Richard Morgan - Törött angyalok (Takeshi Kovacs 2)

Takeshi Kovacs egy sérült harci testbe burkolva, zsoldosként vesz részt egy brutális helyi háborúban, amelyet a Protektorátus pénzel, hogy leverjék a Sanction IV-en kirobbant forradalmat. Aztán lehetőség adódik, hogy csatlakozzon egy titkos akcióhoz, amelynek során egy értékes régészeti leletet szerezhetnek meg, és a harcedzett veterán rejtélyek, árulások és véres események középpontjába kerül.
A zsákmány értéke felbecsülhetetlen, a hozzá kapcsolódó veszély határtalan. Olyasmi, amiért a Cégek ölni is képesek. Olyasmi, ami az emberiséget új korszakba repítheti. Vagy végleg kitörölheti az univerzumból.
AGAVE

Bár még mindig cyberpunk, ez a kötet eléggé a military sci-fi határán egyensúlyoz. Először azt hittem, hogy közvetlen folytatása a Valós halálnak, de nem, ez egy újabb epizód Kovacs életéből. Új harci burkot kapott, egy gyarmatosított bolygón harcol, és nem noir krimi, hanem bolygórégészet áll a történet középpontjában. Egyébként minden más a szokásosan kiváló. Itt esetleg még annyival bővül a dolog, hogy kicsit jobban feszegeti a háború és a katonaság morális jogosultságát globális szinten, és mélyebbre látunk a tudattok körüli hatásokban.
Morgan eddig nekem csupa kedvelhető karaktert vonultatott fel, de most jött egy kis változatosság, a régésznő személyében behozott egy roppant ellenszenves szereplőt. Én legalábbis nagyon nehezen viseltem a csaj tenyérbemászó stílusát, de végülis ez egy kellemes ellenpont volt, nem kellett érte is izgulnom, hogy túlélje. RM fantáziáját nagyon izgatja a cégeknek a technikai-tudományos fejlődésre gyakorolt hatása. Van egy másik regénye is ezzel kapcsolatban, de ebben a részben is előveszi ezt a témát.

Aggódtam picit, mert fordítóváltás volt, és az első kötetnek annyira betalált a stílusa és a hangulata, hogy ha ezt elrontják, akkor lecsökken az élvezeti érték, de szerencsére egyáltalán nem lehet észrevenni. Ugyanaz a hang folytatódott, mint amit az elsőben megszoktam.

A borítókkal nem tudom, hogy állok. Őszintén szólva elég ronda az első kiadásé, de van egyfajta steril-érzetem, ami illik ehhez a gén- és sejtmanipulált világhoz. Az eredetiek sem tetszenek jobban (kivéve a harmadik részét), viszont amit az első részhez alkottak itthon, az nagyon csúcs. Remélem, ebben a stílusban jönnek a többi részek is újra.

Richard Morgan - Valós halál (Takeshi Kovacs 1)

A 25. században az emberek tudata digitalizálva tárolódik a koponyaalapba épített tokba, és ha a test el is pusztulna, a tudat újraburkolható egy másik testbe. Csak ha a tudattok maga is megsemmisül, akkor következik be a Valós Halál.
A leggazdagabbak azonban még erre is fel vannak készülve. A tudattok tartalmáról rendszeresen biztonsági másolatot készítenek. De akkor miért lőné főbe magát egy olyan befolyásos ember, mint Laurens Bancroft? Miért akarna öngyilkosságot elkövetni valaki, ha tudja, hogy órákon belül újra életre keltik?
Takeshi Kovacs, egy elit katonai alakulat volt tagja most Laurens Bancroft megbízásából kezd nyomozni a rejtélyes öngyilkosság ügyében. Új testbe burkolva kell felgöngyölítenie a szálakat egy számára idegen világban, és hamarosan az egyre féktelenebbül pörgő események közepén találja magát. Veszélyes viszonyt kezd megbízója feleségével, ismeretlen személyek a legkegyetlenebb kínzásoknak vetik alá, profi bérgyilkosok törnek az életére, és talán már csak a Jimi Hendrix képében megjelenő mesterséges intelligenciában bízhat. Ahogy egyre tisztábban rajzolódik ki a titokzatos összeesküvés Takeshi Kovacs előtt, úgy nő az esélye annak, hogy az ügy végső megoldása előtt rá is a Valós Halál vár.
AGAVE
E-BOOK

Takeshi Kovacs tudattokját Harlan bolygójáról szállították át a Földre. Látszólag ez egy jó nagy felesleges útnak tűnik (Harlan valahol a naprendszerben van, vagy akárhol máshol, mindenesetre jó messzire a Földtől), viszont Kovacsot Küldöttnek kondicionálták. Ez valami speciális katonai egységt, direkt pszichopaták számára, akikből még a maradék érzésvilágot is kiölték vegyileg az eredményesebb működés érdekében. Az némileg már általános dolognak számít a Földön is, ha valaki vegyideg-kondicionáláson esik át, ami annyit takar, hogy a tartósan beépülő anyagoktól a test reakcióideje lecsökken, gyorsabb lesz, hatékonyabb, és nagyobb uralmat biztosít az elmének a test felett.
A tudat- és idegmódosító szereknek nagy keletje van, és virtuális hálózatban való elmerülés mindennapos, és földjárót már csak a különcök használnak. Igazi cyber világ, ahol a tudat elkülöníthető a testtől, letölthető, áthelyezhető, egy külön tudattok tárolja a testen belül, és a testet is lehet helyettesíteni a legegyszerűbb szintetikus formától kezdve a legprofibb, mindenféle vegyi dologgal felturbózottakig. Itt a börtön az, amikor a tudattokot 100 évre lesittelik, addig a testet bérbe veszik, esetleg meg is veszik (second-human-shop), és a halálos büntetés a valós halál, amikor a tudattok is megsemmisítésre kerül, esély sem lesz visszatérni az életbe. Ha valamikor, hát most aztán végképp kiütközik a gazdagok és szegények közötti választóvonal, amikor egyeseknek új burokra sincs pénzük egyik-másik pórul járt hozzátartozójuk számára (nekik megadatott a virtuális térben való létezés), míg mások komplett klónozóüzemet tartanak fenn, hogy biztosítsák a fennmaradásukat.

Morgan nagyon profin játszik a hatásokkal. Melyik tudat melyik testben mikre képes, mennyire befolyásolja, van-e kölcsönhatás közöttük, "emlékezet", és meddig terjed, hogyan lehet élni és visszaélni a kémiai befolyásolással. Megszokhattuk, hogy eddig a virtuális lét csúcsa az MI volt, és ezzel a tudatokkal az ember még az MI-ket is maga alá gyűrte a rangsorban. És pont ezektől az apróságoktól lesz olyan tökéletes a könyv. Mert olvastam már olyat, ami annyira izgalmas volt, hogy nem bírtam letenni, amiben olyan érdekesek voltak a karakterek, hogy tudnom kellett mi történik velük, amiben szembesültem idegen világokkal, gondolkodásmódokkal, de ebben a könyvben egyszerűen minden együtt van. Nem is akarom én ezt nagyon szételemezni, Kovacs egy olyan világba vezetett be, ahol beszélni lehet a szállodával, testet lehet cserélni, és olyan dolgok eshetnek meg, ami még a mi jó kis való világunkat egy jó darabig el fogja kerülni.
Ami biztos, hogy Kovacs alakjában egy olyan karaktert kaptam, akit nagyon nehéz lesz überelnie bárki másnak. Morgan egyébként is jól ért az érdekes jellemekhez, de Takeshi különösen jól sikerült alak, bár ebben nem csak a személyisége, hanem a megalkotott világ is közrejátszik. Minden és mindenki a helyén van, az események logikusak és következetesek, egyszerűen nem tudok mást, csak nagyon imádni.

Szex

Soha egyetlen nő sem fog tudni olyan szexjelenetet írni, mint egy pasi.

MaryJanice Davidson - Egy haláli szingli meséi

„Ez a nap – akkor még nem tudtam, hogy a halálom napja – rosszul indult, pocsékul folytatódott és rémesen végződött”
Betsy Taylor arra ébred, hogy egy hullaházban fekszik és vámpírrá változott. Ez azonban még mindig jobb, mint halottnak lenni. Betsy emberfeletti képességek birtokába jut, és a másik nemre is elképesztő hatással van. Egy dologgal nem tud megbarátkozni: az új, folyékony étrendjével…
És míg anyja megkönnyebbülten veszi tudomásul, hogy lányával ezután is találkozhat, új, éjszakai barátai azt gondolják róla, hogy Betsy a vámpírok megjövendölt királynője. A szívtipró Sinclair és csapatának szüksége van Betsyre, mert az ő segítségével akarják letaszítani a trónról az elmúlt ötszáz év legellenszenvesebb és leghataloméhesebb vámpírját.
Betsytől azonban mi sem áll távolabb, mint belekeveredni a vámpírok belügyeibe. Sinclair és társai azonban nagyon is jól tudják, hogyan bírhatják Betsyt jobb belátásra. Többek között azzal, hogy korlátlan hozzáférést biztosítanak a Manolo Blahnik cipők legújabb tavaszi kollekciójához.
MaryJanice Davidson remek, Betsy Taylorról szóló romantikus és humoros történetei azt mutatják meg, mi történne, ha a Szex és New York hősnője, Carrie Bradshaw összeakadna egy vámpírral…
KÖNYVMOLYKÉPZŐ

Én azt mondom, figyeljen a jelekre az ember.
Először is, itt van ez a borító (a külföldi egy hangyányival jobb). Az, hogy ronda, egy dolog. Úgy tűnik, mint valami olcsó magánkiadás, aminek valahogy csináltak egy borítót.
Aztán ez a fülszöveg. Cipőkhöz való korlátlan hozzáféréssel bárki is megvehető lenne? Nem gondoltam, hogy ez komoly. Pedig az.
Szex és NY meg a vámpírok?!
Miaf*szér nem olvasok én a könyv olvasása előtt fülszöveget?
Merthogy ez az egész, amit a fülszöveg mond, mind egy szálig igaz.
Arról nem is szólva, hogy én, aki viszont figyel a jelekre, épp nemrég akadtam bele abba a jelzőbe a könyvvel kapcsolatban, hogy chick-lit. Mondom, á, az tuti nem, hát vámpíros.
Ja, egy igazi prádacica kalandjai halhatatlanként, aki képtelen felülemelkedni a cipőin és a míszpicsaságán.

Főszereplőnk baromi idegesítő. Ostoba tyúk, aki a butaságát némi humorral palástolja. Azt elismerem, hogy voltak benne ütős poénok, de nagyjából erre a humoros-vicces vonalra lett alapozva a könyv, annyira viszont nem jó. Nem lenne rossz ez a laza-csaj-vagyok szerep, de nincs mögötte semmi, csak a cipők, meg a lazaság. A stílusa is idegesített, már ha ez annak nevezhető, folyamatosan önmagát ismételte, nem egyszer három-négy mondatot is szánt ugyanannak a gondolatvezetésnek, csak felcserélte a szavakat, mert úgy mégse ugyanaz.

De ne legyek igazságtalan. Van az a műfaj, ami állítólag pihentet embereket, mert ezt akkor kell olvasni, amikor nincs mivel gondolkodni (meg azoknak kell olvasni, akiknek egyáltalán nincs mivel gondolkodni), és akkor ez biztosan egy nagyon jó könyv lesz.
Fogalmam sincs, hány ilyen gyöngyszem van még, amire ráaggatták az urban fantasy címkét, de ha sok, akkor már értem, miért nem megy itthon az UF. Mintha Fejős próbálna fantasyt írni.

Hát, nem mondom, hogy eddig nagy szerencsém van ezzel a vcs-listával, nagyjából a  felét már törölném, az olvasottaknak is csak a fele volt értékelhető. De már kezd érdekelni, mi lesz az év legrosszabb könyve.

Ben Aaronovitch - London folyói (Peter Grant 1)

A Londoni Rendőrség kötelékébe tartozó Peter Grant közrendőr alapvetően két célt szeretne megvalósítani: el akarja kerülni az áthelyezést a papírmunkáért felelős Ügyfeldolgozó egységhez, és le akarja venni a lábáról hetyke kolléganőjét, Lesleyt. Aztán, amikor nyomozást folytat egy gyilkosság ügyében, találkozik egy szemtanúval, aki már halott, ennek ellenére igen közlékeny. Így ismerkedik össze Nightingale detektív főfelügyelővel, Anglia utolsó varázslójával. A mágustanoncnak szegődő Grant az ő irányítása alatt folytatja az egyre különösebbé váló gyilkosságsorozat felgöngyölítését, amelynek során többek között azt is megtudja, hogy a Temzének van istene és istennője is, akik egyáltalán nincsenek jóban egymással.
GABO

Az a jó ebben a könyvben, hogy nem akar másnak látszani, mint ami: egy nagyon laza, vicces, de nem komolytalankodó urban fantasy Londonról, szellemekkel, vámpírokkal, varázslókkal, zsarukkal, széteső arcú hullákkal és a szokásos angol humorral.
Peter Grant először egy mamlasz fakabát érzetét keltette bennem, de aztán ahogy Nightingale mellé kerül tanoncnak, kiderül, hogy épp elég eszes, ráadásul a varázsláshoz is tehetsége van.
Mivel Grant még elég járatlan a mágiában, viszont a tudományokban eléggé otthon van, élvezet látni, ahogy a kísérletezéseibe beleveszi a konkrét tudományos labormunkákat is, aminek meg is van az eredménye. Nem mintha olyan egyszerű lenne a mágiát tudományosan megmagyarázni.
A 'konstábler'nek olyan feelingje van, ami miatt azonnal valami ódivatú kovácsoltvas oszlop jutott az eszembe London sötét gázlámpás korszakából, pedig ez csak a rendőr régies megnevezése. Ilyen az alaphangulata. Hiába 21. század, mobiltelefonok és számítógépes rendszerek, ez az egység, ami ebből a két emberből áll (:D), mintha megrekedt volna valahol az 1800-as évek közepén. Legalábbis Nightingale biztosan. Grant azért igyekszik egy kis modern technikát is belecsempészni az ügyekbe, csak hogy gyorsabban haladjanak.

Egyszerűen élvezet kézbe venni és elnyúlni vele a kanapén, miközben odakinn tombol a tél, és drukkoltam Grantnek, hogy sikeres tanonc legyen. Mert az azért nem semmi, hogy Anglia utolsó varázslójának lesz valaki a tanítványa. És hogy a kocsiszínben saját lakrészt rendezhet be. És szellemvadász kutyája is van. És tűzgömbökkel tanulhat célba lőni. Meg a folyókkal is tud beszélni.
(De miért nincs ebből e-könyv?!)

Hello, idegen - olvassunk nyelveken

Olvassunk? Nem is tudom. Én elég eltérően gondolkodom róla (újabban mindenről, ezt a korszakom élem), attól függ, milyen lábbal kelek fel. Van, amikor elsőre pöpecül megértek mindent, van, amikor a guglifordító is csak röhögésre késztet, mert azt se értem. Nem megy mindig, de ha erőt veszek magamon, azért legyűröm a nehézségeket.

Alapvetően magyarul szeretek olvasni, de ha nincs más választásom, mint Moningnál, előveszem angolul. (A filmekkel meg úgy vagyok, hogy azokat csakis angolul.) De volt már olyan, hogy nem jutottam időben a harmadik részhez (Wayward Pines, a kiadó ücsörgött egy sort a befejező rész e-könyvén), és eszembe se jutott, hogy ne vegyem elő angolul. Merthogy én ezt akarom, most azonnal, és akkor kész. Az akkor most azonnal kell.
Nálam az a kulcs, hogy érdekeljen a könyv. Magyarul is simán félredobom, ha valami nem köt le, angolul meg nem nagyon jut eszembe kézbe venni csak úgy valamit, ismerkedés céljából. Nekem ehhez előzmény kell, motiváció, hogy kicsit erőlködjek. Mert egyébként én az a kényelmes olvasó vagyok, aki órákig szeret egy helyben üldögélve belemerülni a könyvbe, anélkül, hogy azon idegeskedne, hogy most valami nagyon fontosat nem ért meg.
Moningnál volt egy olyan a Burnedben, hogy egy fejezetet 3x olvastam el, meggyőződésem volt, hogy valamit félreértek. Aztán megbeszéltem Pupival, hogy mi van, és kiderült, ő is meg Titti is félreértették, aztán kiderült a végén, hogy mindenki jól gondolja. Ez egy ilyen kis trükkös fejezet volt, de jó volt tudni, hogy olyan perfektek is fennakadnak néha összefüggéseken, mint Pupi meg Titti. Ez erőt ad. :D

És hogy miért szeretek magyarul olvasni? Persze, angolul is élmény, de inkább az újdonság, a tudás élménye, nem pedig a szavak szépségéé. Az magyarul tud csak érvényesülni. Találtam erre egy tökéletes példát, Jack Campbell Rendíthetetlen könyvében. Írtam már róla, hogy a hajam téptem a sorhajókapitányuramasszonyomozás miatt, és nekiültem egyszerre olvasni a magyart meg az angolt, de végül a magyar mellett döntöttem mégis. Hogy miért?

The cold air blowing in through the vents still carried a faint tang of overheated metal and burned equipment. Faint echoes of a blast reached into his stateroom as the ship shuddered. Voices outside the hatch were raised in fright and feet rushed past. But he didn't move, knowing that if the enemy had resumed the attack there'd be alarms sounding and many more than just one blow struck to the ship. And, attack or not, he had no assignment to run to, no job to fulfill.

Mindez így hangzik magyarul:

A szellőzőrendszer nyílásain át befújó hideg levegőn még mindig érezni lehetett a túlhevült fém és az elégett felszerelés csípős szagát. Robbanás távoli visszhangjai szűrődtek be a kabinjába, és a hajó megremegett. A zsilipajtó túloldaláról rémülten kiabáló beszédhangokat és sietős léptek zaját lehetett hallani. Ő mégsem mozdult meg, mert tudta, ha az ellenfél folytatja a támadást, már szólna a riadó, és nem csak egyetlen találatot szenvedett volna el a hajó. Ráadásul támadás ide vagy oda, neki nem volt harcálláspontja, nem volt elvégzendő feladata.

Ugye, mennyivel jobb magyarul? Egyszerűen a nyelvünk csodát tesz a szöveggel, ha megfelelő kezekbe kerül.
Arról nem is szólva, hogy elég lassan haladok angolul, és nem szoktam hozzá, hogy hetekig kell olvasnom egyetlen könyvet. Így ha pörgősre akarom venni a dolgot, mert több könyv, mint idő, az egyszerűbb megoldást választom.  

Ahhoz a korosztályhoz tartozom, aki általánosban még oroszul tanult. Teljesen konkrétan csak pár alapszót tudok már, úgyhogy az a négy év tanulás mintha nem is lett volna. Nyilván az én hibám, ezek a szláv nyelvek nem fekszenek nekem, viszont olyan 12-13 évesen elkezdtem önállóan angolul tanulni, otthon. Fogtam a szótárat, a dalszövegeket (annyi idősen az volt a legkézenfekvőbb), és nekiálltam megtanulni a szavakat. Ebből éltem a gimiben négy éven keresztül, ahol meg hozzátettem a nyelvtant, és elvoltam. Aztán évekig elő se vettem. Valamilyen szinten azért tartottam magam, szerencsére elég jó a memóriám, de úgy igazán pár éve kezdtem újra foglalkozni vele, viszont akkor már a könyvek miatt.
És most látom csak, mekkora szerepe van, hogy az ember még fiatalon elkezdjen nyelveket tanulni. Olyan előny ez, amit később már nem lehet pótolni, mert az akkor megszerzett szókincsem még most is él és virul.

Van még egy nagyon meghatározó élményem angol könyvvel, ez pedig az Others sorozat. Erre Titti beszélt rá. Vagyis nem beszélt rá, csak nagyon szerette, beszélt róla, és úgy gondoltam, ez nekem kell. És egyáltalán nem bántam meg. Igaz, pártíz könyvet kiolvastam mellette, de nem számít. Egy olyan világba vezetett be a Written in Red, amit nagyon kár lett volna kihagyni. Nincsenek szerelmi drámák, igazán még a lehetősége sincs meg annak, hogy a majdnemember nő összejöjjön egy vérfarkassal, vagy bármilyen lénnyel, aki nem ember. Vannak itt vérgrizzlik, vámpírok, elementálok, vérhollók, meg csomó más, és lehet, hogy ez így egy kicsit soknak tűnik egyszerre, de igazán emlékezetes karaktereket hozott össze Anne Bishop, és egy olyan világot szőtt köréjük, ami nem jellemző az urban fantasykra, teljesen kilóg ebből a szexközpontú teremtmény-vonulatból. Ha nem lenne kicsit idétlen hasonlat, azt mondanám, hogy Simon Wolfgard személyében legalább olyan jelentős karaktert alkotott meg, mint Barrons, csak szexuális kisugárzás nélkül. Egyedi a világ is, ahol az Őslakók (Others, terra indigene) már a kezdetektől elkülönültek az emberektől. Vadak és vérszomjasak, az eltelt évszázezredekben némileg civilizálódtak, és megtanultak vérontás nélkül egy földön létezni a humánokkal, de ez az állapot mindig törékeny a vadak esetében. A könyv mindenféle romantikát nélkülöz, egészen más a vonzereje ennek a sorozatnak.
A lényeg a lényeg, mindenképpen folytatós ez nekem, és olyan sorozat, mint a Fever: ha lesz magyarul, úgy is kell, de angolul is mindenképpen. Polcra is. És ez nálam nagy szó.

Összességében azt hiszem, végülis nagyon is jó olvasni eredeti nyelven, hiszen olyan kincsekre akadhat az ember, ami egyelőre elkerüli a magyar piacot, és tényleg kár kihagyni az élményt. Oké, mondjuk szerencsém is volt, hogy nem kellett 100 baromságon átrágnom magam, hogy eljussak hozzá, nem győzöm mondani, hogy az idő nagy kincs :)), de erre is jók a barátok, meg a goodreads. Ha viszont azt nézem, milyen sorok kígyóznak a szemem előtt, amikor eszembe jut, miket kellene még elolvasnom - magyarul, egy kicsit azonnal meghátrálok. Úgyhogy, mint ahogy az elején már mondtam, nem is tudom, hogy a jobb...

A többiek így olvasnak külföldiül:

Pupilla

Miamona

Titti

Anaria

FFG

Bea
Reea posztja régről

Csatlakozók
Katacita
Dóri
Bubu 

Népszerűtlen-book-tag

Pupi hívott meg erre a book tagre, és mivel a népszerűtlen dolgok mindig izgalmasabbak, mint a népszerűek, azokkal úgyis teli a net, muszáj kitöltenem.

1. Egy népszerű könyv vagy sorozat, ami neked nem tetszett.
Cassandra Clare Csontvárosa. Kétszer kezdtem neki az első könyvnek, mind a kétszer a feléig jutottam. Egyszerűen képtelen voltam végigolvasni. Tudom, hatalmas a rajongótábora, és mindenki oda meg vissza van tőle, rám olyan hatással van, mint a Star Wars. Remekül tudok aludni tőle.
Peter S. Beagle Utolsó egyszarvúja szintén ilyen nagyon hypolt könyv, ami rám semmiféle hatással nincs. Nem szeretem az állatok bőrébe bújtatott példázatokat, és nem volt olyan oldala, amin ne unatkoztam volna.
Raana Raas Csodaidők sorozatának is hatalmas a rajongótábora, én nem tudtam azonosulni se a könyv szellemiségével, se a közegével.
És ott a múlt év legrosszabb könyve, a Kolibri, amitől mások meg elalélnak.

2. Egy népszerű könyv vagy sorozat, amit mások nem bírnak, neked viszont bejött.
Van pár olyan könyv, ami szélsőséges érzelmeket vált ki. Valaki vagy nagyon utálja, vagy nagyon szereti. Ami nálam bejövős, de olvastam már lehúzó véleményt is róla, az a Holtodiglan. Szerintem egy nagyon jól összerakott könyv, és bele lehet kötni, hogy mennyi valóságalapja van... nade mennyi valóságalapja van bárminek, ami nyomtatásban megjelenik?
Strandberg A kör északi tiniboszorkányos sorozatáról is olvastam már nagyon csúnyákat, nálam nagyon szeretős.
Sőt, ott van Chance Cassie Palmeres sorija, amit szintén utálnak jópáran. Nem is értem. De tényleg nem.

3. Egy szerelmi háromszög, ahol a főszereplő nem azzal a karakterrel jött össze, akinek te szurkoltál; vagy egy OTP (one true pairing), ami szerinted pocsék.
Pfff.... erre nem tudok válaszolni. Abszolút nem hatnak meg a szerelmi sokszögek, fogalmam sincs már, melyik könyvben ki kivel, arra meg pláne nem emlékszem, kinek kivel kellett volna.

4. Egy népszerű műfaj, amit te nagyon ritkán olvasol.
Egy időben próváltam megbarátkozni a YA-kkal, de nem jutottam el velük az elköteleződésig.
A romantikával szintén így jártam, semmi késztetést nem érzek, hogy barátkozzunk még egy kicsit.
Van persze kivétel, pl. Mary Joe Putney  Őrzők sorija, aminél ugyan nem jutottam tovább az első résznél, de kellemes emlékeim vannak róla, talán mert van benne egy kis fantasy-szál is. Echte romantikus viszont Celeste Bradley sorozata, ami talán attól vonzó, hogy olyan 200 évvel ezelőtt játszódik. De ezeket leszámítva abszolút hanyagolom ezt a műfajt, nem nekem való.

5. Egy népszerű vagy közkedvelt karakter, akitől te a falra mászol. 
A Vámpírakadémiából Sydney. Hülyét kaptam tőle.

6. Egy népszerű író, akit te az istenért sem tudsz megszeretni.
Gaiman. Vannak számomra is értékelhető könyvei, de szeretni soha nem fogom.

7. Egy népszerű könyves toposz, ami már a könyöködön jön ki. (pl. elveszett hercegnő, korrupt szerető, szerelmi háromszögek, stb.)
A magányos hős, aki egy szál egyedül, minden segítség nélkül győz.
Meg amikor csak úgy, minden előzmény nélkül történik valami.
Meg amikor a szereplők nagy része lelkirokkant, ezért szexuálisan kell neki kompenzálnia..

8. Egy népszerű sorozat, ami téged egyáltalán nem érdekel.
(nekem ehhez igazából segítség kellett, mert ha valami nem érdekel, az eszembe sem jut.)
Szürkekönyv, Shiver-sorozat, Időtlen szerelem, és akkor most abba is hagyom, mert sose fejezem be. Rengeteg van. Mostanság általában YA-kat meg pornót kapnak fel, mindenkivel ezt akarnak olvastatni. Meg Frei Tamást.  De én szemfüles vagyok, és nem hagyom magam.

9. A mondás úgy tartja, „a könyv mindig jobb, mint a film”, de melyik filmet vagy tévésorozatot kedveled jobban, mint a könyvváltozatát?
A Gyűrűk Ura nekem könyvben fogyaszthatatlan, viszont filmen megnéztük már párszor.
És épp nemrég jártam úgy a Felhőatlasszal, hogy elkezdtem olvasni, de nem tudott lekötni, viszont filmen valami eszméletlen jó.

Nem adnám tovább konkrétan senkinek, vigye még, aki szeretné. :)

Jack Campbell - Rendíthetetlen

A Szövetség már egy évszázada vívja háborúját a Szindikátus Világokkal szemben, ám most vesztésre áll, flottája csapdába esett az ellenséges terület szívében. Egyedül abban a legendás kapitányban bízhat, aki évszázados hibernációból ébredt fel, hogy a flotta élére álljon.
Jack Geary kapitány hőstetteit minden iskolás ismeri, ő azonban nehezen birkózik meg a lehetetlen elvárásokkal, amiket saját hírneve támaszt vele szemben. Hiába taszítja a hőskultusz, magára vállalja a feladatot, hogy a megvert szövetségi flottát és a háború sorsát eldönteni képes hiperhálókulcsot hazajuttassa. Ehhez azonban fel kell nőnie „Black Jack” Geary legendájához.
GABO
E-BOOK

Gearyt egy törmelékkel borított terület közepén találták meg, teljesen véletlenül.  A 100 éve kezdődött háború (nem fogom elmondani még egyszer  a fülszöveget, nyugi) egyik hőse, akit "halála" után posztumusz sorhajókapitánnyá léptettek elő. Amikor felébredt, azzal kellett szembesülnie, hogy a háború még mindig tart, a szindikátusiak lefejezték a szövetségi vezérkart, és mivel az admirális őt nevezte ki a Rendíthetetlen élére, rangidős lévén ő lett az egész flotta parancsnoka.
Utálja, hogy hőst csináltak belőle. Rajongó tekintetek kereszttüzében kell léteznie, megfelelnie valami irreális elvárásnak, amit végülis ő teremtett azzal, hogy önfeláldozóan feltartotta 100 éve a szindikátusi erőket.
Olyan dolgokkal szembesül, amiket nehezen dolgoz fel: a flotta szabályai lazultak, az egyes hajók parancsnokai mennek a maguk feje után, a rang szerinti előrelépést leváltotta a szavazás, a tisztelgés elmaradt, ráadásul a technikai vívmányokat is utol kell érnie, sokat változott a világ 100 év alatt.
Szóval Geary kapitány fogja a hajóit, meglépnek a szindikátusi hajók elől, és próbál ütőképes flottát kovácsolni a rendezetlen sorhajókból, míg tart az útjuk hazafelé. De nem elég, hogy küzdenie kell a szindikátusiakkal, de még saját pozícióját is meg kell védenie. Vannak, akik úgy gondolják, hogy Geary alkalmatlan a vezetésre, a hibernáció túl sokat károsított rajta, meg egyébként Black Jack Geary mindent másképp csinált volna.
Ez a baj a legendákkal. Kevés a valóságalapjuk.

Imádtam. Szívem szerint nem is írnék más. Na de azért mégis.
Teljesen tisztán military sci-fi - hadmozdulat, katonai illemtan,alakzatok felvétele, taktikai elemzések, szimulációk tanuláshoz. És persze űrcsata. Az emberi drámáknak csak egy nagyon minimális hely jut, az is leginkább Geary fejében/lelkében zajlik. A tisztességes, becsületes, igazi katona mintapéldánya, aki még a legszélsőségesebb esetben is igyekszik a hadijog szerint eljárni, és ejt néhány könnyet gondolatban a halott ellenségért is. Kicsit túlidealizált alak, hatalmas türelemmel és önuralommal.
Viszont a többi szereplő sem szürkül el mellette. A hajók kapitányai is remekül megrajzolt alakok, bár tény, hogy rajtuk kívül szinte alig ismerünk meg másokat közelebbről. Ahogy Geary mászkál a hajón, találkozik pár matrózzal, de egyik sem lényeges annyira, hogy több időt fordítsunk rájuk egy röpke beszélgetésnél. A katonai rész sokkal hangsúlyosabb, mint az emberi.

És egy kis negatívum.
Van némi elképzelésem a sereg merev szabályrendszeréről, ez alól gondolom az sem kivétel, ha az űrben vagyunk. A csodásan (tényleg csodásak, hamarosan megmutatom, miért)  megfogalmazott szövegeket viszont tönkretette az oldalankénti 5-6 sorhajókapitány uras és sorhajókapitány asszonyos megszólítások tömkelege (összesen van belőlük több mint 500 darab. megszámoltattam hajtépés helyett), amit időnként tarkított némi ezredes asszony is. Most komolyan. Elhiszem, hogy a katonák karóval a seggükben léteznek, de ez a fajta merevség egyrészt felesleges, másrészt vártam, mikor kerül be egy-egy elvtárs az úr helyett. Nem győztem feszengeni tőle.
De szerencsére ettől ez még egy baromi jó könyv, csak akit zavar az ilyesmi, az inkább angolul vegye elő (egy részét én is úgy olvastam, csak aztán túl izgalmas lett), mert megoldják simán egy captain-nel.
Ettől függetlenül kedvenc lett a könyv.

Ernest Cline - Ready player one

2044-et írunk, és a valóság elég ronda egy hely. Az emberiség nagy részéhez hasonlóan a gimnazista Wade Watts is azt a kiutat látja zord környezetéből, hogy bejelentkezik az OASIS-ba, a világméretű virtuális utópiába, ahol az avatárján keresztül mindenki szabadon tanulhat, dolgozhat, és szórakozhat. Ugyancsak az emberiség nagy részéhez hasonlóan Wade is arról álmodozik, hogy ő találja meg elsőként a virtuális világ elrejtett kincsét. A szimuláció tervezőjeként ismert James Halliday ugyanis ördögi feladványt hagyott maga után, amelynek leggyorsabb megfejtője szédületes vagyonra és hatalomra tehet szert.

A Halliday által kifundált feladatok sikeres teljesítéséhez a popkultúra megszállott ismeretére van szükség, Wade pedig éppúgy otthon van a Gyalog galoppban, mint a Pac-Manben, a Rush életművében vagy az animékben. Amikor a tizennyolc éves srác hosszú évek kitartó munkája után megoldja az első feladványt, hirtelen a figyelem középpontjába kerül, és ez életveszélybe sodorja. Egyes játékosok ugyanis még a gyilkosságig is hajlandóak elmenni a mesés nyeremény megszerzéséért.

Ernest Cline első regénye a 2011-es megjelenését követően megkapta a rangos Prometheus-díjat, és mostanra a popkulturális irodalom egyik legfontosabb kortárs művévé vált. Több millió példányban adták el, világszerte óriási rajongótábora van, és készül belőle már a nagyköltségvetésű film is: Steven Spielberg rendezésében várhatóan 2017 végén mutatják be a mozik.
AGAVE

E-BOOK

A Földet tönkretettük, energiaválság van, nyomor és éhezés. Az egyetlen dolog, ami kiutat ad a tengődésből, az OASIS. Ez biztosítja a virtuális létet, jóval magasabb fokon, mint most az interneten függünk. A programot egy olyan fazon alkotta meg, aki az 1970-es években született, a mindenféle kultúráját a 80-as évek adták, és az összes létező számítógépes játékkal játszott, amit csak megalkottak. Amikor Halliday meghal, nincs örököse, vagyona pedig dollármilliárdokra rúg. Végrendeletében hátrahagy az OASIS-ben 3 kulcsot 3 kapuval és feladattal. Aki legelőször megszerez és megcsinál mindent, azé lesz Halliday birodalma.

A kulcsok utáni hajsza először gőzerővel folyik, aztán amikor már pár éve még mindig nem talált senki semmit, alábbhagy az érdeklődés. Egészen addig, amíg a toplistára fel nem kerül hirtelen 5 név, Parzivallal az élen.

Szerintem ez a könyv annak is nagyon érdekes lehet, aki soha még 5 percet nem játszott. Van egyáltalán ilyen? :) Esetleg az addiktivitás lehet fura és érthetetlen picit, merthogy itt nem csak a játékban kellett ott ragadni hosszú órákra, de Halliday érdeklődési körét és életét is betűről betűre kellett tudni. Ha az ember a saját hobbijának szeretne hódolni, még az is baromi sok időt elvesz, hát még ha más kedvenc könyvein, filmjein, játékain kell átrágni magunkat nem is egyszer, hanem minél többször, annyira sokszor, hogy már betéve tudjuk a pályákat, könyveket, filmeket, párbeszédeket, mindent. Nem kis elszántságot igényel, szinte megszállottat csinálhat bárkiből.

Wade (Parzival) olyan volt, mintha Halliday klónozta volna magát, és azt a feladatot hagyta volna neki örökül, hogy érje utol önmagát, és kezdjen elölről Hallidaynek lenni. Kis túlzással mindent megtudunk a '80-as évek kultfilmjeiről, némi zenei kultúrával együtt, de leginkább a játékokról. Ki adta ki, ki készítette, melyik változat milyen borítóval jött ki, kiegészítő pályák, egyéb mindenfélék. És nem csak nevek felsorolása, hanem komplett végigjátszások, ami azért nem semmi, mert egy játékot sem egyszerű végigvinni, pláne nem több százat, főleg még emlékezni is rá. Ezek nagy része nekem mondjuk semmit nem mondott, de a történet szempontjából ez lényegtelen is.

Egyszerre többfelől is értek az izgalmak..

Megy a hajsza a valós időben a userek után, fut az OASIS, ahol tanulnak, és szociális életet élnek, és megy a játék, sőt, sokszor fut még egy játék a játékban, ahogy a feladványokat fel kell fejteni.

Baromi jól összerakott könyv. A játékmenetek nagyon jól kidolgozottak és logikusan felépítettek. Időnként ugyan nem egyértelmű, hogy egyes feladványok megoldása honnan jön, és hogy a következő lépés miért épp az, ami, de ez nem zavart. Nem volt meg nekem a Halliday összes, ahonnan tudhatnám.

A világfelépítés elsőrangú. Egyrészt ez egy disztópikus jövő, amiből szinte semmit nem érzékelünk, csak tudjuk, hogy pl. Wade hol él és hogyan, ez bőven elég is, hogy lássuk, milyen lett a világ. Másrészt remekül le vannak vezetve azok a gazdasági érdekek, amik egy ilyen globális méretű virtuális birodalomhoz tartoznak.

A stílusát pedig külön imádtam. Közvetlen, laza, őszinte, érződik benne az elszigeteltség és a magány, a megszállottság és az élvezet, és valami jó értelemben vett fanatikus játékszenvedély.

Imádtam.

(Viszont nem nagyon tudom, milyen kategóriába soroljam.)

Lev Grossman - A varázslók

A többi fiatalhoz hasonlóan Quentin Coldwater sem hisz a varázslatokban egészen addig, míg egy zártkörű és titkos egyetem hallgatója nem lesz New York egy eldugott részében. S noha a tanulás évei úgy telnek, mint bárhol máshol – barátokra tesz szert, rendszeresen lerészegedik, majd idővel lefekszik valakivel, akibe beleszeret –, a titkos tudás örökre megváltoztatja őt. Kitűnően sajátítja el a modern varázstudományt, ám a szíve mélyén mindig is vágyott nagy kalandot és boldogságot nem kapja meg hozzá. Egy nap a barátaival azonban felfedeznek valami hatalmasat, ami mindent megváltoztathat.

A varázslók komor történet a felnőtté válásról, második esélyekről és arról, hogy ha valamit nagyon görcsösen akarunk, akkor talán soha nem kapjuk meg. A könyv a 2009-es megjelenését követően hatalmas vitát váltott ki és nagyon megosztotta a fantasy műfaj kedvelőit – vannak, akik nem is hajlandóak ekként tekinteni rá, hanem kortárs regényként kezelik –, de emiatt csak többen és többen olvasták el. Végül óriási siker és New York Times Bestseller lett, többek közt George R. R. Martin, John Green, Audrey Niffenegger és William Gibson is rendkívüli elismeréssel méltatta, ráadásul a folytatásokkal a szerző végleg lefektette a 21. századi fantasy alapköveit.
AGAVE

E-BOOK

Mindenhol azt olvasni, hogy ez a felnőtt Harry Potter, amitől én először kiakadtam, mert ugye minden Harry Potter, amit el akarnak adni, de azt kell mondanom, hogy van benne valami. Nem felnőtt HP, hanem inkább olyan, mintha a Hollókirályt keresztezték volna a HP-vel, és az egészet egy vidéki elvarázsolt kastélyba száműzték volna.

A varázslást leszámítva ez egy fejlődésregény, az én-keresés egy igen ismerős változata. Quentin próbálja megtalálni helyét a világban, és okozott egy kis megkönnyebbülést (nem mintha már nem lenne mindegy), hogy a tizenéves évei végén pont ugyanazokkal a problémákkal szembesül, mint anno én, és a reakciói is nagyjából ugyanazok. Egy csomó gondolata az enyém. Volt enyém. Vagy hogy is mondjam.

Ez az az időszak, amikor valami csodát várunk. Brooklyn szürke, ködös és unalmas, és itt kell élnie Quentinnek, belepossadva a monoton mindennapokba - nem ettől félünk mindannyian? Mi persze megszívtuk, nekünk nincs Varázskapunk, ahová meghívnak, hogy levizsgáztassanak bennünket mágiából, aztán pedig tanítanak nekünk mindenféle érdekes és izgalmas, és fárasztó és unalmasnak tűnő dolgot. Őszintén szólva Quentin legunalmasabb foglalatossága is sokkal izgalmasabbnak tűnik, mint egyetlen átlagos napom.

De ezt adja ez a könyv. A tini önmagunkat, aki megvalósíthatja legvadabb álmait. Vagyis Quentinen keresztül átélhetjük, hogy nincs abban semmi különös, ha a szürkeséget és az unalmat lecseréljük egy elsőre érdekesebbnek tűnő (álom)világra, ahol az unalom ugyanúgy utolérhet minket, mint a csalódás, a kétség, vagy az önmagunkba vetett hit és bizalom megingása. A tesztek és vizsgák ugyanúgy részei mindkét világnak, mert a megmérettetésre szükség van ahhoz, hogy tudjuk, ott vagyunk-e, ahol lennünk kell.
De ott van Eliot, mint ellenpólus, aki nem hagyta el a beiratkozása óta Varázskapu területét, és bármi, ami nem varázslás, neki már szinte felüdülés. Ezek szerint az álomvilágból is visszavágyik az ember az átlagba és a kiszámíthatóba, ha már elég időt eltöltött ott.

Szóval ezt adja a könyv. Az utat, hogyan találja meg Quentin önmagát egy különleges világban. És igen, ez pont olyan unalmas, mint amikor valaki más magára találását kell kényszerűen meghallgatnunk. Hogy ad-e valami mást is, nem tudom, úgy a harmadáig bírtam.
Bosszantó, mert nagyon érdekes is lehetett volna, de olyan érzésem volt, hogy még az író is unja a saját történetét - monoton egyhangúság a stílusban, a történetben, szürke környezet, unalmas önsajnáltatás, merengés azon, hogy semmi nem jó, és ha változik valami, az se jó, semmi nem lehet elég különleges ... Az a problémám vele, hogy nem él a könyv, nem lélegzik se Quentin, se a történet, és a szürke ködbe veszik Varázskapu, minden lakójával együtt. Ez a lélekboncolgatás pedig egy nagyon izgalmas terep, már ha nem ilyen unalmas, ugye, hogy az ember inkább be se fejezi, csak szabaduljon.

U.I.: Van egy kevésbé képernyőtűrő párbeszédünk is Pupival a könyvről, és azt mondta, ezt feltétlenül tegyem bele a posztba. Íme, egy kis kulisszatitok a hátsó történésekből, ami igazából rendszeres, minden könyvet kitárgyalunk így (előre is elnézést):

Pupi: lehet hogy rossz ötlet volt még egyszer belevágni?

Én: nem tudom, láttad-e a julianus barátot. abban vannak olyan képek, amikor hosszú percekig lehet franco nero arcszőrzetét tanulmányozni, miközben elmélkedve mereng a messzi síkságba

na, ez is olyan, csak közben lehet hallani a főszereplő gondolatait

amit nem is ő közvetít

és tök jó lenne ez a világ a világban, de egyszer túl sokat ugrik az időben, másszor meg elszöszöl a quentin gyerek lelkiállapotával, akinek egyébként az se lenne jó, ha színes üvegcserepekkel vakargatnák a seggét

merthogy ő egy különleges világba vágyott, ami lám, megvalósult, mint egy tündérmese, de aztán semmi nem elég különleges neki

és közben meg azon rimánkodsz, hogy istenem, történjen már végre valami ezzel a szerencsétlen hülyével. dugják seggbe, vagy bármi, amitől a valóság valóság lesz neki

végülis nem volt rossz ötlet folytatni, meg kellett tudnom, hogy ez nem az én könyvem

Mette Jakobsen - Minou szigete

Ez a történet egy szigetről szól, ami olyan kicsi, hogy egyetlen térképen sem szerepel. Egy kislányról, akinek az édesanyja egy évvel ezelőtt elindult otthonról a legszebb cipőjében és soha többé nem tért vissza. Szól még Tiszteletesről, aki japán tornagyakorlatokkal tölti az idejét, Ládásról, aki különleges dobozokat szállít a világ minden tájára. Meg Nevenincs kutyáról, aki nagyon szereti az almás sütit, a tüzes karikákon való átugrálást viszont annál kevésbé. Amikor a tenger egy ismeretlen fiút sodor a partra, az ő egyhangú életük teljesen felborul, Minou pedig nyomozásba kezd...

LIBRI

Tényleg nem szól másról, mint amit a fülszöveg mond: van egy sziget, valahol,  a képzeletünk sarkán, és még azon is túl, egy apró kis templommal, egy világítótoronnyal, néhány emberrel, egy kutyával, meg egy kisfiú hullájával. Hogy ez a kisfiú hogy került oda, nem tudni. Hogy a többi ember mit keres ott, azt sem tudni. Hogy egy tizenéves kislányt miért nevelnek a világ végén, ahol se iskola, se másik gyerek, azt meg végképp nem tudni.

Minou, a kislány. Akit, ha az apja vagy az anyja megszólít, mindig hozzáteszik, hogy kislányom. Nehogy elfeledjük, hogy kicsi, lány, és az övé. Egy életre megutáltam ezt a szót.

Az apa. Halász, önjelölt tudálékos filozófus, aki a végső, nagy igazságot keresi, mindennek a kezdetét. Hogy miért, nem tudni, de műveltsége nem terjed túl a nagy filozófusokon. Másnak még ennyi sincs, szóval ez legalább értékelhető benne. Érzelmi intelligenciája a partra vetett hulláéval vetekszik. Igazából nem nagyon csinál mást az egész könyv alatt, mint a saját gondolatai körül pörög, teljesen kizárva a világot a megismerési tartományából. Egy hullával beszélget a filozófiáról. Azt hiszem, ehhez nem kell hozzátennem semmit.

Nevenincs. A kutya, akinek nincs neve. Ennyi.

Ládás. Ládamániás bűvész és cirkuszos.

Templomos. Egy pap, templommal, gyülekezet nélkül, cserébe szép festmények vannak a falán.

A halott fiú. Aki egyszercsak előkerült, merevre fagyva, és a hajó érkezéséig Minouék egyik szobájában múlatja az időt, nyitott ablak mellett, varjak társaságában.

Van még Theodora, aki valamikor régen a szigeten élt, és valószínűleg nem kevésbé  volt őrült, mint a mostani lakók. Már rég nem él, ettől függetlenül olyan, mintha ő is szigetlakó lenne, csak nincs fizikai teste.

És a katalizátor, az anya, aki inkább lelép a kilátástalan mindennapokból, magára hagyva férjet, gyereket. Mellesleg szerintem ő sem volt százas. Amikor a szigetre került, ki tudja, milyen úticéllal indult neki, de ott ragadt, a filozófus elvette a művészlelkű szépséget, és nem tudom, mit gondolt, mit várt, de azt hiszem, nem ezt.

És erről mesél nekünk Minou, hogy milyen volt az anyja, milyen a többi szigetlakó, milyenek a mindennapok ezen a szellős, sokszor mégis szűkreszabott területen. Az álnaiv, ál-ártatlan gyermeki látásmódja továbbítaná nekünk a felnőttek tragédiáit, ha képes lenne rá, de ő is bele van ragadva a descartes-i életérzésbe, ami szerintem elég idegen egy tízévestől, de ki tudja, sose voltam egy kardigános olvasó.

Nem élveztem. Nem azért, mert beteg és depresszív, nem azért, mert egy anya halálát kellett feldolgoznia egy gyereknek, nem azért, mert ebből alig lehetett érezni valamit.

Szeretem, ha egy történetnek értelme van, ha érzem mögötte az írói szándékot, hogy van mondanivalója, valami, amit át akar nekem adni, amit tudnom kell. Különösen igaz ez a szépirodalomra. Hát itt semmi ilyesmi sincs. Egy rakás elmebeteg egy kis szigeten összezárva, valahol a semmiben, minden realitás nélkül létezve. Ez nem gyermeki fantázia, nem gyerekregény, nincs valóságalapja,  és ostoba kérdések feltevésére kényszeríti az olvasót: mit esznek? mivel fűtenek? honnan van villany? honnan van pénzük? Persze feltehetünk értelmes kérdéseket is, de tök felesleges, nincs rá válasz, úgyhogy lejátszhatjuk magunkban is a végeredmény bármilyen kérdésre, anélkül, hogy a könyvet el kellene olvasni.

Van egy olyan érzésem, hogy mint a filmeknél, itt is van egyfajta tendencia, hogy milyen könyvekre aggatják rá a szuperlatívuszokat. 

Jó kis időpazarló olvasmány volt, viszont éppen illik Miamona kihívásába, így ezzel a könyvvel le is tudtam a 3. kategóriát (gyerek-gyerek-gyerek).

Miamona kihívása

Újabb alkalom kedvenc elfoglaltságom űzésére, a listázásra. ;)
Elég bizakodó vagyok, bár azért a végeredményre majd kíváncsi leszek, mert ezzel már két kihívásom is lesz erre az évre, és azért nekem ez nem annyira megy. De a Mona-féle challenge annyiban könnyítés, hogy nem kell előre eldöntenem, melyik kateghez mit olvasok, viszont jó szórakozás lesz összegyűjteni, hogy egyáltalán milyen könyvek jöhetnek szóba.
(a felvezetést Monától lopom, így egyszerűbb.)

2016-os kategóriák

1. Frissensült - idei, 2016-os, friss, ropogós, új megjelenés. 

Ide bármi jöhet. Talán ez a legizgalmasabb. 

2. Madarat tolláról - valamiféle madár szerepeljen vagy a címben vagy a borítón.

3. Gyerek-gyerek-gyerek... - legyen a könyv főszereplője 

(vagy egyik főszereplője) egy maximum 10-12 éves gyerek. 

(ezt épp most olvastam ki, a vcs-be is beválogattam.)

4. Al dente - olasz szerzőtől

Ez nagy valószínűséggel Baricco lesz, bár lenne még más is, 

pl. Eco a Rózsa nevével, vagy Fallaci, 

vagy esetleg Saviano, akivel még a krimis dilemmám is letudnám.

5. Made in Hungária - magyar szerzőtől 

6. Borzongás - misztikus, borzongató, félelmetes, bármilyen műfajból

De akár össze is vonhatom, mert egyébként is beterveztem idénre.

7. Hát ez kriminális! - egyértelmű, krimi. 

Hát itt nekem bőség zavara van. 

Ellroy, Marsons, Lapidus, Shoko Tendo... fogalmam sincs. 

Végülis vcs-be is válogattam krimiket, 

akár azzal is lefedhetem, még nem tudom.

 

 8. Cím: Eres ökör? - olvassunk olyan könyvet, 

aminek annyira hülye címe van, hogy már furdalja

 az oldalunkat a kíváncsiság, hogy ez meg mi a fenéről szólhat... 

A karmakiller elég hülye szó? Vagy a Place Rimbaud? 

Végülis egyik se hülye szó, inkább csak kíváncsivá tesz, 

hogy lehet a karmát kinyírni, és mi az a place rimbaud. 

Szerintem valami kávézó.

9. Mestersége??? - hát ez még kérdéses.

Lecserélem, de még nem tudom, mire. Majd menet közben kiderül.

10. Hahota - humoros, vicces köny

Ide mindenképp olyat választok majd, 

ami nem olyan stan és pan módon humoros, 

hanem van mögötte tartalom is. 

Nem igazán az én asztalom a humor, 

de már Ovénál felfigyeltem Fredrick Backmanra.

 

+1 Játszd újra, Sam! - újraolvasás

Ezt is terveztem már. Vagy-vagy, bár jobb szeretném mindkettőt.

... és ami még ezután jön

Hát arra én is kíváncsi leszek.
Írtam ugye a posztot, hogy miket kéne még olvasni (True blood, stb), namost ehhez képest egyikhez sincs kedvem. Helyettük elkezdtem a Varázslókat, amit már tavaly egyszer félretettem.
Ahogy olvasom a posztjaitok, mindig lecsapódik bennem ez-az. Még nem állt össze a kép, de pl. Zenka és Reea is elindított, vagyis inkább lökött tovább valami felé, aminek még én sem látom a végét.
Egyelőre ott tartok, mint az üres lap, ami várja, hogy mi kerül rá. (És van annak valami perverz bája, hogy miközben mindketten szeretnek írni, én a hatásukra azon gondolkodom, hogy nekem ugyan mi a fenének blog, amikor tök jól elvagyok nélküle, és miközben ezt írom, azon agyalok, hogy minek írok meg egy ilyen posztot. És tudom, ha nem lenne blogom, tuti csinálnék egyet, mert mégiscsak kell. Szóval most ilyen a hangulatom már egy ideje.)
Amiben biztos vagyok, hogy - számomra - szokatlan könyveket akarok olvasni, amik elgondolkodtatnak, és még ha nem is okoznak belső kataklizmát, valamit megmozgatnak bennem. És akkor elérkeztem oda, ami már egy ideje piszkál belülről, hogy változom. Megint. Ehhez mérten más könyvekre van szükségem, mint amiket eddig olvastam, és igyekszem kihasználni, míg el nem kap a nosztalgia, és a megszokott, berögzült ízlésvilág vissza nem követeli magának a helyet.
Hogy ebbe belefér-e a blogolás? Valamilyen szinten biztosan, csak legyenek olyan könyveim, amikről vannak gondolataim, és akkor lesznek posztok is. Igazából azt se bánom, ha béna, rossz könyvek kerülnek a kezembe, úgy érzem, most bármihez lenne türelmem. De hogy meddig, azt nem tudom. :D
Úgyhogy már most, így az év elején nagyon érdekel, mit fogok az idei évemből leszűrni év végén. Igyekszem fegyelmezett, kitartó és türelmes lenni, főleg, ami a blogolást illeti, de azt hiszem, ezt az életem egyéb területeire is ki kell majd terjesztenem.
És fogok sok-sok teát inni. Nem voltam eddig egy nagy teázós, de most rákaptam az ízére.
Meg persze a sport. Ezt ilyenkor illik legalább megfogadni, még ha tudja is az ember, hogy semmi nem fog történni. Nekem ettől azért konkrétabb terveim vannak, bár őszintén szólva herótom van mindentől, ami tartalmazza az 'egészséges' szót, és köpköd arra, ami nem az. Nem fogok fehérjeporból süteményt csinálni, bár tény, hogy a hájaskifli sem az életünk része, úgyhogy ezzel nem lesz gond, csak időnként ez a fene nagy egészségmánia kicsit felkúrja az agyam. Egyszer olvastam egy blogon, hogy egy csaj letörte valami péksütemény sarkát még a boltban, mert a kismérlege szerint pár grammal többet nyomott. wtf. És amíg remekül el tudom kerülni a spolieres híreket, ezeket az ún. egészséges baromságokat egyre nehezebb.
Külön blogot kellene vezetnem annak a töméntelen, és egymásnak rendszeresen ellentmondó cikkeknek, amiket képernyőre kényszerítenek kaja- meg szextémában. Őrület.
Egyre kevesebbet neten lenni. A tv-t már kiiktattam az életemből, a következő a net lesz, legalábbis egy jó nagy szegmense.
Mi van még. Könyvek, tea, sport, azt hiszem, ennyi. A többibe meg inkább nem gondolok bele. :D