Jon Sprunk - Az árny fia

Caim szüleit a szeme láttára ölték meg, szinte azóta a maga ura. És hogyan tud egy utcagyerek életben maradni a nagyvárosi forgatagban? Többek között úgy, hogy bérgyilkos lesz. Caim szinte az egyik legjobb a szakmájában, mert életében minden adott hozzá, hogy az legyen: barátai kevesen vannak, rokona egy szál se, se kutyája, se macskája. De még így sem óvja meg tőle semmi, hogy bele ne sétáljon a hatalmi játszmák csapdájába. Kapott ugyanis egy feladatot, ami egyszerű melónak tűnt: csak odamegy, elvégzi a dolgát, és nagy pénz üti a markát. Oda is ment, és mégsem volt olyan egyszerű, mint első látásra tűnt, az öreget ugyanis addigra már valaki megölte, megjelent a lánya is, és teljesen összekuszálódott minden.  Olyannyira, hogy ha ki akarta bogozni, a saját, jól eltemetett múltját és emlékeit is meg kellett bolygatnia.

Igen, egy újabb sérült főhős, aki már gyerekkorában szembesült a világ kegyetlenségével szülei gyilkosán keresztül, és egy újabb szépséges lány, aki miatt megfordul a történelem menete és a főhős élete. A miértekben sincs semmi egyedi, olvashattunk már ilyet nem egyet. Mégis azt mondom, hogy nagyon jó ez a könyv, minden klisé ellenére, mert le sem bírtam tenni, és ez csak akkor fordul elő velem, ha jó könyvet olvasok.

Caim kemény harcos. Igazából amíg nem találkozik Zefivel (a Lánnyal, aki Mindent Megváltoztat), teljesen átlagos bérgyilkosnak tűnik: hidegvérrel elvégzi a dolgát, felveszi érte a pénzt, szerény körülmények között él, mert távol áll tőle a hivalkodás és a kényelem, és nincs lelkifurdalása az elvégzett munkája miatt. Ami mégis különlegessé teszi, az két dolog: a mindig körülötte lebzselő Kit, akiről a könyv vége felé megtudunk egy keveset, de az tényleg nagyon kevés. Őt csak Caim látja, és csak ő tud vele beszélni. Kit viszont be tudja járni a földet és az eget, mintha csak az óceánba úszkálna. Érdekes teremtmény, és tudva, hogy honnan jött, nagyon kíváncsi vagyok arra a világra, már csak azért is, mert hogyan élhetnek ott olyan fényes és kedves teremtmények, mint Kit.
A másik különlegességére a cím is utal, merthogy Caim képes az árnyakkal machinálni, ami jól jön, ha rejtőzködni kell egy árnyékos sarokban, de akkor is, ha épp a túlerőt kell legyőznie.
Részemről teljesen elhittem, hogy Caim bérgyilkos lélekkel rendelkezik, emellett mégis sokszor tűnt emberinek, nem is csak Zefi miatt, hanem ahogy alapvetően a világot látta. Nem a pszichopata gyilkos fajtából való, hanem abból, akit már korán megedzett az élet, ezért sok dolog hidegen hagyja.
A másik főszereplő Zefi lett volna, aki apja halála után először kényszerből, majd önszántából marad Caim mellett, és a regény története szempontjából egy elég központi alaknak kellett volna lennie, ehhez képest szerintem nagyon egysíkúra sikerült. Talpraesett és belevaló csaj, de Kit mellett eltörpült az érdekessége, viszont cserébe legalább nem volt idegesítő, és elég könnyen megkedveltem.
Volt benne egy varázsló is, akit őszintén szólva nem nagyon tudok hová tenni. Nagyon feldobta az eseményeket, így volt értelme a jelenlétének, viszont ahhoz képest, hogy mekkora hatalma volt, így ezzel együtt mekkora szerepe az események alakulásában, elég elnagyoltra sikerült az alakja. Nekem kicsit Caim torz tükörképére emlékeztetett, mert elég hasonló volt a múltjuk. Mintha nem is akart volna többet foglalkozni ezzel az alakkal Sprunk, elég röviden letudta a varázsló személyét.
A mellékszereplők viszont jól sikerültek, pont annyira voltak karakteresek, amennyivel a történetet építeni lehet.
A világ viszont kidolgozatlan, egyelőre. Vagyunk valahol, ahol Caim működik, és épp hatalomváltás készül, meg vannak az árnyak, de mindez elég elnagyoltan lett megírva, és az apró információs morzsácskák sem nagyon járulnak hozzá egy teljesebb képhez.
Ami nagyon jó volt, az a történetvezetés. Rendületlenül haladunk előre, sehol nem bicsaklik meg a mese, nincsenek felesleges kitérők, nagyon jók a harcjelenetek, és a mágia is, már amennyi jut belőle, mert az nem sok. Egy kicsit több varázslatot nagyon elbírt volna a könyv, bár az árnyakkal való létezés, a harc közbeni működésük bemutatása nagyon jól sikerült.
Mivel a könyv igazából lezár egy történetet, és a következő kötetet csak az utolsó néhány mondat vezeti fel, azt remélem, hogy amiket most hiányolok, azokból a következő részben lesz bőven, mert ha oda kerülünk, ahová gondolom, akkor muszáj lesz.

Szóval én le sem tettem a könyvet, míg ki nem olvastam, mert a hiányosságok ellenére teljesen beszippantott ez a világ, és a szereplőket is nagyon megszerettem. Sőt, olvasás közben annyira sodort magával a harc meg az ármánykodás, meg a menekülés, hogy eszembe sem jutott hiányolni bármit is. Inkább így, némi távlatból visszagondolva látom azt, hogy ha bizonyos dolgokat még belevitt volna a történetbe, mennyi minden másra is lehetősége lett volna, mert ezek a hiányok hozzák magukkal a kicsit beszűkült vonalon haladó történetet is.
Viszont, ha szeretitek a dark fantasy-t, semmiképpen ne hagyjátok ki, mert remek élmény, és ha azt nézem, hogy hová juthatunk el a második részben... nagyon várom, hogy mihamarabb tudjam olvasni a folytatást.

Katherine Webb - Homály

Belgiumban, 2011-ben egy ismeretlen, első világháborúban meghalt katona holttestére bukkannak egy ház hátsó kertjében, és Ryan, aki a katonáért felelős, volt barátnőjét, Leah Hicksont, a szabadúszó újságírót kéri meg, hogy azonosítsa be katona személyét. Találtak nála gondosan elzárva két levelet is ami remek kiindulási pont lesz Leah-nak. A leveket egy H. Cannings nevű nő írta alá, és a nyomában eljutunk Thatcham-be és a kis faluba nem messzire tőle, Cold Ash Holtba. Itt él a levél írója, pont száz évvel korábban, tiszteletes férjével, és újdonsült vendégükkel, Robin Durrant-nal, a teozófussal, és a végére egy titokkal, amiről aztán a családban soha senki nem fog beszélni.

Műfajilag elég besorolhatatlan könyvnek tűnik nekem, mert messze nem romantikus regény, szépirodalminak sem mondhatnám, és történelminek sem. Egy képzeletbeli utazás a múltba, egy befolyásolható, spiritualitásra kiéhezett tiszteletes birtokára, egy elhanyagolt, és semmibe vett feleséggel, és egy váratlan vendéggel, a teozófus Robinnal, aki fenekestül felfogatja az egész család életét, még a cselédségét is, és egy úttal, ami aztán gyilkossághoz vezet. Ez a múlt.
A jelenben Leah igyekszik felkutatni, ki lehetett a katona, ki írhatta neki a leveleket és miért. Eljut a Cannings család még élő leszármazottjához is, igaz, egy kis félreértéssel kezdődött az ismeretségük.
És úgy néz ki ez az egész, hogy indulunk a jelenből, aztán hirtelen 1911-be kerülünk, és ott is maradunk, míg a jelen időnként előkerül egy-egy fejezet erejéig, de inkább a végén lesz majd nagyobb jelentősége.
Az 1911-ben játszódó történetet nagyon szerettem. A szüfrazsettek első megmozdulásának időszaka ez, és Cat Morley nagyon jól összerakott alak lett ehhez a szerephez: önálló, túlművelt, erős akaratú nő, aki bár szolgálni kényszerül, tudja, hogy képes nagyobb dolgokat is véghez vinni. A barátja, George is hasonlóan szimpatikus alak, egyszerű, írni-olvasni nem tudó ember, viszont nagyon intelligens, és nagyon kilóg a személyisége a korszak tipizált alakjai közül. Mert hogyan szokták ábrázolni az alsó népréteget: kocsmázó, káromkodó, igazi ősbunkónak, akinek még akkor is az ostobaság és agresszió dől a száján, ha egyébként meg sem szólal. George nagyon nem ilyen, és én ezért nagyon szerettem.
A tiszteletes meg a felesége már egészen más tészta. Hester igyekszik megfelelni a szerepének: vezeti a háztartás, irányítja a szolgálókat, a férjének semmi más gondja nincs, mint beszédeket írni meg tartani a templomban. Már egy éve házasok, de Hester még szűz, és nagyon nem érti, hogy minek is kellene történnie, azt meg végképp, miért nem történik meg.
Amikor a szépséges Robin Durrant megjelenik, persze leesik az embernek, hogy a tiszteletes miért is nem nyúl a feleségéhez, de azt hiszem, Robin volt az egyedüli, aki ezzel tisztában volt. Ő az 1911-es évek kulcsfigurája a teozófiájával és az élősködésével, és nem igazán értettem, hogy Hester miért nem képes a sarkára állni, és elérni a férjénél, hogy tegye ki a szűrét. De ha kiteszi, nem történik meg, ami megtörtént, és mi szegényebbek lettünk volna egy jó könyvvel.

A könyv viszont szerintem a lehető legszerencsétlenebb kivitelt kapott. Majdnem olyan vastagok a lapjai, mint egy félfamentes rajzlap, így nem csak nehéz volt, de az olvasás közbeni nyitvatartásával külön meg kellett küzdenem. Ki lehetett volna adni ezt sokkal elegánsabb kiadásban is, mert a keményborító itt csak azt szolgálja, hogy egyben tartsa a marha vastag lapokat. A borítókép viszont nagyon szép, bár túl sok köze nincs a könyvhöz, csak ha nagyon bele akarom magyarázni.

Hónapzárás, megint rukkola, meg nagy konzekvenciák

Még nincs ugyan hónapvége, de nem baj, ne legyek már túl kiszámítható, meg egyébként is, teli lettem gondolattal reggelre.
Elhatároztam, hogy mindenképpen pozitívan fogok a rukkolára gondolni, bár a sok bosszakodást sem tudom feledni.
Sokan panaszkodtak a könyvek állapotára, nekem azzal nem volt bajom. Leginkább régi könyveket happoltam, így természetes, hogy egyik sem fog úgy kinézni, mintha tegnap jött volna ki a  nyomdából. Nekem a bajom inkább az emberi hozzáállással volt. Miért nem reagálnak? Miért olyan zsenás visszaírni bármit is? Miért nem szól, ha inkább mégsem akarja adni? Meg úgy egyáltalán, illik illene visszaírni.
Na, hát aztán besokalltam, és azt gondoltam, hogy pont nem érdekel, ha nem reagál, szó nélkül továbbállok én is. Senki miatt nem eszem a kefét, majd jön a következő könyv.

Négy kiemelt könyvet továbbítottam, és kettő kiemeltet tudtam happolni, ami azért egy nagyon jó arány, ráadásul emlékeim szerint amikor happoltam, egyik sem volt kiemelt. Kettőt visszaáramoltattam a vérkeringésbe, mert az Írországi napsugarakat elolvastam, és nem akartam megtartani, Roald Dahl Boszorkányainál meg rájöttem, hogy nem is akarom én ezt a könyvet. Mind a kettőt el is vitték.
Sikerült szereznem egy Dickenst, a Pickwick klubot, igaz, a lehető legrondább kiadást, amit valaha kiadtak (világirodalom remekei), de nem számít, van még pár másik könyvem ebből a sorozatból. Aztán egy kaphatatlan Lápvilág is landolt nálam, meg Llosától A város és a kutyák. Ebben a három könyvben az a közös, hogy mindhárom egyetlen embertől jött hozzám, persze, nem egyszerre happoltam, de annyira kedves volt a rukkoló, hogy egyetlen szót sem emelt a postázásért, hogy már megint én vagyok az. Meg egyébként is nagyon jó fej volt, jókat vigyorogtunk mélben. Szóval lehet ezt így is.
Aztán a másik, aminek nagyon örültem, hogy tudtam happolni két Elizabeth Peters könyvet, az Óvakodj a múmiától-t, és a Cameloti kóklereket. A múmiás nekem régen megvolt, de aztán nem tudom, hova lett. Nemrég beszereztem egyet Zenkának, és most tudtam magamnak is, és ezt a két könyvet szintén egy embertől sikerült leütni. Neki annyival egyszerűbb dolga volt, hogy szinte egymás után happoltam, így egy postával el tudott jönni.
Három Saylor is jött: a Róma, a Végzet fegyvere, és a Rubicon.
Barbara Erskine könyveit, aki ismeri, és szereti, biztos, hogy igyekszik beszerezni, nekem sikerült egy kaphatatlan Visszhangok házát a magamévá tenni.
Ugyanez a kaphatatlanság jellemzi A szamuráj kertjét. Ennek olyan hosszú története van, hogy csak. Ez volt az első könyv, amit happoltam az oldalon. A hölgy nagyon kedves volt, írta, hogy majd küldi. Aztán  eltelt nagyjából egy hét, és mivel akkor már a sokadik csalódáson voltam túl, hogy nem jeleztek, nem írtak, ráírtam, hogy ha nem akarja küldeni szóljon, vagy ha törölni akarja magát, nekem ez akkor is kell.:D Aztán megnyugtatott, hogy nyaral, és nincs semmi gáz, és nagyjából egy hónap után mégiscsak megérkezett hozzám. Meg jöttek még mások is, itt van róluk a molyos polc alul.
Utolsó könyvként lecsaptam egy Abigélre, és azt hiszem, hogy most egy kicsit pihentetem a rukkolázást. Nem hajtok a kiemelt könyvekre, inkább régebbi, alig kaphatóak érdekeltek, és ezeket rendesen sikerült is megszereznem. Igazság szerint vannak az oldalnak nagyon idegesítő dolgai, az emberi tényezőkön túl: iszonyat lassú, és ha valami elérhető könyv kerül fel, akkor meg tuti, hogy szétesik. Vannak persze elméleteink, hogy miért is történik ez így minden esetben, kivétel nélkül, de őszintén szólva engem ez már egyáltalán nem érdekel. Igaz, nemrég szervercsere volt, a sebesség javult, a többiről már/még nincs tapasztalatom.
Ráadásul elfogytak a rukkolható könyveim is, olyanokat meg nem fogok bedobni a közösbe, amiket szerettem, vagy esetleg egy molyos cserénél még jól jöhet. És igyekszem nem arra gondolni, hogy milyen fárasztó is arra várni, hogy most ír vissza, vagy nem ír vissza, inkább arra gondolok, hogy ennyi baromi jó könyv, aminek egy részét már jóideje sehol sem lelem, máshogyan biztos nem került volna hozzám.
Elég jó a rukk-happ arányom, 18 könyvet tudtam szerezni 9-ért cserébe, sztem ezt nem fogják tudni más helyen überelni, úgyhogy egy szavam nem lehet.

Igaz, ez nem egyhavi, hanem durván kéthavi zárásnak minősül, és ha már, akkor fel is vésem ide, hogy sikerült két tök jó cserét intézni (ezek molyos cserék voltak): lett egy Mechanikus Londonom, mert az enyém Zenkánál kötött ki, és rájöttem, hogy hiányzik a polcról :D, meg cseréltem Rory Clements Mártírját is. Cserébe megkaptam a Homályt Katherine Webb-től, vagyis nem tőle, hanem Zenkától, bónusznak meg egy nagyon szép kis zsebnotesz-naptárat, amit nincs szívem összefirkálni.:D.
Jó kis nyár volt ez, sose legyen rosszabb, de most már jöhetne az ősz, a nagy esők, meg a levélhullás.

J. Patterson ~ M. Sullivan - Véres olimpia

Igaz, már pont nem aktuális, az olimpiának már vége, de az lenne az igazi, ha soha nem is lenne aktuális. Ugyanis valaki sorban olyanokat öl, akiknek valamilyen közük van az olimpiához. Mint kiderül, a gyilkos célja a játékok megtisztítása, és mindegy egyes halálesethez mellékel egy kis pakkot, amivel a korrupciót igazolja. Három egységet is megmozgat, nyomoz utána a rendőrség; a biztonsági a cég, a Private, ami a játékok védelmével lett megbízva, személy szerint Knight, aki személyesen érintett az ügyben; és a gyilkos által bevont újságírónő, akinek megküldi az anyagokat. Idővel kiderül, hogy a magát Kronosznak nevező alaknak társai is vannak, három nő személyében, és a történetük egészen régre nyúlik vissza, még a szerb háború idejére...

Patterson rengeteg könyvet kiadott már, sokat más szerzővel írt, mint ahogyan ezt is; Sullivan eddig misztikus krimik terén alkotott, de azt hiszem, jó választás volt társszerzőnek. A könyv két részből áll: először is ott van Kronos, aki E/1-ben beszél hozzánk, az ő közbeiktatott monológjaiból derül ki szépen lassan az indítéka, az őrülete, a múltja, a céljai, és az eszközei.
A másik pedig a nyomozásé, amit már E/3-ban olvashatunk. Ez a felosztás jót tesz a történetnek, mert az időnként közbeiktatott kronoszi őrület igencsak felpörgeti a könyvet, de lehet, hogy csak engem érdekel a kelleténél jobban a bomlott elmék működése.
Az a baj, hogy nem lehet túl sokat mondani a történetről, mert óhatatlan, hogy elárulok valamit, amit nem kellene. Az biztos, hogy a klasszikus krimik jól bevált receptjeit követi, a megfelelő sémákkal és klisékkel, de mégsem lesz unalmas. Izgulhatunk az áldozatokért, akiket elég ötletesen iktatnak ki (ha lehet ilyet mondani), a szimpatikus volt zsaruért, aki most a Private embere, belemászhatunk egy sorozatgyilkos elméjébe, úgyhogy a szórakozás garantált néhány órára. Igazán mély nyomot nem hagyott bennem, de egy jól megírt, jól felépített történet szimpatikus és utálható szereplőkkel, feszültséggel és izgalommal.
(A kedvenceim Knight ikrei voltak, a kis ördögfiókák.)

Nahát... mi lehet ez? :D

Guido Knopp - A Harmadik Birodalom titkai

A cím nagy titkokat ígér, amiről Knopp lerántja a leplet, és bár azért elég sok dolog nyilvánvaló már ezekből a tényekből egy ideje, azért voltak újdonságok számomra, leginkább Hitlerrel kapcsolatosan.

A könyv négy ember köré épül: Hitler, Himmler, Rommel, és Albert Speer.
Megismerhetjük Hitler családi múltját, amit nagyon  próbált leplezni, annak érdekében, hogy céljainak megfeleljen a róla lefestett kép. Igyekezett eltitkolni származását, bár a könyv szerint zsidó felmenő nem voltak, azért volt pár gyanús név a közzétett családfában. Hiába próbálták utólag módosítani, az eredetileg megjelent anyagra emiatt egyből lecsapott a sajtó. A családtagokra külön figyelmet fordított: nem nyilatkozhattak, és a legjobb, ha senki nem tud róluk. Ez alól húga (féltestvére) volt kivétel, akit maga mellett tartott házvezetőnőként. Mivel házasságon kívül fogant, az apa személye igazából vitatott, és még én is úgy tanultam, hogy az anyja cselédsorban tengődött, sanyarú körülmények között, ami a levéltári iratokból kiderült, hogy nem igaz. (mint ahogyan az sem, hogy Hitler szobafestő lett volna.) Jó módban élt, semmiben nem szenvedett hiányt.
De persze mindenkit nem tudott az ellenőrzése alatt tartani, ezért eshetett meg, hogy az unokaöccse kicsúszott a kezei közül, aki Angliában élve előszeretettel nyilatkozott a nagybácsiról. Becsvágyó ember volt, Hitler nem tudott neki annyit fizetni egy idő után, hogy kielégítse.
Hitler életben maradt rokonai vagy elköltöztek és nevet változtattak, vagy visszahúzódtak a nyilvánosság elől.

A nőkkel való kapcsolatát illetően ma már számunkra döbbenetes, de Hitlerért döglöttek a nők, de ő ezt nem viszonozta. Kihasználta őket, ameddig csak lehetett, majd miután megfeledkezett róluk, a legtöbbjük az öngyilkosságba menekült. Ráadásul egyikük sem úgy élte meg, hogy a nagyember átgázolna rajtuk, vagy csak érdekből (sok esetben a pénzük miatt) tartaná velük a kapcsolatot. Sok támogatója tartott ki mellette a bebörtönzése idején is, sőt, azután is szeretettel gondoltak rá, hogy a háború végeztével teljesen nyilvánvalóvá váltak a bűnei. Hitler sokak szerint meleg volt, amit ő mereven elutasított, egyrészt, mert nem illett bele a politikusi imidzsébe, másrészt meg nem illett bele a társadalomképbe sem, amit az árja felsőbbrendűség képviselt. Arra a kérdésre, hogy miért nem nősül meg, mindig azt válaszolta, hogy ő már eljegyezte magát a politikával, de valószínűleg ennek egészen más oka volt. Soha nem kötődött egyik szeretőjéhez sem, és az sem teljesen tisztázott, hogy valóban volt-e bármiféle testi kapcsolat bármelyik nővel, aki körbeimádta. Az, hogy szinte az összes nő, akit közel engedett magához, öngyilkos lett, még őt magát is megijesztette, rossz óment látott benne. (bár gondolom, nem a nők életét sajnálta).
Érdekesség: unokahúgával, Geli Rabulallal is hírbe hozták, de valószínűleg semmi nem volt közöttük. Féltékenyen ügyelt rá, milyen férfiakat enged Geli közelébe, de amikor felröppent a hír a vérfertőzésről, megcsappantak a látogatásai. Geli végül öngyilkos lett, de nem tudni, miért.
Hitler jó kapcsolatot ápolt Churchill unokahúgával is, Unity Mitforddal, egy magas, szőke szépséggel, ki tudja, mi okból, talán azt hitte, információkkal tud szolgálni az angolok terveit illetően. Unity nem is habozott véleményt nyilvánítani bizonyos kérdésekben, bár bebizonyosodott, hogy sok dologról tévesen gondolkodott. Ő is öngyilkosságot kísérelt meg (bár szinte biztos, hogy nem a Hitler iránti érzései vezették), és bár belehalt, nem azonnal.

Anyagilag Hitler igyekezett azt a téves képzetet kelteni mindenkiben, hogy a múltja teli van éhezéssel, nyomorral teli időszakokkal, amikor is a társadalmi rendszer nem hagyta érvényesülni. Pedig egyszerűen csak nem akart dolgozni, felélte az örökségét, kölcsönöket kért, és amikor a festményeit tudta értékesíteni, már nem szorult másokra. Az első világháborúban beállt a seregbe, majd őrvezetőként, egy sebesülést követően élte meg a háború végét. Ezt követően pártszónokként építette karrierjét, majd megírta a Mein Kampf-ot, amivel a hatalomátvétel évében már milliomos volt, és ez később is csak gyarapított a vagyonát. Nem fizetett adót, külön az ő személyének létezett egy "adómentes" státusz. Miután a megfelelő támogatókkal kapcsolatba került, pártjához ömleni kezdett a pénz, és ez később sem volt másként, amikor már kancellár volt. Szóval látható, hogy közel sem volt az a csendes szegénységben élő, visszafogott aszkéta, amit próbált magáról elhitetni. Támogatói között sok ismert név van, például Ford is szimpatizált vele, és ezt pénzben is rendszeresen kifejezte.
Érdekesség: Hitler halála után összes vagyona Bajorországra szállt, a nem kevés kulturális örökséggel, amit az összelopkodott  és elkobzott majd árverésre bocsátott műkincsek tettek ki. De ide tartozik a Mein Kampf kiadásából származó jogdíj is, és Bajorország nem győzi megakadályozni, hogy a világban mindenfelé újból megjelentessék. Ennek ellenére ha mégis kiadásra kerül, hatalmas nyereséget hoz (ami számomra érthetetlen), az egyik brit kiadó például a nyereségét jótékony célokra fordította. (de legalább volt valami értelme.)
Nem volt egyszerű utánajárni, hogy azok a műkincsek, amiket megtaláltak, mennyire jogszerűen kerültek a németek birtokába. Egy részüket visszaadták az eredeti tulajdonosnak, de sokról nem lehetett egyértelműen kijelenteni, hogy rablott műkincsek lettek volna. Ezeknek az ügyében még ma is nyomoznak.

Rommel, a "Sivatagi Róka", egy nagy ütőkártya volt Hitler kezében. Knopp nagy vonalakban felvázolja az életútját: az első világháborúban nagy taktikai tehetséget mutatott, ám egyszerű származása miatt arisztokrata felettesei igyekeztek mindig háttérbe szorítani. A második világháború hozta el számára a kitörés lehetőségét, és minden alkalmat megragadott, hogy tetteivel kitűnjön. Egészen Hitler belső köréig jutott. Hitler egyrészt meglátta a hadvezéri tehetségét, másrészt tisztában volt vele, hogy nagyon jól lehet a propagandán keresztül motiválni a személyével a hadsereget és a német népet, és épp ennek a propagandának köszönhetően igyekezett minél félelmetesebbnek feltüntetni seregét és magát Rommelt is a szövetségesek szemében. Úgy tűnt, hogy a végtelenségig hűséges Hitlerhez, ám eljött a pillanat, amikor be kellett látnia bizonyos tényeket. Néhányan már jó ideje szövetkeztek Hitler ellen, de 1944-re eljutottak oda, hogy Hitlert el kell távolítani, és merényletet szerveztek ellene.
Érdekesség: Rommelt is próbálták beszervezni, de kérdéses, hogy milyen sikerrel. Az előkerült brit akták szerint akkoriban a hadifogolytáborban tartózkodó német tiszteket lehallgatták, és a beszélgetésükből az derül ki, hogy Rommel tudott a merényletről. A feleségének írt leveleiben viszont ennek ellenkezőjét állítja, de mi mást is írhatott volna. Tudott róla vagy nem? Részt vett benne, vagy nem? Kérdéses, hogy lehetne rá egyértelmű választ adni, mindenesetre a gyanú árnyéka, és a különböző terhelő bizonyítékok miatt lenyelették vele a méregkapszulát.

Himmler. Felelős a népirtásért, koncentrációs táborokért, az elnyomásért, kémkedésért, az áttelepítésekért, az SS főnöke. Három gyereke volt (van), de ezek közül csak egy lánya lett ismert, Gudrun.
Sokáig szerényen éltek, de Hitler 1933-as hatalomra kerülésével előtte is megnyílt az út: országgyűlési képviselő lett, és rendőrfőnök. Himmler, aki a koncentrációs táborok létrejöttéért felelős, ezzel együtt több százezer ember haláláért, teljességgel a felesége befolyása alatt állt, míg fel nem figyelt egy lányra a stábjából, aki amolyan titkárnő-féle volt Himmler mellett, és a vele folytatott viszony, valamint a gyermekáldás nagyban befolyásolta a világképét.
Nagy álma volt egy lovagi közösség, amit az SS keretein belül próbált megvalósítani az árja faj "kitenyésztésével". Emiatt házassági engedélyt kellett kérniük a tagoknak, és minden menyasszony szigorú bevizsgáláson esett át öröklési és egészségügyi szempontok alapján. De persze saját példájából okulva a "fajilag értékes utódoknak nem kellett szükségszerűen házasságból származniuk", és azzal, hogy pártolta a bigámiát, szembehelyezkedett az egyházzal is. (Himmler egyébként szigorú katolikus családból származott.)
Megismerhetjük, milyen apró lépésekkel jutott egyre előrébb ez a nagyon szélsőséges gondolkodású és életvitelű alak, amivel aztán megalapozta a náci diktatúrát, majd a későbbiekben a legfőbb támogató szervének a feje lett.
Érdekesség: Himmler személye remek példa rá, hogy  a párton belül is feszültek ideológiai ellentétek: Hitler például ki nem állhatta a germanizmust és annak a misztifikálást, így Himmler kénytelen volt titokban végeztetni a kutatásokat, amik alátámaszthatnák az egyházzal szembeni kijelentéseit, és a boszorkányok mártírrá emelését. De persze amit találtak, nem tárhatták a nyilvánosság elé, mert ellentmondott Himmler szavainak.
Lánya, Gudrun, istenítette Himmlert, minden lépését számon tartotta, és teljesen magáévá tette a náci gondolkodásmódot, pedig apjával csak keveset találkozott. A háború után megalakult a vezetésével egy SS-egyesület a náci bűnösök megsegítésére, és amíg csak tehette, tevékenyen részt vett a neonácizmus ápolásában. Nem volt nehéz egy ilyen leányt kinevelni, hiszen anyja is olyan eszmékkel bírt, mint Himmler.
Himmler élete is a ciánkapszulával ért véget.

Egy különös ember maradt még hátra, Albert Speer, Hitler építésze. Ő volt a "jó német", a legjobb hazudozó, akit a történelem valaha is ismerhetett. Megúszta élve a nürnbergi pert, túlélte a 20 évnyi spandaui fogságot, és öreg milliomosként halt meg egy olyan szerető karjaiban, akiről a világ nem is tudott. A vádemelések során tagadta, hogy bármi köze lett volna a népirtáshoz, vagy hogy bármit is tudott volna róluk, így lehetősége volt a szabadulás után egy új, szinte mintaszerű élet felépítésére. Ám a halálát követően előkerült egy hatalmas műkincsgyűjtemény, ami egészen más megvilágításba helyezi a "mintapolgárt".
Pártolója halálát követően került a főépítészi pozícióba, ezzel együtt abba a kiváltságos, néhány tagot számláló körbe, akik a német birodalmat irányították. Amit Hitler megálmodott, azt ő valósította meg. Bár sok terv megmaradt a makett szintjén, a fényképekből monumentális alkotásokra lehet következtetni. Miután kinevezte fő-építésfelügyelőnek, megbízta Berlin átépítésével. Az alábbi makett, a "Nagy Csarnok", az egyik része lett volna ennek a hatalmas tervnek, amit végül nem sikerült megvalósítani. A területek megtisztítását, és a kitelepítéseket elkezdték ugyan, de ez inkább csak "fajtisztításra" volt jó; sok zsidó családot tartottak nyilván az új lakhelyük szerint, ez volt később a deportálások egyik adatbázisa. Nehéz elhinni, hogy Speer és Himmler ne beszéltek volna össze, így Speer tudatlansága ezt illetően eléggé kétséges.
Speerből fegyverkezési miniszter is lett, a termelés fellendüléséért kényszermunkásokat alkalmazott (külföldeket, és tábori foglyokat egyaránt), elrendelte a megszállt területek kifosztását, és közben a konkurensekre is akadt gondja. Nem tűrte, ha valaki az útjában áll, és nem is habozott őket félreállítani. Később Speer ezeket a vádakat tagadta.
Érdekesség: ha az összerablott műkincsekről esik szó, két név biztosan mindenkinek eszébe jut, Hitler és Göring. Szinte versenyeztek a náci vezetők, hogy kinek van nagyobb érték a tulajdonában, és ez Speer-re is érvényes volt.Maximálisan kihasználta pozícióját, és szervezőképességét, mind a kincsek megszerzéséért, mind az elrejtésükért, amit még jóval a háború befejezése előtt megtett. a szövetségeseknek fogalmuk sem volt róla, hogy Speernek is többmilliót érő gyűjteménye van.

A könyv bizonyos szempontból elég részletes, más szempontból meg összesűríti a történelmi tényeket, és nagy vonalakban vázol fel életutakat, eseményeket. Nagy titkokról nem rántja le a leplet, mint ahogy azt már az elején írtam, viszont tanulságos volt ezeket a tényeket egy helyen, egymás mellett látni, a rengeteg képanyaggal, amiből szinte minden oldalra jut egy.
Mivel Knopp történész, nem pedig pszichiáter, senki jellemét és esetleges lelki devianciáját nem árnyalja. Pedig talán javára vált volna a könyvnek, ha beilleszt egy ilyen részt is szakértői véleményezéssel, mert sok döntésre magyarázatot adna. Persze nyilván el lehet intézni a személyüket egy-két keresetlen szóban is, tény, hogy ezzel árnyalta volna a kialakult képet. Például aki találkozott Hitlerrel, mind azt mondja, hogy nagy hatással volt rá, nem véletlenül volt ekkora támogatás mögötte nem csak anyagilag, hanem szellemileg is. És persze ott voltak azok is, akikre meg inkább negatívan hatott, és minden alkalmat megragadtak az ellenállásra, mert tisztában voltak vele, hogy Hitlerben semmi magasztos nincs, csak a romlást hozza magával. Egy biztos: Hitler alig valamit tudott volna véghezvinni a terveiből, ha nem azokkal az emberekkel veszi körbe magát, akik aztán ilyen vagy olyan módon segítették valóra váltani az elképzeléseit.

A  könyv filmváltozatát vetítik a National Geographic Chanellen, akit érdekel, még nincs is lekésve róla, mert szeptemberben kezdik (vagy ismétlik.)

Könyves játék a Maximmal

Nagyon jó, amikor egy új kiadó jelenik meg, vagy a már meglévők szélesítik a választékaikat, mert mindig lehet közöttük nagyon jó könyvekre akadni.
Most a Maxim bővíti a kínálatát, ami eddig tankönyvkiadó volt, és Cynthia Hand Angyalsors című könyvével kezdtek nyitni másfelé. Most ősszel kijön tőlük jópár cím, többek között az Angyalsors folytatása, az Angyalfény; játszatok értük, mert minél több a lájkoló, annál több nyereményt sorsolnak ki.

A megnyerhető könyvek:

     ~ Cynthia Hand: Angyalsors,
     ~ Cynthia Hand: Angyalfény,
     ~ Ruta Sepetys: Árnyalatnyi remény,
     ~ Jay Asher, Carolyn Mackler: Kezünkben a jövőnk, vagy
     ~ Jennifer E. Smith: Vajon létezik szerelem első látásra?

Először lájkoljátok a Dreamválogatás facebook oldalát, majd mehet a játék a regisztrálást követően.
 (A szemfülesebbek már észrevehették a játék bannerját oldalt a linkfalamon.)

Raffaella Barker - Csirketánc

Amikor Venetiával megismerkedünk, éppen harmadik gyerekével terhes, és két rosszcsont fiú rongálja az idegeit, férjével az élen, aki hamarosan el is hagyja. Meglepő hidegvérrel áll a helyzethez, kellőképpen utálja utódját, de normális anyaként nem erőlteti érzéseit a gyerekeire. Időközben megszületett Szépség, a kislánya is, aki vele együtt központi figura a könyvben. Feltűnik a semmiből David is, aki eleinte csak a fürdőszobáját csinálja meg ingyen, egy fotózásért cserébe, aztán az idő előrehaladtával már szinte a lakás tartozéka lesz. Szerelő, kertész, gondnok, amolyan mindenes. Úgy tűnik, a szerepe nem is kell, hogy több legyen, csak kósza gondolatént merül fel Venetiában, hogy ő mégiscsak egy nő, és David mégiscsak egy férfi, bár úgy tűnik, ehhez azért innia kell, nem keveset. Vagyis a naplóját olvasva nem igazán derül ki konkrétan, hol volt az a pont, amikor már természetes, hogy az ember egy vadidegent kér meg, hogy nyaraláskot vigyázzon a házára, netán gyomláljon is kicsit.
Nem merül el túlzottan az érzelgősségben. A regény nagyon könnyed, kedves olvasmány, bármelyikünk naplója lehetne. Kellőképpen felszínes, és érzelemmentes, eseménydús mindennapok, de a szenvedély, a vágyak, érzések mintha csak gondolatként sem igazán lennének jelen. Mindennapi történésekkel szembesülünk, az iskolai szereplés, a nyaralás nyűgjével, a rokonokkal kapcsolatos érzések ironikus megfogalmazásával. Venetia személyében egy olyan nőt ismerhetünk meg, aki képes idegenek előtt idétlen gumicsizmában is jól érezni magát, és a gyerekek okozta váratlan helyzetekben is feltalálja magát. Magunkra ismerhetünk, amikor véletlenül megpillantja magát a tükörben, ahogyan másokat lát, például szomszédban piknikező nőt, vagy a teniszező mintacsaládot.
Nem célja a könyvnek bemutatni a szingliélet napfényes és árnyékos oldalait, nem görcsöl mindenáron, hogy becserkésszen magának egy hím egyedet, nem részletezi, mennyire nehéz is anyagilag három gyereket egyedül nevelni, és csöppet se látszik második Brigit Jonesnak. Egy talpraesett, határozott, de néha elbizonytalanodó, az egyedüllétet nem magányként, hanem lehetőségként, kellemes állapotként megélő nőt látunk egy farmon, állatokkal és emberekkel körülvéve. Látja és élvezi a természetet maga körül, alkalmazkodik, és mindezt könnyedén és természetesen teszi. És egyáltalán, az egész könyvre azt tudnám mondani, hogy egyszerű, bájosan természetes, és nagyon szórakoztató. Igazán üdítő olvasmány. Nem dagonyázik a romantikában, viszont remek a humora.

Steven Saylor - Római vér

Egy gazdag földbirtokosra vérbe fagyva találnak egy bordélyház előtt, és a gyilkossággal fiát gyanúsítják. Gordianus ennek ered a nyomába, hogy vajon mi lehet igaz az egészből, és kik állnak a tett mögött.

Saylort mindenki dicséri, nekem egyelőre, egy könyv után, vegyes érzéseim vannak. A cselekmény összefoglalható ebben a fenti két mondatban, ehhez képest a könyv szerintem egy kicsit túlírt.
Gordianus a könyv elején Tironak, Ciceró rabszolgájának seperc alatt levezette, hogy ki ő, miért jött, ki küldte, kinek ki ajánlotta őt; de mire elhagytam a könyv felét, még mindig mintha egy helyben topogtunk volna. Pedig ezalatt Gordianus bejárta a tetthelyet, beszélt néhány szemtanúval, járt a prostiknál, vidéken is, az öreg birtokán, beszélt a szomszédokkal, a rabszolgákkal, a fiával is, aki a vádlott, és még ott tartott, amikor elindult. Valaki megölte, na de ki? Vagyis a tettest már lehet tudni, de ezek csak felbérelt gyilkosok, sokkal érdekesebb, hogy ki állhat mögöttük.

Nem is lenne egyébként igazi történelmi krimi, ha nagyobb léptékben haladna, vagy jobban törekedne a gyors megoldásra, mert így van elég időnk időzni. Mert szerintem a rómaiak nagyon szerettek időzi, mindegy, hogy hol, kinél, mi miatt vannak ott, ahol vannak, a lényeg, hogy csak annyit csináljanak, amennyit nagyon muszáj.
Ma már elképzelhetetlen, hogy elmegyünk párszáz kilométert egy ügyben, mondjuk kihallgatni valakit, vagy csak hivatali ügyet intézni, és nála aludjunk. Nekem ez nagyon tetszett, hogy Gordianus kapja magát, nekiindul Rómából a vidéki területekre, és ott etetik, itatják, altatják, mintha nem is először látnák. De nem is kell ehhez vidékre menni, elég, ha a városon belül csak három negyeddel odébb van dolga az embernek, ha túl nagy a hőség, az mindig indok egy kis sziesztára, akárhol is kerüljön erre sor.
És nem elég, hogy altatják, de gondolkodás nélkül enni is tesznek elébe. Kenyeret, sajtot, bort, nem kell valami nagy dologra gondolni, de a mi kultúrkörünkben a vendégül látás egészen másképpen működik. Mi előre felkészülünk, tervezünk, igyekszünk valami különlegessel, nem hétköznapival meglepni azt, akinek enni adunk. Itt a sajt és a bor is úgy került elfogyasztásra, mintha valami különleges alkalomra készültek volna. Mondjuk vendéget jóllakatni. És persze ha az illető igényli, néhány tiszta tóga mindig akad a vendéglátó ruhatárából. Szóval még az etetést meg az altatást megértem, de hogy még fel is öltöztessek egy vadidegent?:)
Az illatokról, sokszor szagokról, is nagyon érzékletes leírást kaptam, bár nem tudom, mennyire viselném jól, ha nekem naponta szarkupac termelődne az ajtóm elé, amit az egyik szomszéd odahajít, a másik meg majd eltalicskáz; hogy mi végre, az nem derül ki, de eltelik vele a napjuk. Vannak ilyen vicces helyzetek is benne.

Nagyon erős a karakterábrázolás. Olyan szereplőkkel találkozhattam, akiket a lehető legjobban körülírt, tudtam, kiféle, miféle, mit lehetne tőle várni egy sötét sikátorban holdfénytelen éjszakán. Ciceró karaktere különösen tetszett, a folyamatosan bélbajokkal küszködő, mindig diétázó alaké, akit már két falattól elfog a rosszullét. Nem is értem, hogy lehet, hogy egy ilyen göthös alak neve ennyi idő után is fennmaradt, és mikor volt képes elvégezni azokat a szónoklatokat, amikkel beírta magát a történelembe. Ha nem gyötrik éppen bélbántalmak, akkor az otthonában szónokolt két ágynak esés között; ebből is kaptunk persze egy kis adagot, amit én eléggé untam, de Ciceró szerette hallani magát, úgyhogy így jártam.
Tito volt Cicero rabszolgája,aki elég különleges helyzetben volt: Ciceró titkáraként kiművelt rabszolgává vált, ám Ciceró jelleméből adódóan felvett egy csomó olyan szokást, ami egyáltalán nem volt jellemző a rabszolgákra. Ezen a kontraszton keresztül remekül érzékeltette Saylor, hogy hol is volt akkoriban a rabszolgák helye, és hogy viselkedtek velük. Például hiába volt ennyire kivételezett helyzetben Tiro, amikor egy asztál ültek, és mindenki előtt nyúlt az ételhez, és kezdett enni, még Gordianus  is felszisszent.
A legtöbb szereplőt megszerettem, ez alól a gyanúsított, az ifjabb Roscius volt kivétel, őt szinte az első pillanattól kezdve utáltam, akár ártatlan, akár nem, cseppet sem sajnáltam volna, ha elvégzik rajta az apagyilkosságért járó igen kegyetlen büntetést.
Aztán a könyv háromnegyedénél belendülnek a dolgok, az egy helyben toporgás megszűnik, és kezd összeállni a kép, hogy miért is történt mindez.

Ez Sulla diktatúrájának az időszaka, és nagyon jól sikerült a korhangulat ábrázolása. A nagy rablások és kisajátítások már megtörténtek, és bár az emberek még mindig nem érezték magukat biztonságban, lenyugodtak a kedélyek, és ment az élet tovább, bár senki nem felejtette el, milyen volt a feketelisták miatt rettegni, akik Sulla ellenségeit sorolták fel, és a vagyonelkobzás és a kivégzés legfőbb irányadója volt. Nagyon könnyen fel lehetett kerülni erre a listára, főleg ha nagyon gazdag volt valaki, és netán keresztbe tett egyszer valamikor Sullának vagy valamelyik barátjának.

Ez egy nagyon jó történelmi regény, aminek a krimi-szála egy kicsit unalmas, viszont tökéletes lehetőséget adott rá, hogy a korszakot, a gondolkodásmódot, a diktatúra idején uralkodó közhangulatot bemutassa. Szerettem a leíró részeket, amikor a római utcákat részletezte, vagy a vidéki látványról mesélt. A karakterek éltek, szinte láttam őket, de egy dolgot sajnáltam, hogy Gordianus nekem végig homályban maradt. Azon kívül, hogy jó a logikai készsége, és hogy őszül, nem tudtam meg róla semmi mást, nem láttam magam előtt, és akárkit is képzeltem a helyébe valahogy mindig sántított a kép. Lehet, hogy a következő részek ezt majd árnyalni fogják, nagyon remélem. 

Gondolatok a romantikus regényekről

Zenka kérdezteti, hogy mi a helyzet romantikus regény téren, mitől lesz jó egy ilyen könyv.
Bár nagyon ritkán olvasok ilyesmit, azért néha nekem is lenne igényem egy jó kis romantikázásra, és bár eddig csak csalódásba futottam bele, azért nem adom fel, egyszer úgyis találok egyet.

Van egy friss élményem, mégpedig a Fahéj és karamella. A fülszöveg alapján úgy gondoltam, miért ne próbálnám meg.
Amik eszembe jutottak az első oldalak alatt:
- messze áll tőlem a miliő, amit képviselni igyekszik. nálam egy ötéves gyerek életében marhára nem játszik központi szerepet egy party.
- a felszedett 5 kilója miatt siránkozik. persze, beszéltem már az edzőteremben lánnyal, akin 40 deka felesleg volt, na ez kábé ugyanaz a kategória. mi lehet az agyuk helyén? nyilván az a ballaszt.
- kerékcsere közben azon dühöng, hogy a szervizben géppel húzták meg a csavarokat. nah, vajon miért? ennyire hülye csak egy nő lehet.
- amikor egy hang megszólal a háta mögött, neki feltétlenül ijedt nyusziként meg kell ugrania, seggre ülni, és egy tócsában landolni. tipikus, közhelyes, és ostoba reakció. nem sokkal nemesebb és okosabb lenne egyszerűen felegyenesedni, hátrafordulni, és végigmérni a másikat?
- aztán ahogy meglátja a pasit, egyből az izmos, atletikus teste tűnik fel, számba veszi magában, hogy egy házban laknak, egyedül él, nem jár el hazulról, és hozzá sem jönnek. könyörgöm, mintha valami 70 éves unatkozó nyanya gondolatait olvasnám, akinek a legnagyobb szórakozása, hogy megfigyelje a szomszédait.
- aztán a párbeszéd.
pasi: segíthetek?
nő: kell az izomereje.
pasi: az izomerőm?
nő: persze, ez pasimunka.
pasi: és mi lesz az egyenjogúsággal?
mi van?? hogy jön egy kerékcseréhez az egyenjogúság? miért egyértelmű, hogy minden nő feminista, aki maga kezd el kereket cserélni? a való életben erről egy pasinak az jut eszébe, hogy hol van a nő mellől a férfi, aki kicserélné neki a kereket? mondjuk a férje vagy a barátja. és ez után érdeklődne, nem pedig egyenjogúságot emlegetne. meg egyébként is elég érdekes hozzáállás, hogy segítség-felajánlás után jön itt a függetlenséggel. most akar segíteni, vagy csak dumál?
- és erre mi a csaj reakciója? áhhá, ez a pasi nem hülye.
de, ez egy hülye. naná, hogy az.

Megint kaptam egy színizom, nagyterepjárós kőgazdag csókát, aki gondolom, majd hosszasan évődni fog a főszereplőnőnkkel, akinek gyereke van és 5 kiló feleslege, de én ezt már sose nem tudom meg, mert ez alatt a kábé 10 oldal alatt nagyjából folyamatosan ütöttem volna a nőt, úgyhogy inkább becsuktam, nem kell ez nekem. Miért van az egyébként, hogy az ilyen könyvekben a nő nekem mindig a negatív értelemben vett primitíven egyszerű lénynek tűnik? Butuska, de valamennyire jól néz ki, kedves, próbál humoros lenni, vagy talpraesettnek esetleg vagánynak tűnni, de igazából nem az.

Szóval nekem az a bajom az általam olvasott romantikus regényekkel, hogy három dolog hiányzott belőlük: a gondolatok, a karakterek és a történet.
A gondolatoknál nem a mondanivalót hiányolom, azt hiszem, azt itt nem kell elvárni, hanem hogy a szereplők értelmesek legyenek, ne hülyepicsák, és izomgorillák. Az ilyen, fenti párbeszédektől a világból ki tudok szaladni. Felszínes, üres csevegés, ami persze az életben igen gyakran előfordul, de ettől még az életben is idegesít egyrészt, másrészt meg nem ezért olvasok könyveket.
A történetre pedig rá lehet fogni, hogy van ezeknek története, hiszen hol egy könyvtárban ismerkednek meg, hol egy ház előtt, aztán majd találkoznak a liftben is, meg esetleg a közértben, összefutnak a moziban, gyerekkel, gyerek nélkül, volt férjjel, jelenlegi barátnővel az oldalon, aztán közben meg igazából nem történik semmi. Olvashatom a mélyenszántó gondolatokat a plusz 5 kilóról, vagy éppen a tökéletes testről.
Ez is nagyon bosszantó, ez az úgynevezett tökéletesség. Tökéletes ember nincs, még ha 30 kiló színizom van rajta, akkor sincs. Meg akkor sincs, ha 10 deka felesleg sincs rajta. És igazából unalmas is, hogy a tökéletesség és a külcsín között az egyenlőségjel természetes, mint ahogyan ezek az úgynevezett tökéletes emberek is unalmasak.
A kapcsolatukban sem találok semmi izgalmat. Hogy most a lépcsőházban vagy az antikváriumban futnak össze aznap harmadszor, nekem totál mindegy. Biztosan benne van ebben az is, hogy nem tudom átérezni egy nő izgalmát, mert meglát egy jó pasit. Ja, én is szoktam jó pasikat látni, ismerek nem is egyet, és akkor mi van? Szóval ez nekem nem történet.
A karakterek meg nagyjából egyformák a könyvekben, esetleg csak a koruk és hajszínük különböző. Tipikus butalibák, és izomagyú, kőgazdag fickók, nagy kocsival, nagy farokkal, körülöttük nagy alélással. Semmi érdekes nincs a jellemükben, ami miatt felfigyelnék rájuk, ami miatt érdemes lenne belemásznom a fejükbe vagy a lelkükbe. Üresek, azt hiszem ez rájuk a legjobb szó. Csak egy héj, ami divatos, tetszetős, de belül semmi.

Érdekes lenne tudni, hogy miért ilyen egysíkúak ezek a könyvek. Nagy részüket nők írják, és úgy tűnik, mintha semmi fontosabb nem lenne az életben, mint a tökéletes test, ami persze mindig a férfié. Persze, értem én, a legtöbbünk nincs megelégedve magával, és ez egyfajta megnyugvást ad, hogy a tökéletlenül visszataszítóan hájas, két kiló túlsúllyal rendelkező, de egyébként csodagyönyörű hősnőbe beleszeret a tökéletesen gazdag, tökéletes testű, mosolyú, fogú, szemű, lábú férfi. De biztos, hogy ez a női vágyak netovábbja?
Lehet ez egyfajta kompenzálás, hogy ha én tökéletlen vagyok, még ha nem is 2, hanem 12 kiló túlsúllyal, akkor még hozzám is besétálhat 90 kiló színizom, közölve, hogy életében nem kívánt még más nőt ennyire, mint engem, (mondtam már, hogy a Férfi 100 kilónál kezdődik? akkor most mondom), és szeretne mellettem meghalni valamikor 100 év múlva.
Aztán lehetne ezt szerepjátékként is felfogni, helyzetgyakorlatokkal, ki mikor mit mond, hogy lehetne reagálni ezekre, mik a gyenge pontok, és mondjuk mivel lehet még kiegészíteni a kommunikációs repertoárt, hiszen sose lehet tudni, mikor jön jól a valóságban egy-egy olvasott mondat.
Aztán lehet ezt vérkomolyan is venni, miért ne? Elhinni, hogy ők valóban léteznek valahol, kedvelni őket, sírni és izgulni értük, sajnálkozni felettük, szóval bármi olyasmit érezni, amit egy ismerőssel kapcsolatban is érezhetünk.

Amit én nem értek, hogy miért ilyen síkhülye ezekben a könyvekben mindenki? Nincs egy épkézláb gondolat, és nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy minden nőnek egy idegen pasiról azonnal a farka és az anyagi helyzete jut eszébe, és a legfontosabb dolognak magát illetően a túlsúlyát tartja, amit velem feltétlenül közölnie kell. Ezek lealacsonyítják a női nemet, ami a könyvek mondanivalója szerint nem jó másra, csak szexre, és itt vége is van. Rásüthet közben akármilyen jelzőt, hogy önálló, okos, szép, bölcs (ez nem szokott nőkkel előfordulni, hehe), gyakorlatias, valahogy mindennek az alfája és az ómegája a szex. És itt összefonódik a szereplők személyiségnélkülisége a történettel: ahhoz, hogy eljussanak az ágyig, bőven elég ennyi karakter ábrázolás. Ha bonyolultabb lenne, azt már nem bírná el sem az író, sem a történet, és gyanítom, a könyv olvasótábora is arányaiban kisebb lenne.

Az Elfújta a szelet gyakran címkézik romantikus regénynek, de szerintem ez történelmi regény, aminek a savát és borsát adja a romantikus szál, enélkül unalmas lenne. És ez a szál a vibráló, szenvedélyes szereplőktől olyan érdekes, mert a legtöbbjük izgalmas személyiség, és ez hozza magával, hogy a helyzetek, amikbe sodorják magukat, a problémák és a konfliktusok sem lesznek unalmasak.
Aztán romantikus regénynek gondolom Barbara Erskine könyveit, amik igazából misztikus történelmi regények, de a romantikus szál itt is csak feldobja az egészet, kiegészíti, és ezzel egésszé teszi.
Azt hiszem, a legjobb romantikus regények nem csak romantikus regények, mert önmagában állva a romantika nagyon unalmas, legalábbis nekem, de persze nyilván ez alkat kérdése. Azért elég sokan rajonganak, és falják egyik szerelmet a másik után a maga csupasz valójában, anélkül, hogy megcsömörlenének, és sokszor az az érzésem, hogy ha lenne valami kerekebb történet élettel telibb szereplőkkel, az csak útban volna a lényegnek, a Nagy Szerelemnek.
Szerintem ha az író képes épkézláb, izgalmas személyiséggel rendelkező karaktereket alkotni, akkor már élni fog a lehetőséggel, és ad mögéjük egy olyan történetszálat, ahol ezek a karakterek érvényesülni tudnak. Így megalkot egy olyan világot, ahol történnek dolgok, nem csak a két szereplővel, hanem körülöttük mindenki mással. Ettől élő lesz a szereplőgárda, a történet, és ha mindehhez még írni is tud, akkor egy nagyon jó könyvet fogunk olvasni.

Nekem is az a fontos, mint Zenkának: legyen jó a karakterábrázolás, legyen jó a történet, legyen hiteles, és ne legyen ostoba egyik se. Én szeretem, ha igényes egy szöveg, nem szeretem a tőmondatokat, és ha a szereplők beszélgetnek, az mindenképpen a történet előrehaladását szolgálja, és ne csak ostoba fecsegés legyen.
Nem mondhatom, hogy azért vannak ilyen elvárásaim, mert olyan baromi sok könyvet elolvastam már, hogy időközben kialakult, mert már régen is emiatt nem olvastam ilyen könyveket. Vagyis persze, elolvastam néhányat, mert járt már a kezembe ilyen, de pont ezért nem tetszettek, és soha nem kerestem az echte romantische regényeket.
A net és a blogvilág hozta magával, hogy az utóbbi időben próbálom megtalálni, ami nekem is megfelel ebben a műfajban, mert sokan szeretik, néhányan nagyon jól tudnak írni róla, és persze ez felpiszkálja a fantáziám, de eddig még nem volt szerencsém. Van még néhány jelöltem, majd azért megpróbálkozom velük, (pedig minden kudarcnál megfogadom, hogy többet ilyet soha :D) ha olyan lesz a hangulatom, mert nekem azért nagy-nagy zen nyugalom kell, hogy legyen a lelkemben, hogy el tudjak egy ilyet olvasni. Jelenleg ott tartok, hogy az első 15 oldal mindent elmond könyvről, ez is tapasztalat. Ha a felütés nem olyan, amiből látom, hogy valami értelmes is ki fog sülni, nem csak évődés meg nyáladzás, akkor csá, már be is csuktam.
Igazából én olyan romantikus regényt szeretek olvasni, ami nem is romantikus regény.
(és nagyon röhögök, mert próbálok képet keresni, de ami illik a poszthoz, attól rosszul vagyok, ami meg nem illik ide, azt meg minek tegyem be.:D)

És hogy valami közérdekű is legyen a posztban, összeszedhetnénk ide az igényes erotikus-romantikus könyveket. Mindegy nekem, hogy vámpírpornó vagy szimpla és emellett már lassan unalmasnak tűnő emberszex van benne, a lényeg, hogy a fentieket is hozza: vagyis legyenek benne karakteres, emlékezetes szereplők, legyen története, és a stílusa is üsse meg a mércét (tőmondatos könyvektől kíméljük meg egymást).
Ja, és még egy, csak a kíváncsiság miatt. Tudtok olyan erotikus-romantikus regényről, amit pasi írt? Lehet, hogy abból már inkább hardcore-románc lett, de érdekelne, hogy a fickók hogy művelik az ilyesmit. Mármint a megírását.

Betyárok

Balogh Béni - Vidróczki a nevem

Érdekes módon a betyárok nagyon kiszorultak mára az irodalmi életből. Anno Móricz jópár betyár-regényt írt Rúzsa Sándorról, az alföldi betyárról, de ha szerencsénk van, és el tudjuk csípni valamelyik antikváriumban a könyvet, olvashatunk Sobri Jóska bakonyi betyárvilágáról is. Vidróczki a Bükk térségének betyárja volt, és ha elég történetet olvasunk ezekről a különböző területeken élő vezérekről, meglátjuk, hogy igazából a nép szemében nem különböztek egymástól. Ugyanazokat a jótéteményeket tették a néppel, és ugyanolyan gaztettek történtek velük, éljenek bárhol. A nép emlékezetben Mátyás király szintjére kerültek, és személyüket nem érheti sérelem.
A könyv felépítése nekem okozott egy kis csalódást, ugyanis ez nem egy komplett regény, inkább adoma-gyűjtemény. Vidróczki, a juhászlegény, akinek betyárkarrierje szintén a börtönbe kerüléssel kezdődik, akárcsak Sobrinak, megszökik, és azt az életet választja, ami egy börtönszökevénynek juthat az osztrák monarchia idején: "sereget" verbuvál szegénylegényekből, szökött rabokból, és nekiáll gazdagokat fosztogatni, és a megszerzett javakat a szegények között szétosztani. Tehát ez nem egy igazi regény, Balogh Béni inkább csak csokorba gyűjtötte azokat a történeteket, amiket Vidróczkiról a népi emlékezett megőrzött. Érdekes volt ez is, mert újabb betyárnevek kerültek elő, de még mindig Illés regénye az, amiből a betyárok életébe, lelkivilágába, gondolkodásmódjába bepillantást nyerhetünk. Itt ezeket nagyon hiányoltam, mert Vidróczkit sem ismerhettük meg jobban, és az életmódjáról sem tudhatunk meg semmit, ettől függetlenül remek kiegészítése a betyárokról szóló történeteknek.



Nagyon izgalmas és érdekfeszítő az egész könyv, egyetlen során sem érződik, hogy ifjúsági könyvnek készült volna. Illés Sándor remekül meg tudja jeleníteni az akkori paraszti emberek gondolkodásmódját, érzéseit, és a lehető legegyszerűbb mondatokkal érzelmeket tud gerjeszteni. Szabályosan átérezzük a betyárok lelki vívódását, a hazavágyást, és az azonnali lelki tromfot, hogy nem lehet, mert veszélybe sodornak mindenkit, akit szeretnek. Sobri személyisége pedig lenyűgözött teljesen. Egy vezetésre termett roppant okos, agyafúrt és előrelátó embert ismertem meg (talán valóban ilyen volt), aki élére áll egy betyárcsapatnak, miután megszökik a börtönből, ahová disznólopásért vetették. Van a betyárok között is mindenféle ember, katonai dezertőr éppúgy, mint rabló, de igazán kegyetlen, embertelen fickó nem sok akad. Mindenki egyetlen szó nélkül elfogadja Sobrit vezérnek, akit aztán tűzön-vízen át követnek. Mindig akad étel, ital, szállás, ha kell, szép szóval, ha kell erővel elveszik, amire szükségük van. De aztán elkövetnek egy végzetes hibát, betörnek a császár ezredeséhez, és ezt követően V. Ferdinánd parancsára megindítják a hajszát utánuk.
A regény történelmi hitelessége ismereteim szerint nem kétséges, bár én úgy tudtam, hogy végül felakasztották. A regényben megelevenített alak valószínűleg egy idealizált Sobri, mindenesetre annyi bizonyos, hogy a nép mindig is úgy emlékezett rá, mint aki a szegények segítője, a gazdagok megrablója, és a szép nők elcsábítója, mint ahogyan az a mondákból és balladákból kitűnik. Ami egy vezérbetyárban lehengerlő és lebilincselő lehet, az ebben a könyvben mind benne van, de ugyanúgy a magyar mentalitás és hevesség is. Lendületesen pörög a cselekmény, és a háttérben ott az 1800-as évekbeli magyar parasztvilág, és egy különös emberen keresztül, aki úri mivolta miatt tájékozottabb, mint az egyébként beszűkült világú betyárok, bemutatja az osztrák elnyomást és társadalmi igazságtalanságot, ami ellen mint főúr, szinte forradalmi ellenérzéssel van. Azt gondoltam, hogy kellett egy arc, amin keresztül Illés a véleményét megfogalmazza (mert volna ő ilyet tenni akkoriban?), de nem, ugyanis Sobri halála után elterjedt a pletyka, hogy van egy úr, aki csak nappal úr, de éjjel a Bakonyt fosztogatja.
Az egyik legnagyobb erénye a könyvnek, hogy roppant egyszerű szavakkal érzelmek skáláját tudja kifejezni, ez rám sokkal jobban hatott, mintha cirkalmasan, hosszadalmasan tette volna. A másik, ami nagyon tetszett, a betyárok ábrázolása, mind a külső megjelenésüket illetően (ezt nem részletezte túlzottan, csak amennyire szükséges volt), mind a jellemükkel és gondolataikkal kapcsolatban. És a cselekmény egy pillanatra sem ült le, végig izgalmas volt.

Lion Feuchtwanger - Goya

Mint azt a cím is mutatja, a XVIII. században élt nagy festő, Goya életrajzi regénye, a spanyol történelem, inkvizíció rettenetével körítve, de leginkább Goya utazása az egyre mélyebb őrületbe. Épp ezért van az alcím is: A megismerés gyötrelmes útja. Hát mit mondjak, Goyának kijutott a rosszból: festményeivel a szellem és az ember szabadságát hirdette, ami nem volt éppen egy életbiztosítás akkor, amikor az inkvizíció ( és pont a spanyol) az élet minden területén jelen volt; rossz asszonyt szeretett; egészsége és szellemi épsége egymást gerjesztve épült le.
Goya feleségül veszi mestere lányát, ami megnyitja az utat a felsőbb körökbe, míg végül a királyi udvar festője lesz. Ebben az időben a katolicista ízlésnek kellett megfelelnie, és addig nem is volt gond, amíg a királyi udvar alakjairól készített festményeket. Csakhogy Goya szerelmes lett Alba hercegnőbe, és megfestette kora legnagyobb botrányát, a Meztelen Mayát. Goya időközben meg is süketült, ami hatalmas teher volt számára: bár tudott szájról olvasni, egyre inkább kivonult a társasági életből, depresszióba esett, és szépen lassan meg is őrült. Hangokat hall, mellé még különféle ijesztő és szörnyű látomásai is támadnak, amit szinte kifest magából, bár megszüntetni nem tudja őket.
Feuchtwanger regénye letehetetlen. Nagyon izgalmas és érdekes a spanyol királyi udvar, az elmaradhatatlan intrikáival, és fura figuráival. Nagyon ért az emberi lélek ábrázolásához, annak a sokféle érzelemnek a megjelenítéséhez, ami befolyásolja Lady Albával való kapcsolatát. De magát a kort, az inkvizíció keltette hangulatot, Goya meghurcoltatását is remekül bemutatja. És ahogy a napfényes, csillogó királyi udvar egyre sötétebb és baljósabb lesz, ahogy Goya őrülete mélyül, azzal vigyázni kell, főleg ha az ember nagyon át tudja venni a könyv hangulatát. Az udvari élet mellett nekem ennek az ábrázolása tetszett a leginkább, annak az impulzív őrületnek, ami elhatalmasodott a festőn, ahogyan megpróbálja elfojtani önmagában a szörnyű 'látomásokat', és az egyre kevesebb tiszta pillanat, amikor még képes önmagára emberként tekinteni.

Juliette Benzoni - A firenzei lány

A firenzei lány – A firenzei lány
Fiora, az örökbe fogadott leány, a múltját alig néhányan ismerik. Az apjaként ismert férfi, Firenze egy nagyra becsült, befolyásos, és igen gazdag embere átutazóban Dijonon egy testvérpár kivégzésének szemtanúja lesz. Az ő vérfertőző és házasságtörő viszonyukból született Fiora, akit ez a gazdag kereskedő megment a halál torkából, és magával visz Firenzébe, mint saját leányát, egy ott felfogadott nevelőnővel együtt. Mindketten halálukig imádják Fiorát, úgy szeretik, mint saját lányukat, és óvni próbálják múltjától, alig kap morzsányi információkat. Szegény lány, nem is tud semmit származásáról. Fiora 17 éves, bálokba jár, szerelmes az egyik Medicibe, legalábbis úgy gondolja, de aztán jön egy burgundiai gróf, aki megismerteti a valódi szerelemmel. Őrületes paktumot köt Francesco Beltramival, Fiora apjával …

A firenzei lány – A vörös liliom
Fiora bosszútúrája. Miután mindent elvettek tőle, megfogadja, hogy nem nyugszik addig, amíg apja és anyja gyilkosain bosszút nem áll. Nem kisebb nevek vannak ezen a listán, mint a volt férj, édesanyja apja, és egy nagyúr, aki királyi babérokra tör. Közben mindvégig akarva-akaratlan a nyomában van egy spanyol inkvizítor, aki mindenáron el akarja őt pusztítani, mint a boszorkányság élő megtestesülését. Szerencséjére, most, hogy Franciaországba hozta fogadalma, találkozik XI. Lajossal, aki igen fontos küldetéssel bízza meg, ami utolsó ellensége udvarába viszi, Merész Károlyhoz. Közben persze a szerelmi szál is bonyolódik egy igen kiszámítható mozzanattal, de ez megbocsátható az írónőnek, a történelmi szál és korrajz mellett ez igazán szót sem érdemel, főleg, hogy felkeltette a figyelmem XI. Lajos iránt.

A firenzei lány – Fiora és a pápa
Fiora mélységesen gyászol, nem sokra rá megszüli gyermekét, amikor ismeretlenek elrabolják, és a tengeren keresztül, Lajos király hatásköréből kikerülve a pápa elé viszik. Fiorából túsz lesz IV. Sixtus udvarában, aki a nevét viselő kápolnát is építtette, és aki inkább viselkedik világi uralkodóként, mint lelki vezetőként. Jó cserének reméli az asszonyt két, a francia király által fogságban tartott egyházi képviselőért cserébe. A lánynak meggyűlik a baja a feslett, erkölcstelen és élvhajhász Borgia bíborossal is, de végül egyik rabságból a másikba esvén mégiscsak a pápa előtt köt ki, és azzal, hogy teljesíti kívánságát, önmaga számára is meglepő módon a szabadulását hozza el.

A firenzei lány – Fiora és a francia király
Firenze, Franciaország, Burgundia, Róma, Firenze, majd vissza Franciaországba. Fiora megszabadul a pápától és visszatér Firenzébe, Lorenzo Medici védőszárnyai alá, de kisfia és volt nevelőnője még mindig Franciaországban van, egy gyönyörű kastélyba, XI. Lajos közvetlen szomszédságában. Amikor már eldönti, hogy Firenzében marad, és idehozatja a családját, olyan hírt kap, mely Franciországba szólítja, fenekestül forgatva fel az életét.
Kedvelem Fiorát (no meg a görög orvost. haláli fazon). Szép, eszes, talpraesett, elszánt és szenvedélyes, minden olyan tulajdonságot birtokol, aminek egy hősnő birtokában kell lennie, hogy izgalmas, és érdekes legyen a regény. Talán ezért is nem élveztem annyira az első kötet legelejét, ott nem történt más, csak mindenki szép volt, és gazdag, érdekes és különleges karakterek csak nagyjából a 100. oldal körül kerültek elő. De onnantól aztán jönnek a kalandok, szenvedélyek, érzelmek, politika, emberi esendőség, egyik szenvedés és segítő kéz a másik után.
A történelmi háttér lenyűgöző. Benzoni úgy adagolja a tényeket, adatokat, személyeket, azok minden pozitívumaival vagy negatívumaival, hogy egyetlen pillanatig nem volt unalmas, ráadásul szinte fel sem tűnik, hogy ki mindenkiről, és mi mindenről megtudunk egy csomó érdekességet. Feltűnik itt mindenki, aki akkoriban számított: Mediciek, Borgiák, pápák, Károlyok és Lajosok, a pénz és a hatalom bonyolult és követhetetlen összefonódásaival, de láthatjuk Botticellit, és hallhatunk Leonardóról is. Az erkölcs és az elvárások különös egyvelege az, ami a reneszánsz Itáliát utalta, és az az információhálózat, aminek a segítségével mindenki tudott mindenkiről mindent, igen figyelemreméltó volt. Ami cseppet valóságtól elrugaszkodott, az az, hogy itt mindenki szép, gyönyörű, meg hasonlók. Könyörgöm, kevés olyan csúnya nemzet van, mint az olaszok, akik között még kevesebb a szőke. És az sem volt éppen életszagú, ahogyan Fiora szépségétől (megint a szépség) mindenki egyből kinyúlt, mintha valami agyhalott zombikká váltak volna, akikkel aztán mindent lehet csinálni. Az meg külön aranyos volt, amikor az egyik rajongója vérig sértődve a szemére vetette, mennyire közömbös Fiora számára, hogy belebolondult, pedig ő minden érzékével rajta csüng. Hja, kérem, az élet kegyetlen.
Ami viszont nagyon tetszett, azok az apró kis részletek, mint például a könyvesbolt. A gazdag könyvkereskedő, aki megszerezett egy kéziratot, másolók hadát állította munkába, hogy sokszorosítsa, és nem kevés pénzért az értékes másolatokat tovább adja. Akkoriban találta fel Gutenberg a könyvnyomtatást, de találmányát még szinte mindenhol idegenkedve fogadták. Mind a négy regényből sorolhatnék kedvenc részeket, de nem akarom előre elárulni a legérdekesebb mozzanatokat. XI. Lajos korszakáról szinte mindent megtudunk, a környező államok vonatkozásaiban is, és a politikában fontos szerepet játszó személyeket illetően is. Nagyon izgalmas sorozat, nem gondoltam volna, hogy ennyire. Azt hittem, a „reneszánsz szerelem” nagyobb hangsúlyt kap, de inkább volt kalandos, ármánykodós, menekülős és cselszövős, mint feleslegesen érzelgős. Bár le sem bírtam tenni, most egy időre azért megcsömörlöttem a szépségtől, csúnya emberekről szeretnék olvasni, akiket csúnyaságuk nem hátráltat abban, hogy megtegyék, amit kell.

Dallos Sándor - A nap szerelmese / Aranyecset

Ahogy Goyáról készítettem a posztot, eszembe jutott, hogy még egy nagyon érdekes, festő életéről szóló könyvnek itt kell lennie, még akkor is, ha ezt nem most olvastam. Régen, amikor könyvtelenül bolyongtam a lakásban, anyát nyaggatva, hogy mondjon már valamit, mit olvassak, ezt a könyvet ajánlotta. Forgattam, lapozgattam, festmény egy szál se benne, túl vastagnak is találtam, úgyhogy inkább visszatettem. Aztán időről időre kézbe vettem, de valami mindig visszatartott, hogy elolvassam. Talán azért, mert azt hittem, ha egy festő munkái nem gyakorolnak rám különösebb hatást, annak az élete sem érdekelhet túlzottan. Aztán jó pár éve megint a kezembe került, van benne ajándékozási bejegyzés, anyának valami vizsgája sikerült, arra kapta apától, meg olyan megható volt, hogy anya ajándéka most az én kezemben van, hogy végül csak elkezdtem. (Találtam benne régi pénzeket is, forintot is, meg pengőt is, és egy kisz-meghívót egy szüreti bálra, 1971-ben. Igazi kincsesbánya egy régóta a polcon porosodó könyv. Vissza is tettem szépen bele mindent.) Nem bántam meg, mert amennyire nem érdekeltek a művei, annyira érdekesen volt megírva az élete. Meg aztán, éppen a könyv miatt, ma már egészen másként nézek a festményeire is.
De nem csak Munkácsy életregénye ez, hanem egy változóban lévő országé is. A  városi polgárság most kezd kialakulni, aki csak teheti, igyekszik az egzisztenciáját megteremteni. Láthatjuk, honnan indul Munkácsy, a semmiből, egy szegényes kis lyukból, megszenvedve a tandíj előteremtését is, és hová jut: Németországon át Párizsba, a fényűzésbe... és a betegségbe.  Egy olyan ember regénye ez, aki még a halálos ágyán is imádja a szépséget, a nőket, a festészetet, alkot, aki büszkén tud megalázkodni. Láthatjuk, hogyan készül egy-egy kép, hogyan talál modellt hozzá, miből meríti a témákat, hogyan keveri ki a színeket.
Az életén kívül a gondolkodásmód megjelenítése is igen emlékezetes, mint Munkácsyé, aki egy nagyon kemény, akaratos, törekvő ember volt, aki soha nem adta fel a küzdést, és barátjáé,  Paál Lászlóé, aki szintén festő volt. egy darabig együtt tanultak, segítették egymást, aztán az élet elsodorta őket egymástól messzire. Paál László Németországban maradt (ha jól emlékszem), Munkácsy pedig eljutott Párizsba.
Nem most olvastam már a könyvet, de nagyon sok kép megmaradt bennem. És van egy olyan rész, amikor a két barát sok idő után ismét találkozik egymással, beszélgetnek, ki hová jutott, mik a tervek. A másik ember (aki egyébként zsidó), egy roppant megfontolandó és követendő életfilozófiával bír: ő most látástól vakulásig dolgozik, amit csak bír, hogy a gyerekeit taníttathassa, és azok is dolgozhassanak keményen, ne a kezükkel, hanem az eszükkel, hogy aztán az ő gyerekeik még jobb iskolába járhassanak... és így szépen, generációkon keresztül majd felépítik a kívánt életszínvonalat, ami így nem csak légvár lesz, hanem tartós és biztos pontja az utódoknak. Ez nagyon megragadt bennem, annyira szimpatikus és követendő hozzáállásnak tartom. Egyébként az egész regényt, bár több, mint ezer oldal, nagyon gyorsan el lehet olvasni, mert nagyon izgalmas és érdekes Munkácsy életútja, és Dallos Sándor nagyon jól ír, nem emlékszem, hogy unalmas vagy felesleges résszel találkoztam volna benne.

Edward Rutherfurd - Dublin

Edward Rutherfurd az az író, aki képes több száz év történelmét belesűríteni pár kötetbe, igen lényegre törően. Megírta Oroszország történelmét, New Yorkét (ez a legújabb, mostanában jelent meg), Londonét, Angliáét és természetesen Írországét, és benne Dublinét.
A Dublin nem csak konkrétan a városról szól, hanem az egész brit szigetről is, egészen a kezdetektől. 1500 év történelmét tárja fel egy család és leszármazottai történetén keresztül, úgy, hogy közben az összes fontos történelmi/vallási állomáson végigmegyünk. Még csak egy sáros, mocsaras kis település volt a vikingek alapította Dublin (Dubh Linn), és az ír mondavilág uralta a képzeltet, mindenhol tündéreket és manókat láttak, a területeket királyok uralták, akiket összefogott egy Nagykirály, aki az egész sziget ura volt. Láthatjuk közben a fejlődést, ahogyan kiépülnek ezek a poros, jelentéktelen kis települések, amihez nem csak a szerencsés természeti elhelyezkedés vezetett, hanem az azok közötti kapcsolat is, akik végig befolyásolták az ország történelmét.

A történet a kereszténység előtti időkből, Cuchulainn ősi legendájával, New Grange sírhalmával indít, ahol állítólag az istenek laknak, réges rég, amikor még jég borított mindent, majd az olvadás után, amikor a környező népek benépesítették a szigetet. Az igazi regény Conall és Deirde szerelmével kezdődik i.sz. 430-ban. Találkozhatunk druidákkal (és az emberáldozati szertartásukkal), felvilágosult gondolkodókkal, kereskedőkkel, csempészekkel, okos, vezető asszonyokkal, királyokkal (mint Brian Boru, akiről már valahol biztosan olvastam, annyira ismerős a neve, csak nem tudom, hol), majd jön Szent Patrik a kereszténységgel 450-ben, és megváltoztat mindent. A széthúzó, törzsi társadalomban elülteti egy felvilágosult, keresztény ország csíráját, de a törzsi, stabil egység még messze van. Bár maga az ír nép teljesen tudatában van sokféleségének (egyszerre éltek itt kelták, vikingek, svédek, dánok, norvégok), egyre inkább összeolvadnak. Írország egyre erősebb, Brian Boru az első Nagykirály, aki egységbe tömöríti a királyok seregeit a háborúkban. De Brian már öreg, a csatában megölik, és az utolsó 10 év, amit az egységnek szentelt, szépen lassan felbomlik. Utódai nem képesek úgy irányítani, mint ő, így aztán a hatalom végül visszakerül ellenfele, az O'Neillek kezébe. Egészen addig, amíg II. Henrik meg nem szerez egy kis földdarabot az ország közepén. Az ország túlél két hatalmas háborút és sok kisebb csatát, majd amikor VIII.Henrik Angliához csatolja 1536-ban, megkezdődik az ír protestáns-katolikus ellentét, és ezzel is van vége az első kötetnek. Vagyis mégsem, mert mint ahogyan a kezdet egy legendával indul, így azzal is fejeződik be: Szent Patrik eltűnt botjával.(A következő kötet, az Írország ébredése, innen folytatódik.)

Teljesen pontos történelmi eseményekkel vonul fel Írország kivirágzása, akár tankönyvnek is lehetne használni, annyira ügyelt a történelmi hitelességre. Amiről meg nincs pontos adat, azt kitölti a fantáziájával, akárcsak Manda Scott Boudica esetében. Megad minden háttérinformációt, amire szükségünk lehet, akár a hitvilágról, akár a társadalmi, vallási berendezkedésről van is szó. Elmagyarázza az ősi hit lényegesebb pontjait, a kelta ünnepek eredetét, a feudális társadalom pilléreit, a történelmi események összefüggéseit, a szerzetesi rendszert, szóval mindent, hogy nekünk ne kelljen semminek sem utánanéznünk. Láthatjuk, hogy néznek ki a lakosok, miben járnak, hogyan viselkednek, gondolkodnak, és mindez hogyan néz ki az ellenségnél. Vagy az ír nevek eredete szempontjából mekkora különbség van a viking vagy a kelta ősökkel rendelkező emberek között (FitzPatrik, O'Brien). Néhol kicsit szájbarágós és unalmas, de teljesen passzolnak egymáshoz a magyarázatok és a történések, legalábbis én egyetlen pillanatra sem éreztem, hogy hülyének nézett volna, sőt, élveztem, hogy tálcán kapok minden információt. Van térkép, családfa, hely- és családnév magyarázat, még kiejtési útmutató is, szóval teljesen kerek az egész, nem csak olvasni, de lapozgatni is érdemes benne, mármint az elejére meg a végére, olvasás közben. Ami miatt mégsem lett nagy kedvenc, az éppen az, hogy Rutherfurd regényformában írt, de valahogy még sincs olyan érzésem, hogy regényt olvastam volna. Voltak kedvenc szereplőim, de több volt az érdektelen és unalmas, talán mert senki nem volt igazán karakteresre alkotva. Voltak, mert a regény témája megkövetelte, hogy az országot emberekkel népesítse be, de ennyi. Viszont az a sok apróság, amit Írországgal, az életmóddal és a mindennapokkal kapcsolatban leírt, valóban érdekes volt.

Nem ez az első könyv, ahol a kereszténység-ősvallás ellentétéről lehet olvasni. Nagyon érdekes megfigyelni, hogyan ábrázolják az írók a hitek különbözőségének és egymáshoz való viszonyának a lecsapódását. Itt, akárcsak az Avalonban, a keresztények voltak azok, akik "kizártak" mindent és mindenki mást az őshit miatt. Talán éppen ezért tudott mindent elnyomva ekkora tömegeket meghódítani, mert kizárólagosságot követelt a hívektől. Ezzel szemben a természethívők mindent a világ részének tekintettek, nekik a keresztény isten azonos volt a saját istenükkel, csupán más néven illették. Befogadóképességüknek meg is lett a jutalma, szinte teljesen megsemmisültek. Hogy a valóságban is így nézett-e ki, azt ilyen távolságból már nem lehet megállapítani, de a végeredmény azért elég egyértelmű, és nem kizárt, hogy valóban volt egy ilyen aspektusa is. Főleg akkor nagyon éles az ellentét, amikor azt látjuk, hogy a kereszténységből sarjadt katolicizmus és protestantizmus mennyire nem tud megférni még a mai napig sem egymás mellett, függetlenül attól, hogy nyilván van ennek egy politikai oldala is.

Kendare Blake - Vérbe öltözött Anna

Christinától kaptam ajándékba, és annyira örültem neki, mert nagyon el szerettem volna olvasni. Találóbb ajándék nem is lehetett volna, ráadásul olyan szép könyv, első látásra beleszerettem. Kinyitottam, és a betűk bordók. Aaaaa...:)) És a borítókép sokkal jobban mutat élőben, mint képen. Keménykötéses, és ez jó, mert szeretném, hogy tartós legyen. Ez ugyanis újraolvasós könyv.

Szeretjük azt mondani, hogy Amerikának nincs múltja, de az az igazság, hogy az alatt a párszáz év alatt, míg nálunk szépen lassan folydogált az élet, ott egymás után történtek az események. És még ha nekik nincs is többezer éves múltjuk, van olyanjuk, ami nekünk például nincs: szellemjárta helyeik.
A történetről nem mesélek, már mindenhol lehetett olvasni, hogy a szellemölő Cas nekiindul, hogy végezzen egy különösen rosszindulatú szellemmel, Annával.

Kezdem ott, hogy szentül meg voltam győződve, hogy Cas lány. Akkor is, amikor elmesélte, hogy felásta a szomszéd kertjét. Bár furcsálltam, hogy egy 17 éves lány kertet ás, de ennél sokkal furcsább, hogy szellemvadász, úgyhogy azt gondoltam, nem pont ezen kell nekem meglepődni. Még akkor is, amikor háromszor elolvastam, hogy Theseus Cassionak hívják, meg is kérdeztem magamtól, hogy milyen hibbant szülőnek kell lenni ahhoz, hogy ilyen nevet adjanak egy lánynak. (de az amcsikból kinézem.) Na, szóval Cas fiú, mondom annak, aki esetleg olyan tévedésben él, mint én.
Sok helyen lehet olvasni, hogy Odaát-os a hangulata, és hiába nem akarok én utánaolvasni, időnként akaratlanul is szembejönnek olyasmik, amik előre behatárolják a könyvet. Úgyhogy kerestem a hangulatot, és tényleg ott van. Cas és az anyja folyamatosan költözik egyik szellemjárta helyről a másikra, Cas apját kinyírta valami izé, amiről anno nem derült ki, hogy micsoda, Cas magányos alkat, szellemekre vadászik, úgyhogy ez így együtt nagyon hozta a hangulatot.
Amire nem számítottam, hogy a leírt eseményeknek legalább olyan lúdbőröztető hatása volt rám, mint amikor filmen nézek ilyesmit.

És amikor az első ilyen eseménynél kirázott a hideg, megbocsátottam minden hiányosságát, mert az van neki bőven. Egyébként egy olyan iszonyat jó könyvet lehetett volna ebből csinálni, ha nem tiniknek akarta volna megírni, hogy szinte bűn elpazarolni ilyen felemás megoldásokkal egy ilyen írói tehetséget. 
Hiba, hogy nincsenek igazán hatásos jellemrajzok. Cas csak egy kölyök, mint ahogyan az osztálytársai is, van aki átlagos, van, aki egy őstulok, van az üdvöske, és van az okoska, ahogy az lenni szokott, de személyiségek helyett csak sztereotípiák vannak.
Hiányoznak a leíró részek is. Tudom, hogy ezt sokan nem szeretik, főleg a fiatalok, de a hangulatfokozásban ennek nagy szerepe van, és ez itt sajnos kimaradt. Ez egy hatalmas hiba, mert az ilyen történetek szinte tálcán kínálják, hogy minden apróság mögé odaláttasson az író valamit sejtelmeset, hátborzongatót.
Nem igazán világos előttem, hogyan tud kézzel foghatóvá testesülni egy szellem. Mivel elvitte a szerelem irányába a történetet Blake, értem én, hogy miért volt erre szükség, csak ez olyan röhejes így. Ebből is látszik, hogy a gyerekeket próbálta megcélozni, és ha ezt is másképpen írta volna meg, ez is hatásosabb lehetett volna.
A végét egy kicsit összecsapottnak érzem, pedig olyan rövid kis könyvecske, lehetett volna még pár oldal, amiben elhúzza a dolgot, de mivel lesz majd következő rész, valószínűleg ebben a kötetben ennek nem lett volna értelme.
Hiányoltam, hogy a boszorkány és szellemvadász praktikákról nem túl sok mindent tudunk meg. Bejön egy pár kellék, szembesülünk a következményekkel, de a hatás, ahogyan működésbe lép, az sajnos elmaradt, pedig az is sokat tudott volna dobni a könyvön.
Szóval igazából én egy kicsit még noszogattam volna Kendarát, nagyjából a duplájára dagasztottam volna a könyvet, és semmiképpen sem YA regényt írtam volna, de ez van.


Mindezen hibák ellenére kedvenc lett a könyv, mert nem is emlékszem, mikor olvastam utoljára olyat, ami ilyen hatással volt rám. És a hibák sem olyan egetverőek ám, inkább csak nekem vannak nagy elvárásaim az ilyen történetekkel kapcsolatban, mert miközben olvastam, egyáltalán nem törődtem ezekkel. Gondolkodtam rajta, hogy mennyire YA, és bizonyos szempontból nagyon, más szempontból meg nagyon nem. Odaáton nevelkedetteknek kötelező olvasmány, kortól függetlenül.
Bár messze nem tökéletes könyv, nekem szívemcsücske lett, és kivételesen nagyobb szívességet nem is tehettek volna nekem azzal, hogy ez is sorozat.

M. Forbeck ~ J. Grubb - Ascalon kísértetei

A PlayOn kiadó akkor tűnt fel nekem, amikor tavaly megjelentette a Vajákot, mert biztos voltam benne, hogy az első könyvet több is fogja követni.

Az Ascalon kísértetei a GuildWars világához kapcsolódik, amivel én még nem játszottam, ami elég nagy hiányosságnak bizonyult az olvasás során, de sajnos ezt nem tudtam pótolni, úgyhogy kénytelen voltam a képzeletemre és az internetre hagyatkozni.
A történetünk alapja egy 250 évvel ezelőtt történt esemény, amikoris Adelbern király, hogy megóvja népét a charrok támadásától, elszabadította a Gyiloktüzet. A mágia olyan eredményes volt, hogy embert, charrt egyaránt megölt, ám volt egy mellékhatása: a meghalt ascaloniak kísértetekként újra feltámadtak, hogy még halálukban is védelmezzék a birodalmat, és benne minden kincset.
Az életben maradt ascaloniak királynője, Jennah, 250 évvel később még mindig azért küzd, hogy megvédje embereit, és békét kössön a charrokkal, ám ez addig nem lehetséges, amíg a charrok meg nem kapják Kán-Úr Karmát, ami az ascaloni romok között bújuk meg valahol, élő ember számára elérhetetlenül, legyen bárhol is.
Van azonban egy ember, Dougal, aki egyszer már megmenekül a kísértetek karmaiból (ki tudja, hogyan, és miért), és megmentve őt a börtöntől (ahová egy másik kaland miatt került), Ascalonba küldik, hogy ő és néhány társa szerezze vissza a karmot.

Először nagyon vegyes érzéseim voltak a történettel kapcsolatban, de ezt így utólag betudom annak, hogy egy teljesen ismeretlen és idegen világba csöppentem bele. Idővel megszoktam és megismertem a szereplőket, mert egy olyan világ bontakozott ki előttem, ahol csupa kaland és izgalom a kóborlás. Nem valami kliséhalmazt kaptam, hanem egy nagyon részletesen kidolgozott múlttal és jelennel rendelkező világba csöppentem, ahol mágiát használnak, háborúznak, az embernek meg kell néznie, hová lép, mert egy óvatlan mozdulat, és szakadékba zuhan. És az sem mindegy ugye, kivel társul.
Nagyon jó kis könyv, igényesen megírva, érdekes szereplőkkel, és még érdekesebb világgal, úgyhogy aki szereti a kalandos fantasykat, annak mindenképpen javaslom.
Ráadásul maga a könyv is igényes, dombornyomott borítója van, és picike, így kézreálló, van benne térkép, kronológia, és a könyv végén a hely- és személynevek fordítása is ott van, szóval minden segítséget megad, akár ismerős a világ az olvasónak, akár nem.
Bár nem vagyok híve a hasonlítgatásnak, meg kell jegyeznem, hogy mind fantáziában, mind stílusban magasan veri a lécet a játékokból készített könyvek között. Színvonalas alkotás, még ha a történet maga olyan túl nagy meglepetést nem is okoz.

Ha hozzám hasonlóan érdekel a könyv, de nem játszottál még a játékkal, akkor tájékozódj kicsit előtte. Nekem  a GiuldWars magyar oldala nagyon hasznosnak bizonyult, kár, hogy csak a könyv közepénél jöttem rá, hogy utána is olvashatnék.

Gondolatok a ponyváról

Nem akarok a Tótisz-féle fordításon lovagolni, hiszen nem olvastam az eredetit, nem olvastam a magyart sem, nem is tervezem, de a könyvesblog Tótisszal készült interjúja és a leiterjakab boncolgatása kicsit elgondolkodtatott.

Először is leszögezem, hogy szeretem a ponyvát, de igazából ezt csak azért merem ennyire konkrétan kijelenteni, mert a szépirodalmat nem veszi be a gyomrom, így hát ami nem szépirodalom, az csak ponyva lehet, az egyszerűség kedvéért. Hogy magát a fogalmat ki hogyan definiálja, az már egészen más kérdés, mert szépirodalom és szépirodalom között is van különbség, mint ahogyan ponyva és ponyva között is. Vannak a nagyon ponyvák, meg a kevésbé azok, a rangsort mindenki tetszés és vérmérséklet szerint maga állítja fel magának.

Amiről most írnék, az először a Twilight olvasása közben fogalmazódott meg bennem, és nem tudom, hány könyvre lehet még igaz, biztosan jónéhányra. Akik olvasnak idegen nyelveken is, és összevetik a magyar fordítással, azok tudják, hogy időnként óriási különbség szokott lenni. Belenézve a Twilight eredeti angoljába látható, hogy lehet élvezni alapfokú angollal is, és ez egy angolul csak kicsit tudónak még külön élvezetet is ad.
Amiről konkrét tapasztalatom van, az Moning Fever-sorozata. Ehhez már nem elég az alapfokú angol, itt bizony megdolgoztatja az ember agyát, hogy összerakjon egy-egy mondatot.
És beleolvasva a Fifty Shades-be, szerintem ez valahol a kettő között van, de inkább a Twilight egyszerűségéhez áll közel.
Ezek magyarul úgy néznek ki, hogy a 50 shades-et meg a Twilightot átültették egy roppant primitív nyelvezeten megírt magyarra, Moningot pedig úgy fordították le, hogy a könyv elejétől jellemzi valami sajátosan egyedi stílus, ami annyira nem egyszerű, viszont nem érzem, hogy köze lenne az eredeti stílushoz.

És itt jön elő a fordítás, és a fordító személyisége, ami a Fever-sorozatban egészen nyilvánvalóan látható: Laskay Ildikó hozzáadott valamit magából, és ettől lett olyan jó a magyar kiadás. Mert attól, hogy nem ugyanazt adja, mint amit én éreztem az eredeti olvasása közben, szerintem a magyar fordítás igencsak jól sikerül.
A Twilight egy olyan könyv, legalábbis szerintem, ami azzal ejti foglyul a rajongókat, hogy olyan emóciós ingereket gerjeszt roppant egyszerű szavakkal és képekkel, amire kevés könyv képes. Ezt teszi angolul is, és ez a része magyarul is tökéletesen hat.
A 50 shades-et ilyen szempontból nem ismerem, és nem is fogom megismerni csak azért, hogy alátámasszam az állításomat, de azt gondolom, hogy ez a könyv az érzékekre próbál hatni, és látván az eladott példányszámok mennyiségét, és a rajongói véleményeket, azt hiszem, maradéktalanul beváltja azok igényét, akik emiatt veszik kézbe. Olvasva a neten közzétett részletet a fordításból, nekem ez túl egyszerű ahhoz, hogy azt mondjam rá, megérné tölteni vele az időmet.

És a hosszú bevezetés után elérkeztem a lényeghez.
Én értem, hogy fordítani kell, és azt kell lefordítani, amit eredetiben írtak, de a könyvesblog kommentjei között (fogalmam sincs már, hogy hol, én el nem olvasom még egyszer az összeset) azt írta egy másik fordító, hogy vannak esetek, amikor magyarítani kell. Eredetiben nyilván van értelme bizonyos kifejezéseknek, amik magyarul semmit nem mondanak, viszont van ennek magyar megfelelője, amit ilyenkor a helyére kell tenni. Így alapvetően a könyv némileg "átírásra" kerül, ha a szó szerinti fordítást nézem, viszont azt adja, amit a könyv eredetiben is közölni akart. És szerintem ez lényegesebb, mert így fogjuk tudni mi is, hogy adott helyzet kire milyen hatást gyakorolt, míg a szó szerinti fordításnál esetleg nem értjük, hogy jön ez ide, csak tudomásul vesszük, hogy ez mekkora baromság már.
Na, és a lényeg ebből következően az, hogy szerintem egy fordításnál a könyvet újraírja a fordító, és ez innentől már csakis az ő igényességén múlik, hogy kinél mennyire üti meg a lécet. Amit nem tudok, hogy az igényesebb magyar miatt illik-e tőmondatokat összevonni, hogy abból mondjuk ne 10 darab 3 szavas mondat legyen, hanem mondjuk két mondat, ami hűen tükrözi az eredeti 10 mondatot, de mégsincs az az érzése az embernek, hogy ezt egy értelmi fogyatékos írta.
A Twilight erre remek példa. Meglepődtem, amikor nagyon hangosan Rakovszky Zsuzsa nevét adták az első könyvhöz, azon meg még jobban, hogy elvállalta és lefordította. Ő szépirodalmi író, gyönyörű nyelvezettel, és  még ha a témái messze is állnak tőlem, öröm olvasni, olyan szépen ír. A Twilight minden, csak nem igényes és szép. Azon túl, hogy elképzelésem nincs, hogy bírta ezt ki, elgondolkodtató, hogy még csak a szándéka sem merült fel annak, hogy egy kicsit komolyabb mondatszerkezeteket hozzon benne össze.
De mondom, nem tudom, hogy mennyire kötelező egy angolul három szóból álló mondatot egyetlen szóként lefordítani, még ha 10 ilyen is áll egymás mellett, és még ha összevonható is lenne a mélységesen mély gondolatok közlése érdekében. Csak eszembe jutott, hogy lehetne ezt másképp is.
És itt van az 50 árnyalatos könyv, aminek eredetiben tényleg vannak árnyalatai, és ami magyarul totál hiányzik. Na, nem kell azért olyan hatalmas igényességet elképzelni angolul sem, de ez tipikusan az a könyv, amit lehetett volna kicsit színesebben fordítani is, mint ami végül sikerült belőle, így sokkal élvezhetőbbé és átélhetőbbé tenni. Merthogy ennek ez lenne a célja. Nyilván, ha az ember kézbe veszi magyarul, és belemerül, nem fog ilyeneken agyalni, mert sodorja magával a történet, ha meg nem, akkor úgyis félreteszi, de ha kifejezetten ebből a szempontból nézem az ilyen jellegű, számomra aljaponyva könyveket, akkor azt kell látnom, hogy a fordítók olyan mindenmindegy alapon slendriánul összehoznak valamit, mondván, jó lesz ez annak sok birkának. Persze, jó lesz, mert sokan nem olvasnak eredetiben, így kénytelen megelégedni ezzel, mert ugye ezt legalább értik. Meg aztán azt is be kell látnom, hogy nem feltétlen az igényesség vezeti a kezünket, amikor kézbe veszünk könyveket, mert az már elég szubjektív, ki mitől mászik a falra, és mitől nem tetszik neki egy könyv, vagy mi kapcsolja ki.

Ezek a populáris olvasnivalók, amiket falunk, nagyon alattomos módon formálnak minket. Hasonló típusú könyvek olvasására sarkallnak, viszont az ilyen fordítások nem hozzák magukkal az igényt az igényességre. Visszagondolva, hogy gyerekként vagy fiatalabbként micsoda könyveket olvastam... hajjaj. Némelyiket ma is kézbe venném, de sok van olyan, amitől messzire szaladnék, de akkor szerettem, szórakoztam rajta, élveztem a történetet. Szépen lassan jutottam el odáig, hogy elvárásaim legyenek, hogy bizonyos szempontok alapján szűrjem a könyveket, szóval tisztában vagyok vele, hogy ez nem egyik napról a másikra történik, éppen ezért elgondolkodtató, hogy mennyire nem törődnek manapság azzal, hogy a nyelvezet tükrözzön valami szellemi színvonalat. Inkább azt látom, hogy határidő határidő hátán, legalábbis sokszor erre hivatkoznak a fordítók, kiadók, ha valami gikszer van a könyvvel, és ilyenkor a minőség minden szempontból háttérbe szorul. Mi meg azt olvassuk, ami jut: sokszor bugyuta, primitív mondatokat ott is, ahol lehetne egy kicsit összeszedettebb és a hótegyszerűnél egy fokkal bonyolultabb.
Azért, mert valami ponyva, még nem kell feltétlenül igénytelennek és ostobának lennie, és különösen a sikerkönyveknél kellene erre ügyelni, amit valószínűleg nem 100 ember fog olvasni.

Hogy miért? Mert ha valaki már belefeccölt egy rakás pénzt a kiadásba, és minden ezzel járó költségbe, és borsos árat vasal be az olvasón, legalább olyan munkáért kérjen jó sok pénzt, amit megéri honorálni az összeggel. Biztosan sokan vannak, akik nem foglalkoznak olyasmivel, mint stílus, meg összetett mondat, meg karakterek, meg hasonlók, de igenis van annak a kevés olvasói rétegnek egy olyan szegmense, akinek ez fontos, még akkor is, ha ponyvát olvas és nem szépirodalmat.
Vannak azok a fordítók, akik a minőséget képviselik, például Sóvágó Katalin, Szűr-Szabó Katalin, Ttoth Bendek vagy Pék Zoltán, és úgy vagyok ezekkel a nevekkel, hogy ha tudom, hogy az ő munkájuk, bátran kézbe veszem. Nem tudom, hogy szoktak-e szöveget feljavítani, lehet, hogy csak szerencséjük volt a választásokkal, és olyan könyveket kaptak, amik nem igényelték, hogy nyelvi szinten nyúljanak a szövegbe.
Az viszont biztos, hogy egy olyan fordítás egy ekkora hype-nál, mint amit Tótisz kiadott a kezéből, csakis hátrányosan befolyásolhatja a fordítóról alkotott véleményt. Nem ismerem különösebben a munkásságát, az interjú alapján viszont kiderült, hogy tisztában volt azzal, hogy ez egy sikerkönyv, nálunk is az lesz, mert azt akarják, hogy az legyen, mégis képes volt ennyire igénytelen munkát kiadni a kezéből. Az 50 árnyalatból hiányzik az összes árnyalat, ez tisztán kiderül az összehasonlításnál abból a részletből, amit el lehet olvasni a könyvből, és ez lehet, hogy elmegy egynek, mert ettől még mindenki elolvassa, aki akarja, viszont ettől ez még egy rossz és igénytelen fordítás marad. Tótisz neve végleg összeforrt a 50 árnyalattal, akár akarja, akár nem, ez előre látható volt, ezért nem értem, hogy miért nem ügyelt rá, hogy még ha nem is fekszik a szépirodalomhoz szokott fordítókájának, legalább átültessen valamit ebbe is abból az igényességből, amit a többi könyv fordítása közben alkalmazott.
Persze, ez bármelyik fordítóval előfordulhat, és lehet rohammunkára vagy határidőre hivatkozni, de mindig lesznek szerencsére olyanok, akiknek ez a kifogás kevés lesz magyarázatnak az igénytelen, színvonaltalan fordításra.
És tök jó, hogy egy csomó ember elolvassa ezeket a könyveket, és kivesézi, és tök jó, hogy van ez a ma már hétköznapinak számító közeg, az internet, ahol azonnal információhoz juthatok, mert meg is osztják mindenkivel, az írók, kiadók, fordítók nagy bánatára, és azon olvasók nagy örömére, akiknek nem mindegy, mire adnak ki pénzt, akik elvárnak bizonyos színvonalat egy más szempontból talán színvonaltalan könyvnél is.