problémamegoldás, de nem is számítottam másra. Ezek vagyunk.

Emlékszel, hol voltál, amikor megtudtad?
Az elmúlt évek egyik legérdekesebb izlandi regénye izgalmas, valószerű és borzongató történet az elképzelt jövőnkről.
Az általunk ismert világ megszűnik létezni. Izland, az egyik legszervezettebb ország egyik napról a másikra elveszíti a kapcsolatot a külvilággal, és káosz lesz úrrá benne. Senki nem tudja, mi okozza a fennakadást, az állam, a jog és a társadalom építményei pedig repedezni kezdenek.
A sziget a thriller, a politikai fikció és a disztópia remek kombinációja, ugyanakkor pontos kórkép is a modern világról. A szerző művével megdöbbentette Izlandot, és élénk vitát váltott ki az állam és a társadalom alapjainak fenntarthatóságáról.
Share:

Susanna Jones - A csendmadár

Szeretem az olyan krimiket, amik a megszokottól eltérőek, és kilépnek a bűntény-nyomozás-tettes háromszögből, és elővesznek valami más aspektust. Itt ez a "más aspketus" Lucy személye, és mire végére érek a posztomnak, talán rájövők arra is, ennek ellenére miért is nem lett ez a regény átütő siker, ami átalakította a krimik piacát (mint tette ezt a Holtodiglan a sajátos szerkezetével).

Már a kezdésben is volt valami fals, a folytatásban meg már egyértelmű volt, hogy narrátorunkkal, Lucy-vel valami nem oké. A regény elején Lucy ugyan letartóztatást emleget, de csak kihallgatták, nos, kicsit hosszan.
Előkerült a tengerből egy nő darabokban (hogy miként kerülhetett elő egyszerre az összes darabja, azt most hagyjuk, igazából ez lényegtelen), és mindenki azonnal feltételezi, hogy Lily darabjai, és mivel Lucy látta utoljára, így előveszik a nőt. Barátnők voltak, vagy valami affélék.
A kihallgatást meglepően sokáig jól viseli, elvan a saját fejében, totálisan kizárva a külvilágot. Már ez gyanús volt, átlagember nem tesz ilyet, de Lucy nem átlagos. Főleg, mert időnként, elhatárolódva önmagától, E/3-ban kezd el beszélni Lucy-ről. Túl sokat nem tudnak meg tőle a nyomozók, van, hogy kereken megtagadja a választ bizonyos kérdésekre, ehelyett nekünk kezd el mesélni. Önmagáról, a gondolatairól, érzéseiről, emberekhez való viszonyáról, a múltról, és a még régebbi múltról. Annyira belemerül a mesélésbe, hogy teljesen elfeledteti velünk, hogy egy kihallgatószobában van bezárva már órák óta.

Japánról megtudhatjuk, hogy rendszeresen esznek kifőzdékben, rendszeresek a kisebb-nagyobb földrengések, és hogy teázás közben illik ámulattal csodálni a csészét, amiben megkínálnak minket. Ahhoz képest, hogy Lucy 10 éve él ott, ez sztem elég kevés, még úgy is, hogy időnként barangolunk Tokióban és a környékén, mert a látnivalókra nem helyez hangsúlyt. De oké, ez végülis egy krimi, fogadjuk el, hogy nem dolga bemutatni a japán mindennapokat.
Ami problémásabb, és ami miatt nem tudott rést ütni a krimik közhelyein, hogy a sok feldobott lehetőséggel nem tudott mit kezdeni. Nincs jelentősége Lucy furcsaságának, mert a történtek szempontjából semmi jelentősége nem volt. Ő egyszerűen csak egy másféle szereplő volt, akivel megtörtént néhány dolog, más meg nem, időnként élénk volt a fantáziája, máskor meg gondok voltak a memóriájával. A mindent lefotózó Tejdzsi talán betölthette volna az űrt a titokzatos és soha meg nem nézett képeivel, de ő sem tette, eltűnt, mire az írónő felhasználhatta volna. Így nem is igazán tudom hová tenni ezt az egész történetet, mert a végére teljesen szétszaladtak a szálak, amiről az elején azt gondoltam, hogy összetartoznak.
Ráadásul az egész lezáratlan, az olvasó tippelhet, hogy mi is történt, és ki tette, és hogyan tovább. Egy jól felépített történetnél ez egy remek lezárás, de itt a sok össze-vissza eshetőséggel a porszívózó szomszéd is tehette, mert úgy érezte, csak így lehet nyugta. (Nem, sztem nem ő tette.:)
Kíváncsi vagyok nagyon, hogy filmen mit hoztak ki ebből az egészből.

„Ha Lily nem találkozik velem, még most is élne.”
Egy halott angol nő torzójára bukkannak a rendőrök a Tokiói-öbölben. A gyanúsított Lucy Fly, egy harminc körüli, szintén angol szakfordító. Egyvalaki tudna érdemi információval szolgálni a gyilkosságról: egy fotós, Tejdzsi, de ő nyomtalanul eltűnt. Így hát a rendőrök kénytelenek Lucy Flyból kiszedni, mi történt. De Lucy hallgat.
Egy szót sem szól. Hangosan legalábbis nem. Fejében viszont megdöbbentő részletességgel és őszinteséggel végigpörgeti azt a kísérteties utat, amelynek végén nem a törvénnyel, hanem saját magával kell elszámolnia.
Susanna Jones hátborzongató regénye nem csak egy gyilkosság krónikája, hanem egy szerelemé is, amely az első perctől el volt átkozva. Hiszen ha Lily nem találkozik Lucyval…
Share:

Rövidkék

Kicsit elhanyagoltam a blogot az utóbbi időben, de a nyár mindig így hat rám. A lehető legkisebb erőfeszítést tudom csak beletenni bármibe, aztán ha itt az ősz, az egészet mintha elfújták volna.
Néhány könyvről tervezek majd normális posztot is, most inkább csak a csalódásokat venném elő, legközelebb meg jövök a nagyon jókkal/jobbakkal.

Karin Tidbeck - Amatka
Ilyen lehet egy kommunista utópia - MLM rendszerben felépülő mindennapok, ellenőrzés, babonás ráolvasás a tárgyak egyben maradásáért, és rettegés, a franc se tudja mitől. Ezek az emberek átestek a valóság egy másik síkjára, egy szürreális helyre, ahol a dolgoknak nagyobb jelentőségül volt, mint a személyeknek. Gondolom ezt abból, hogy alapvetően hiányoztak a személyiségek.
Utáltam ezt a könyvet, a világot,a stílust, a szereplőket, mindent. Egész végig ott volt bennem a kérdőjel, hogy mi a tosz ez, és ez nem baj akkor, ha van válasz rá, de itt nem volt. És persze itt bejön, hogy meg lehet magyarázni bármit azzal, hogy új hang, meg forradalmi történet, meg az a pötty a vásznon a spártai harcosok lelke, de szerintem az értelmetlenségre nincs mentség.
Azért nyugodtan tegyen mindenki egy próbát vele, eléggé kilógok a sorból a véleményemmel.

Stephen King - Az
Most, hogy kijöttek a filmek, úgy gondoltam, nem ártana elolvasni, mert szoktam szeretni Kinget.
Túl sok rosszat nem tudok elmondani erről a könyvről, hacsak azt nem, hogy nagyon untam. Nem hittem volna én se, de ez van. Egyetlen jelzővel tudom összekapcsolni: szófosás.
Egyébként a szerkezete bejött volna: egy jó nagy adag múlt tizenévesekkel (gyanítom, ez volt a probléma. nem tudom átérezni több száz oldalon keresztül a gyermekkori kitaszítottság és klikkesedés nyűgjeit. úgy gondolom, a saját élményeimet már feldogoztam, túlléptem rajtuk, és igyekszem élvezni a felnőttkor gondjait és örömeit.) és az '50-es években történt eseményekkel, aminek a tálalása roppant nyögvenyelős és lassú. (egyet előre kettőt hátra stílusban).
A könyv kisebb hányadát teszik ki a 30 évvel később történtek, amikoris összegyűl a banda, hogy leszámoljon Azzal, persze, ez is roppant komótosan és megfontoltan történik.
Bevallom, csak az egyik könyvhöz volt türelmem, szóval a másodikban még akár be is lendülhettek a dolgok, nem tudom.

Anna Ekberg - Bomlás
Az a helyzet, hogy gondban vagyok. Fogalmam sincs, miről szólt ez a könyv.:D Megnézhetném a  fülszöveget, de az már csalás, szóval maradjunk annyiban, hogy szerintem ez a legrosszabb, ami egy író könyvével történhet. Ha annyira jellegtelen, hogy felidézni sem tudjuk.

Jonathan Stroud - Bartimaeus
Ez egy kicsit kakukktojás, mert az első rész nagyon tetszett, a második viszont már egyáltalán nem. Olyan érzésem volt, hogy nem haladunk sehova, az érdekes szereplők nem jöttek, viszont volt egy csomó érdektelen ember és esemény. Annyiban is hagytam az egészet.

Donato Carrisi - Démoni suttogás
Amikor nagyon lelkesedtem a Lelkek ítélőszékéért, mindenki ajánlotta a Démoni suttogást, a legelsőként megjelent könyvét. Nem is tehettem jobbat, minthogy utoljára hagyom, messzire elmarad Marcus sorozatától. Valóságtól elrugaszkodott, a realitást még csak alibiként sem használó könyv ez, csavar hátán csavar, míg már túl sok lesz mindenből. Egyáltalán nem jött be.


Share: