2017/10 - Keményfedél

2017/10/28

Michael J. Sullivan - Avempartha, az elfek tornya

Tara Nima Add Comment
A titkot egy torony rejti. A szörnyeteg legyőzhetetlen akadály. A megoldás most is a két tolvaj.
Amikor egy nincstelen fiatal nő felbéreli Royce-ot és Hadriant, hogy segítsenek megmenteni távoli falucskáját egy ismeretlen éjszakai támadó portyázásaitól, hőseink újra a varázsló Ezrahaddon bűvkörébe kerülnek. Míg Royce az ősi elftorony rejtélyét próbálja megfejteni, Hadrian megkísérli felkészíteni a falu népét a láthatatlan gyilkos ellen. Ismét egyszerű kardlopással kezdődik minden, ám a szokás szerint az események sűrűjébe csöppenő kalandoraink az Elan jövőjéért folyó harc kulcsfiguráivá válnak...

Meglepően kellemes csalódás volt az első rész után. Ahhoz képest, hogy annak kapcsán mindig a kínos, a körülményes, és az egyszerű jelzők jutottak eszembe, ez erre a részre eltűnt. Lehet, ha újraolvasnám az elsőt, nem érezném már kínosan modorosnak, de nem fogom. Erre inkább úgy fogok emlékezni, mint izgalmas és humoros részre.
A könyv erőssége most is a történet. Teljesen lekötött Hadrianék szála, akik a szörnnyel küzdöttek, és Arista vonala is, aki meg a diplomáciai feladatba gabalyodott bele kissé.
A karakterek viszont még mindig kétdimenziósak, bár tény, hogy ez nem az a sorozat, ahol mélységeiben kell jelen lennie a szereplőknek ahhoz, hogy értsük és átérezzük a történetet. Néha egyszerűen csak elég, ha egy könyv teljesen kikapcsol és elszórakoztat, és ez a sorozat (remélem, a többi részre is igaz lesz) tudja ezt nyújtani.

2017/10/25

Richard Morgan - A holtak szava

Tara Nima Add Comment
Csak ​​néhány kiválasztott tarthatja magát Gil barátjának. Az egyikük, Sárkányvész Egar könyörtelen majak harcos, aki testvéreként tiszteli. A másik pedig Archeth, a rejtélyes kiriath nép utolsó megmaradt leánya, akik egykor fejlett technológiájuk segítségével megmentették a világot az aldrainok sötét mágiájától, majd épp olyan rejtélyesen távoztak, mint ahogy megérkeztek. Csakhogy Egar és Archeth megtanulták rettegni a barátjukat komor árnyékként kísérő végzetet – akár egy haragos isten átkát.
Most a kiriathok egyik titokzatos intelligens szerkezete bolygóközi pályájáról letérve lezuhant, méghozzá azzal az üzenettel, hogy az emberiségre új – vagy inkább ősi – veszély leselkedik, mégpedig Fattyú Ilwrack személyében, akit a szürke helyek kísérteties vidékén, az aldrainok hazájában neveltek férfivá. Hiába ember, sajátjukként bántak vele – és egyesek szerint egyik legendás harcosuk szeretője lett –, amíg végül a legendák ködébe vesző régmúltban legyőzték. Most mágikus álomba merülve szunnyad egy szigeten, amely az emberek világa és a szürke helyek közt sodródik. Ébredése után hozzá sereglik majd az aldrainok népe, hogy erejük teljében térjenek vissza – és az emberiség ezúttal már a kiriathok segítségére sem számíthat. 
Expedíció indul, hogy a hosszú és veszélyekkel teli hajóút végén megleljék a Fattyú Ilwrack szigetét. Gil, Egar és Archeth mind részt vesznek benne: mindegyikük maga mögött akarja hagyni sötét múltját, és megváltást találni a jövőre. De a megváltás nem olcsó mulatság. Ahogy a túlélés sem. Legyen szó akár Ringil Eskiathról, akár istenről vagy halandóról, aki bábuként akarja őt használni.

A fülszöveg abszolút megállja a helyét, nem is mondanék többet a tartalomról, mert tuti valamit elspoilereznék. Itt sem indul be azonnal a történet, akárcsak az első résznél, főleg, mert nem közvetlenül az első rész végén veszi fel a fonalat. Eltelt tizenvalahány év, Ringil 30 múlt, sokat látott harcos lett vérdíjjal a fején, a Pikkelyeseket legyőzték, és most jön valami más, sokkal rosszabb, sokkal sötétebb. A lényeg valahol a negyedénél kezd felsejleni, és mire megjelenik a Kormányos a Fattyú hírével, már a könyv felénél járunk, addig csak mászkálnak, öldösnek, beszélgetnek, isznak, meg egyéb csupa férfias dolgot művelnek. Még Ringil is, aki bármennyire is kilóg a női szívek tipróinak hosszú sorából, nagyon is férfi. Bár tényleg üdítő a változatosság a női szépségtől elaléló hősökhöz képest, egyrészt azért ő sem vak, másrészt ebben a történetben igazán nagy szerep nem jut egy nőnek sem, kivéve a fekete bőrű Archeth-et, bár ő sem az a tipikus nő. Akit esetleg zavarnának ezek a pajzánságok, ugorja át azt a pár sort, mert a történetért megéri. 

Még mindig a megszokott sémákból építkezik Morgan: véres harcok, némi mágia, aljanép az utcán, katonaság és szimbólumok, valami sötét és gonosz az ismeretlenből, régi regék, amik talán igazak, de egy részük biztosan, császári erőfitogtatás, sárkányt legyőző hős. Csak a megmentendő királylány hiányzik, de ismerve Ringil ízlését, az is inkább királyfi lenne.
Elég durva könyv, sokaknál kiverheti a biztosítékot a vulgáris beszéd is, meg a szexjelenetek is, de az utóbbiból kevés van, elég sok vér is folyik, ha kell, ha nem. Ez egy ilyen világ, kemény és sötét, előhozza mindenkiből az agressziót és az érzéketlenséget.
Az olvasó meg izgulhat, mert hiába a sémák, azért időnként történhetnek meglepetések, ráadásul még egy szimpla verekedés is úgy van megírva, hogy ott egyszerűen muszáj lélegzetet sem venni, és nagyon figyelni, ki hova üt, merre repül, kinek a kése köt ki benne. Hát még egy komolyabb összetűzésnél a dwendákkal.
Bár eléggé elfogult vagyok, látom azért, hogy nem hibátlan a könyv, de a történet is, a szereplők is kárpótolnak a nehezen beinduló első negyedért, vagy a kihagyott szálakért az első részből, meg egyébként is, mikor kelt át a Sötét Kapun Ringil?!
Morgan fantasyja abszolút megállja a helyét Dan Abnett vagy Mark Lawrence könyvei mellett, bár tényleg nem akarnám hasonlítgatni senkihez sem, önmagában is remek, úgy, ahogy van.
Amivel viszont nem vagyok kibékülve, az az orosz oligarcha a borítón. Nem értem a dolgot.
 

2017/10/14

William R. Forstchen - Egy másodperccel később

Tara Nima 5 Comments
Egyszer csak elment az áram. Nem működött a telefon. Nem indultak be a generátorok. Az autópályán az autók nem mozdultak. Senki sem tudja mi történt, meddig fog tartani, nincs kapcsolat a vezetőkkel. Minden városnak magának kell viselnie a továbbiakat, megszervezni, lebontani, felépíteni, átszervezni, elszállásolni, etetni, itatni, gyógyszerezni, etetni, itatni, gyógyszerezni...
Végül John, a volt ezredes, egyébként történelemprofesszor, letesz egy tanulmányt a polgármester elé, amiben az EMP hatását vizsgálták. A földrész felett jó magasan (nem is kell azt tudni senkinek, milyen magasan, így is többen tudják valszeg, mint kellene) felrobbantanak pár atombombát, és a keletkezett elektromágneses lökés kiüti az országot, és a középkorba juttatja vissza. De rövid középkort okozhat akár egy nagyobb erejű napkitörés is, szóval nem kell feltétlenül idegenkezűségre gondolni.
A veszély valós, nekünk, amerikaiaknak pedig szembe kell néznünk vele, fel kell készülnünk rá, és meg kell előznünk. Ha nem tesszük, az általunk ismert, dédelgetett és szeretett Amerika „egy másodperccel később” mindörökre kicsúszhat a kezeink közül.
Mondja a regény előszavában az USA képviselőházának elnöke. Végülis, ha csak rájuk jelent ez veszélyt, akkor nekünk itt nagyon jó, bár gondolom, ha kicsit kinéznének az egójuk mögül, rádöbbennének, hogy ők pont annyira veszélyesek a világra, mint a világ rájuk.

Ma már elképzelhetetlen az életünk a folyóvíz, az áram, a gyógyszerek nélkül, akkor eszünk és fürdünk, amikor csak akarunk, a rendelkezésünkre álló élelem és víz korlátlannak tűnik. Még ha tartalékol is bárki nagyobb mennyiséget konzervekből, tovább elálló dolgokból, mindenre nem lehet felkészülni. Ha árvíz van, elsodorhatja a víz, atombomba esetén minden szennyezett lesz, ha meg valami más jön, lerohanhatja a csőcselék bárki házát, és kifoszthatja. Hogy mi jöhet? Ufóktól kezdve szó szerint bármi. Én azt mondom, hogy azokra az összeesküvés elméletekre nagyon oda kell figyelni, amiből központilag csinálnak nevetség tárgyát.
De vissza a könyvre.

Egy ilyen helyzetben meg kell szervezni több ezer ember életét, és nem feltétlen az fogja megmondani a tutit, aki egyébként a vezetői székben ül. Városkánknak, Black Mountain-nek szerencséje volt, valóban olyan emberek kerültek döntési pozícióba, akik a lakóik életét védték. Olyan döntések meghozatalára is szükség van ilyenkor, amit egyébként az ember inkább elkerülne: elég például a gyógyszerlopás büntetésének végrehajtása (természetesen halál). A statárium már csak ilyen. Kemény döntések, de a köz érdekét szolgálják. Mint ahogyan az is, hogy a menekültek elől elzárják a város kapuit. Kegyetlen dolognak tűnhet, hogy a saját városvezetőik által feltüzelt népet, akik abban a reményben indultak el, hogy bárhol máshol több a kaja és a víz, mint ahol vannak (miért lenne? nem értem, miért gondolták), megállásra kényszerítik, és visszafordítják.
Higiénia, betegek ellátása, a háziállatok, a kórházak felügyelete, a gyógyszerkészletek kiosztása, járványok megelőzése, ezekre mind oda kell figyelni. Nehéz volt olvasni, milyen állapotok uralkodtak a szanatóriumban, és nem kellett csak 2-3 napnak eltelnie hozzá.
Tényleg vissza a középkorba. Se víz, se villany, hűtő, wc felejtős, ne lépj szögbe, ne vágd el a kezed, és ne lyukadjon ki a fogad, mert belehalhatsz. Döbbenetes olvasni, hogy igazából nem sok hiányzik, hogy átmenjünk állatba, semmi túlzás nincs benne, ahogy leírja a lehetséges emberi reakciókat. Morbid a párhuzam, de jusson eszünkbe a hosszú hétvége előtti sorban állás a hipermarketekben. Mintha jönne a világvége.

Ami nekem egyáltalán nem jött be, hogy rengetegszer elhangzik, hogy "mind amerikaiak vagyunk", "az amerikai szellemiséget meg kell őrizni", ahelyett, hogy azon agyalnának, emberek maradtunk-e. Mert hiába a sűrű pillantgatás az amerikai zászlóra, a szomszéd bizony már nem az a kedves ember, mint békeidőben, mert ez egy olyan helyzet, amikor ha nincs szilárd belső iránymutatás, a lengő amerikai zászló által sugallt értékrend megszűnik létezni. Már ha egyáltalán létezett valaha is, amiben én kételkedem. De remek lózung az agymosáshoz, ez tény. És nem is kell sok időnek eltelnie, hogy a vezetők már múlt időben lássák, "egykor mind amerikaiak voltunk", hozzáigazítva vélt értékrendjüket a világ változásához, így az abban betöltött szerepükhöz. Időnként az elvek csak útban vannak, ugye.

BM-nek szerencséje van, egy hegyszorosban fekszik, szinte természetes védelemmel. De mi lett volna, ha nem így van? Ha nem ilyen egyszerű kizárni a menekülők tömegét? Forstchen ezzel megkönnyítette a dolgát, hiszen egy viszonylag elszeparált közeget hozott létre, bár egészen biztos, hogy egy ilyen helyzetben levő városnak sem egyszerű megoldani a fennmaradást, ráadásul még így is átjött, mennyire bonyolulttá válik ilyenkor minden. Ijesztően valóságos a regény.

Nem szoktam itt véleményeket elemezni a gr-ről, de felfigyeltem egy érdekes dologra. Sokan úgy látják, hogy a könyvbeli elvek ütközőpont a politikai hovatartozást illetően: liberális vagy konzervatív vagy, ennek megfelelő a könyvre (vagyis inkább annak szellemiségére) adott reakciód is. Sokan határozottan állították, hogy W.F. keményvonalas konzervatív, és emiatt el is ítélték, vagyis a könyv nem tetszett nekik. Ha valóban így gondolják ott a konzervatívok a válságkezelést, igazán kíváncsi lennék egy liberális álláspontra ezt illetően. Következményekkel együtt.

2017/10/13

Kicsit bővebben

Tara Nima Add Comment
Mivel úgyis imádjuk ezeket a megjelenéses posztokat, találtam még pár érdekességet.

 HATICE MERYEM - KOZLUK
"Hát még Zümrüt szája! Akárha két találkozni vágyó földrész, ez a két telt ajak alkotta száj, ha egyszer összecsücsörödne, hogy magába szívja az egész világot, ellenállás nélkül folynának belé Kozluk után Isztambul városának az európai és az ázsiai földrészen elterülő negyedei, talán mind a hét tájegységével együtt az egész Törökország, hegyeivel és dombjaival, tengereivel és óceánjaival a nagyvilág, ráadásul az idők végtelenje..." 
Ez a részlet ezzel a borítóval...  azonnal elkezdett érdekelni.

GEORGE SAUNDERS - LINCOLN ÉS A BARDO
1862 februárja. Épp csak kitört az amerikai polgárháború. A harcok most kezdenek igazán elmérgesedni, és az ország lakói lassan megértik: hosszú és véres küzdelem vár rájuk. Lincoln elnök tizenegy éves kisfia, Willie közben súlyos betegen fekszik a Fehér Ház egyik emeleti szobájában. Noha az orvosok azt jósolták, hogy felépül, Willie néhány nap leforgása alatt meghal és egy georgetowni temetőben helyezik nyugalomra. "Az én szegény kisfiam túl jó volt ennek a világnak - mondja az elnök ekkor. - Isten hazahívta." Az újságok arról számolnak be, hogy a gyászoló Lincoln többször is visszatért egyedül a kriptához, hogy átölelje fia holttestét.
George Saunders eme történelmi tény köré szövi feledhetetlen történetét a családi szeretetről és veszteségről, amely kitör a valós, történeti keretek közül és egy vidám, ugyanakkor rémisztő természetfeletti dimenzióban folytatódik tovább. Willie Lincoln igencsak fura purgatóriumban találja magát, ahol a szellemek összejárnak, panaszkodnak, átérzik egymás szenvedését, veszekednek és a legkülönfélébb bizarr módokon vezekelnek bűneikért. Ebben a köztes állapotban - amelyet a tibeti hagyomány bardónak nevez - rettenetes küzdelem veszi kezdetét a kis Willie lelkéért. 
Megtalálnak mostanság ezek az újjászületős témák, ugyanis a következő könyvtől találtam ehhez a bardóshoz:

 GEORGE HANNMER - ŐSZINTÉN HAZUDVA
Én már előző életemben sem hittem a reinkarnációban, de ennek ellenére azt kívánom, történeteim olvasása által sikerüljön újjászületned azokban a kapcsolatokban, melyeken változtatni szeretnél, de nem mersz, vagy úgy érzed, nem tudsz lépni igazán. Legyen az párkapcsolati kuszaság, gyermeke(i)ddel való rendezetlenség, akár lelki, akár testi eredetű bonyodalom önmagaddal, azaz: "nem bírok a tükörbe nézni" szindróma. Természetesen annak is örülök, ha egyszerűen csak szerzek néhány gondtalan percet. Ezeket a sztorikat a fantázia diktálta nekem; ha valamelyikben ráismersz valakire, ne hagyd magad megtéveszteni, az csakis és kizárólag a véletlen műve lehet.
Itt teljesen konkrétan az első mondatrész ragadta meg a figyelmem, ha az egész könyv ilyen ellentmondásosan humoros, imádni fogom.

ANNA BRONES - LAGOM
Manapság arra törekszünk, hogy mindenből a maximumot hozzuk ki: a boldogság illúzióját hajszolva, teljesítőképességünk határát feszegetve annyit dolgozunk, amennyit csak lehet, annyira keményen, amennyire csak bírunk. Boldogság helyett azonban mindezzel csak azt érjük el, hogy fizikailag és lelkileg is kimerülünk.
A svédek számára a lagom a mindennapok boldogságának záloga: ennek az életérzésnek a jellemzője a "se sem kevés, se nem túl sok" jegyében a mértékletességre, az egyensúlyi állapotra és a harmóniára törekvés. Anna Brones könyve megmutatja, miként valósíthatjuk meg mindezt a saját életünkben, legyen szó munkáról, az otthonunkról, az egészségünkről vagy éppen a minket körülvevő természeti környezetről.
A Lagom című kötet így egyszerre átfogó és praktikus: amellett, hogy megismerjük a lagom lényegét, hasznos és a mindennapokban is könnyen megvalósítható ötleteket is kapunk. Megtudhatjuk, miként alakíthatunk ki egy tudatos és egészséges életformát, miként dolgozhatunk kevesebbet, ám hatékonyabban. Megismerhetjük a skandináv lakberendezés jellegzetes megoldásait, amelyek alkalmazásával lakóterünk valódi és megnyugtató otthonként funkcionálhat.
Anne Brones könyvéből az is kiderül, miként kezelhetjük a stresszt, s hogyan élhetünk aktív és minőségi életet úgy, hogy a lehető legkevésbé terheljük természetes környezetünket. A lagom életszemlélet, amelynek segítségével harmonikusabb és örömtelibb életet élhetünk, s megtanulhatjuk, miként találhatunk örömöt a legapróbb dolgokban is. 
Lagom, Hygge, mindenféle nyugis életérzés, ami  próbálja egy kicsit a hétköznapok rohanását és egyéb felesleges terheit visszavenni. Én már évek óta próbálkozom ezt megvalósítani az életemben, több kevesebb sikerrel, csak nem tudtam, hogy neve is van. kíváncsi vagyok, hogy tudnám még jobban kivonni magam a forgalomból.

SARAH PERRY - AZ ESSEXI KÍGYÓ 
1893, London. Cora Seaborne és fia, Francis megérkeznek Essexbe, ahol az a szóbeszéd járja, hogy a lápvidéken garázdálkodó és emberéleteket követelő, néhai mitikus szörny, az Essexi Kígyó újra feltűnt Aldwinter egyházközségének partjainál. Corát, aki lelkes természetbúvár, tűzbe hozza a hír: talán egy addig ismeretlen állatfaj példányát tanulmányozhatja. A lény nyomait követve megismerkedik Aldwinter papjával, William Ransome-mal, akivel ellentmondásos érzelmeket táplálnak egymás iránt, míg végül a legváratlanabb módon alakítják át a másik életét.
1893, London. A mitikus szörny már csak ráadás. A XXI. század kiadó egyre jobb könyveket hoz. Oké, ezt nem most állapítottam meg, most csak úgy leírtam.

IAN McGUIRE - ÉSZAKI VIZEKEN
859-ben járunk. Patrick Sumner, miután a brit hadseregből dicstelenül menesztették Indiában, elszegődik egy bálnavadászhajóra, amely a sarkvidékre indul. A hajóorvosi állás kis fizetséget jelent, Sumner azonban ebben a helyzetben nem lehet válogatós. A vadászexpedíció eleve baljós jelekkel indul, s aztán egymást követik a szerencsétlenségek. Már messze kihajóztak a nyílt tengerre, amikor felfedezik, hogy az egyik hajósinast brutálisan meggyilkolták. Sumnernek mint hajóorvosnak muszáj tennie valamit... De a veszedelem, amellyel szembekerül, még gonoszabb és elkerülhetetlenebb, mint Delhi ostromának borzalmai, ahonnan alig sikerült ép bőrrel elmenekülnie.
Ian McGuire idegborzoló, naturalista kalandregénye díjak és nevezések sorában részesült, köztük a 2016-os év Man Booker-díjának listájára is felkerült. Felnőtteknek való sztori, amelyet azzal a borzongó lelkesedéssel olvashatunk, mint kölyökkorunk kalóztörténeteit vagy indiánkönyveit. 
Valamiért nagyon érdekel ennek a szerencsétlen fickónak a sorsa. Ugyan mi bajba keveredhetett?




2017/10/09

Susan Barker - Inkarnációk

Tara Nima Add Comment
Ezer éve rólunk álmodom...

Vang, pekingi taxis egyik nap egy levelet talál a szélvédője mögött. Tréfának véli, aztán a rendőrségre megy, mert valaki követi és figyeli őt, derül ki a levélből, de a rendőrség végül nem tehet semmit, nem több ez egy levélnél, de azért figyeljen oda a családjára, mondják neki. Így Vang csak kapja a fura leveleket, amik először megrémítik, majd egyre kíváncsibbá teszik, és olyan oldalát hozzák elő, amire ő maga sem számított.

A levelek az inkarnációkról, amik egy novellafüzérré állnak össze, nagyon nagy léptékben végigvezetnek bennünket Kína történelmének néhány pillanatképén, és kibontakozik előttünk a lelkek bonyolult kapcsolata, akik nagyon mélyen összetartoznak, hol vérségi, hol érzelmi kötelékükből kifolyólag.
Vang Csün bele van fásulva a hétköznapok szürkeségébe, és ezek a levelek kizökkentik abból a biztonságosnak hitt érzelmi nihilből, amiben egész életében leledzett, hogy átlökjék a paranoia sokkal veszélyesebb terepére. Nem tudja, mit gondoljon a levelekről, plágium lenne, internetről lopott mese, netán az a valaki másokat is megtréfált? De melyik ismerőse lehetett? Gyanakvása üldözési mániává fajul.

Nincs a történetekben semmi szép vagy felemelő, inkább erőszakosak és kegyetlenek,  idomulva a korszakhoz, amikor játszódnak. Olyan, mintha Kínában soha nem lehetett volna egy nyugodt és biztonságos percet eltölteni. Azt sem lehet tudni, honnan indult ez a fura kapocs a két lélek között: a vérfertőzésből született gyermekkel, vagy már előtte is keringtek egymás körül?
A történet két szálon fut: Vang jelene és mostani életének múltja közé furakodnak be ezek a régmúlt életek, ahol szintén ő a főszereplő, de az egészen a végéig névtelen és személytelen levélírója szemén át ismerhetjük meg őt is, és a levél írójának életeit is. Vegyenek fel életükben bármilyen formát (nőt vagy férfit), legyenek szegények, vagy gazdagok, a testiség és a másiknak való kiszolgáltatottság mindig kézzelfogható, ahogyan az erőszak és a bizalmatlanság is.
Ami Vangnak az előző életei, azok nekünk szenvedélyes és kegyetlen mesék, a lányról, aki megölte apját, a szerelmesről, aki őrületében megfojtotta szeretett társát, a királyi ágyasokról, kiknek testét a Kések Császára rendszeresen szabdalta. Az egyikük gyilkos, a másik szenvedő fél, de mindig szerepet játszanak egymás halálában, sőt, törekszenek a másik elpusztítására.
Az inkarnációk sora végül meglepő véget ér, vagyis csak nekünk ér véget, mert akár folytatódhatna is, ahogyan az életek sora is végtelen.

Nem szerettem olvasni, és mégis szerettem. Annyi halál, vér és kegyetlenség zsúfolódott bele ebbe a párszáz oldalba, amihez kellett volna némi kis pozitívum feloldásképp, csak hogy ne érezzem magam úgy, mint akin átszáguldott egy gyorsvonat. De mintha ezek a lelkek pont azért kerültek volna össze, hogy kiéljék egymáson a pusztító hajlamokat, mindenféle boldog beteljesülés, bizalom, megnyugvás nélkül. Nem volt közös pontjuk, mégis össze voltak kötve.
Lehetne történelmi lecke, világnézeti állásfoglalás, hit és identitás felvállalása, bármelyik is, lehet gondolkodni rajta.Hogy miért végződnek az életeik gyilkossággal (az önpusztítás egy módja az is, amikor azt pusztítom el, akihez kötődöm). Hogy miért voltak homokosok az életeikben (mert a test mellékes, a lelket akarták a másikból, ami viszont nem nélküli, így mindegy is, ki melyik nemhez tartozik épp). Hogy miért voltak képtelenek egymással boldogok lenni (na, miért). És hogy jön a képbe Ji-ta? (erre kíváncsi lennék. lehetne talán ő a feloldozás, az első lépés egy újfajta következő inkarnációhoz.)

2017/10/07

Trenka Csaba Gábor - Egyenlítői magyar Afrika

Tara Nima 2 Comments
A Harmadik Birodalom a véres 1941-43-as oroszországi hadjárat során diadalt aratott, és egyúttal gyökeresen megváltoztatta a történelem menetét. Azonban ennek ára volt: a háború kimerítette Adolf Hitlert. A Führer 1947-ben békét kötött a szövetségesekkel, majd 1954-ben háttérbe vonult, s átadta a birodalom operatív irányítását.
Hat évvel később, 1960-ban születik meg Lajtai Gábor. A bennszülöttek által később csak Ga’abi néven ismert fiú Hungarovillben, az Atlanti óceán partján látja meg a napvilágot. A tikkasztó klímájú város nemcsak Egyenlítői Magyar Afrika politika és kereskedelmi központja, hanem a Magyar Gyarmati Hadsereg legfontosabb bázisa is.
Miközben a kisgyerek Gábor a Hitler sugárúton és a Szálasi körúton nap, mint nap ingázik a családi vállalkozásban működtetett Turáni Vendéglő és az iskola között, sorban gyűjti be az életét végérvényesen meghatározó élményeket – legyen szó a Himmler hadihajó elsüllyedéséről, a Magyar Szociálfasiszta Munkáspárt hatalmának megnyilvánulásairól, vagy éppen a nők vonzerejéről...
Egyszerűbbnek láttam bemásolni a fülszöveget, tökéletesen összefoglalja a könyvet. Egyébként nem is tudtam, hogy '91-ben már ez a könyv megjelent, mielőtt még az Agave kiadta volna.
Szóval Lajtai Gábor egy többszáz oldalas motivácós levelet ír állásjelentkezés gyanánt, ami elsőre kicsit furának tűnt, mert ugye ember nincs, aki egy fél oldalas jelentkezésnél hosszabbat elolvasna, de aztán el is felejtkeztem róla.
Onnan indul, amikorra még valószínűleg az ember vissza tud emlékezni, valamikor az óvodás kor elején. Ezt az időszakot Gábor a bennszülött négerek között töltötte. Láthatjuk, hogyan bánnak a fehér gyarmatosítóval már a gyerekek is, de minél nagyobb lesz, annál kevésbé lesz egyszerű alkalmazkodnia. Igazából ő az a típus, aki nem néger, de magyarságtudata sincs igazán. Nem tartozik sehova, gyarmatosító, idegen egy idegen világban, gondolkodásmódja inkább eklektikus, de semmiképpen sem párthű.
Trenka ezt a kettősséget, Lajtaiban és a környezetében, szenzációsan meg tudja jeleníteni. Túl sok leíró rész nincs arról, hol is járunk, inkább csak benyomásokon keresztül látjuk a környezetet, viszont az emberi kapcsolatokat, az apró nüanszokat, ahogyan egymást formálják, az tökéletesen látható.
Lajtai egy elvadult kiskölyök, fegyelmezhetetlen, öntörvényű, beleáll a helyzetbe, viseli a büntetést,és később sem lesz ez másképp, csak addigra megtanul bánni a világgal.
– Nem szoktatok fürdeni sem?
– Ritkán van annyi víz. De a por nagyon tiszta. Ha megizzadunk vagy piszkosak vagyunk, csak belehempergünk a porba, és kész. Megszárad és lepereg, és akkor tiszta vagy.
– A fasiszták is így csinálják?
– Ó, nincsenek ott fasiszták. Nincs ott más, csak mi meg a négerek. Meg egy nagyon öreg angol házaspár, akik már a nagy háború előtt is ott éltek. Segítenek a néger királyoknak esőt varázsolni.
– Akkor nem is angolok. Az angolok az ellenségeink.
– Hát… nem mindegy? Minél többen veszünk részt a szertartásban, annál jobb. A víz pedig nagyon kell, különben végleg kiszárad minden, meghalnak az állatok, és akkor meghalunk mi is. Az nem jó.
Elég ellentmondásos érzéseket hagyott maga után a könyv. Egyrészt nagyon szerettem az andalító hangulatát, az életet a bennszülöttek között, a gyarmatok mindennapjait, a kulturális különbségek megjelenítését, a rendszeresen lezúduló esőt, a nappali forróságot, a gyerek- és kamaszkor szokásos apróságait, a fanyar humort. Másrészt nem értem a célját, mint alternatív történelem. Annyiban alternatív csak,  hogy a kommunizmust fasizmusra cserélte, mint címszót, de egyébként semmi nem változott: volt a nyugat a maga modern világával, a szabadságeszméivel, amik lassan de biztosan beszivárogtak az elmaradott kelet, és a gyarmati világ gondolkodásába. Nyugtalanító volt, hogy értelmetlennek tartom magát az egész alapötletet, mert egyébként egy nagyon hangulatos regény lehetett volna, ha ez a koholt és ostobán kifacsart ideológia nem lett volna alárakva.
Nameg azok a kefélések felnőttként a tizenéves lányokkal. Ezt inkább nem is részletezem, én ugyanis azok táborát erősítem, akik kiosztanának egy-egy töltényt minden pedofilnak, és marhára nem hat meg a nabokovi életérzés, meg hogy minden férfi 13 éves lányra vágyik, mert minden  13 éves lány velejéig romlott kis szajha, és már úgysem szüzek, így szabad a pálya. Keresem az indokot, ami miatt ezt feltétlenül meg kellett örökíteni az utókornak a forróságban fuldokló trópusokon, az enyhet igazán sosem hozó mindennapi esőzésben való létezés mellett. Mindegy, ne feszegessük.

2017/10/05

Témázunk - A reklámvilág mélységes bugyrai

Tara Nima 39 Comments
Visszatért a témázás, és a mai feladat, hogy kitárgyaljuk, mi a jó és a rossz marketing, vagyis bennünket, pl. olvasó embereket, mivel lehet arra buzdítani, hogy vásároljunk, és mivel lehet eltántorítani tőle, de szerintem ez alapból sokkal messzebbről indul ennél.
Nincs rossz marketing, csak sokat látott felhasználó.
Minden reklám célja az, hogy vásárolj, ezzel szerintem sok újdonságot nem mondok. A tehetséges reklámszakemberek elérnek szinte mindenkihez, akihez akarnak, a tehetségtelenek meg csak ahhoz, aki épp arra jár. Szlogeneket alkotnak, amikkel igyekeznek a legtöbb embert bevonzani, legyen az egy szimpla kis könyves reklám, vagy egy Gucci táska, netán egy nagy összegű hitel. Úgy átszövi az életünket, hogy igazán bele se gondolunk, miket is vállalunk fel egy-egy elcsábuláskor, és pont ezért remek táptalaj mindenféle összeesküvés-elméletekhez.
Akinek ugyanis egy jó reklámszlogen a birtokában van (vagyis telik neki remek szakemberekre), vagy egy kiépített brand, amihez már szlogen sem kell, az irányít. Bennünket. Az én elméletem szerint minden egyes reklám, ami képes hozzám szólni, a pénztárcám elleni összeesküvés.:) És akkor még a médiában megjelenő híreket, amik nem a pénztárcámat, hanem a világképemet célozzák, nem is említettem. Maradjunk inkább a biztonságos talajon, a könyvek világában.

Általában jobban szeretjük a lehúzó, negatív posztokat olvasni. Azt mondjuk, a negatív vélemény is egyfajta reklám, sokat nem árthat egy könyvnek, de az az igazság, hogy sokkal szórakoztatóbb ezeket a posztokat olvasni, és eszünkben sincs a marketing oldalát, az esetleges pénzkiesést is számításba venni. Ez egy remek, és csak időnként igaz indok arra az érzésre, amikor végre megtörik a monoton, közhelyes, és unalmas pozitív vélemények sora. Van, ami már annyira beette magát az olvasók fejébe, polcára, hogy pár negatív vélemény nem ronthat rajta, de ehhez az kellett, hogy a hangos többség már jó előre pozitív legyen. (Ez mondjuk még eddig egyetlen kiadót sem gátolt benne, hogy jól megsértődjön, ha valakinek nem tetszik valami, mármint ha egyébként is hajlamos a sértődésre.)
Régebben elterjedt az az elmélet (bár valszeg ez nem csak elmélet), hogy az amerikai könyves piacnak van jópár jelentős bloggere, akik már elérték azt az olvasóiknál, hogy elég, ha csak egy fél mondatban megemlítik, hogy lesz egy könyv, amitől ők már odáig meg vissza vannak, és mindenki rohan megvenni. Így jutott többek között a bestsellerlista élére pl. Meyer a Twilight-sorozattal. Nyilván a netes bloggerek véleménye, érdeklődése csak egy aprócska szelete volt a reklámkampánynak, de odakint ezért vannak a profi ügynökök jól megfizetve: tisztában vannak vele, hol érdemes hirdetni, kinek kell promo anyagot küldeni, és minden mással, amivel sikerre lehet juttatni egy írót. Hogy mennyire jó a könyv, és mennyire nem, arról lehet vitatkozni, ez sok mindentől függ, marketing szempontjából viszont abszolút dicséretesen teljesített, még itt nálunk is. Értékétől függetlenül jó helyeken jelent meg, jó időkben, és az írónő elérte a célját: meggazdagodott, és olyan alapmű lett a sorozatából, ami évtizedek múlva is viszonyítási pont lesz, akár a pozitívumok, akár a negatívumok miatt fogják elővenni.

Nem igazán vagyok otthon marketingben, nem tudom, milyen fajtái vannak, (viszont pont ezért remekül tudok velük kapcsolatban konteózni), egy azonban biztos: ha engem megszólít, az nem egy rosszul összerakott dolog. Most nagy lesz az arcom, és azt mondom, elég sokat látott felhasználó vagyok ahhoz, hogy nagyon-nagyon megszűrjem azt, amit elém raknak, így mondhatom, tehetség kell hozzá, hogy én kinyissam a pénztárcám.
Persze, nem volt ez mindig így, évekkel ezelőtt még számomra is döbbenetes összegeket költöttem könyvekre. Megérte? Nem.
Nem volt egyszerű ezzel szembesülni, de csak egyszer kell elkezdeni, és megálljt parancsolni a vásárlásnak, és ezzel együtt a reklámok kényszerítő erejének, amik nagyon jól hangzanak, de Hófehérke is marhára örült a csodaszép almának, amíg bele nem harapott...

Minden reklám vásárlásra buzdít, és aki bedől a szlogeneknek és a hangzatos mondatoknak, az rengeteg olyan dolgot is megvesz, amire nincs is igazán szüksége. És akkor nem elég a reklám, de ott vannak az ismerősök, a többi blogger, akik olyan marha jó könyveket olvasnak, hogy én sem maradhatok ki belőle. Akarom az ÉLMÉNYT. Birtokolni akarom a tárgyat, magát a könyvet, mert jó a borítója, mert könyvillata van, mert finom papírra nyomtatták, mert ez egy darab a kedvenc írómból, a kedvenc szereplőmből, egy álom, ami megtestesült.

Élmény. Ezért van minden, nem? Ezért születnek sorra a kényszeresen Martinok és Rowlingok, Riordanok és Dan Brownok magasságába emelt könyvek. Valószínűleg ezek az emberek nem gondolták volna egyszer, hogy olyan egyedit alkotnak, amiket aztán majd felhasználnak ellenük, és az olvasóik ellen. Azt írni ugyanis egy könyvre, hogy olyan, mint a Trónok harca, vagy a Harry Potter, netán Lovecraft, az hazugság. A reklámok hazudnak, ennyire egyszerű. Felkínálják, hogy az élmény, ami feledhetetlen, megismételhető mással is, pedig nem. Martin csak egy van, Potterből sincs több.
Utánozni persze lehet, de aki van olyan tehetséges, hogy hasonlóan feledhetetlen élményt nyújt, az egy újabb, önálló viszonyítási pontot fog alkotni, nem egy újabb Roxfortot. Mert lehet-e újabb Moningot találni, valamit, ami pótolja a Fever világát? Ilyen esetben sokkal jobb reklám, ha a kedvenc írónk szereti valaki más sorozatát. Nekem nagyon tetszik, ahogy pl. Moning és Ward támogatja egymás könyveit azzal, hogy együtt szerepelnek eseményeken. Így azt üzenik, ha szereted az enyém, olvasd őt is (és nem, mégsem fogok soha többet Wardot a kezembe venni.). Ez egy nagyon finom, nagyon óvatos reklám, a hirdetések erősen kényszerítő ereje nélkül, mégis noszogat. Hogy aztán tényleg szeretik-e egymás könyveit, ki tudja. Nem feltétlenül.

Chirovicinek is nagyon jó reklámja volt, még ha nem is a klasszikus értelemben vett reklámozás volt ez.
Adva van egy középszerű könyv. Mondjuk ez így nem igaz, a középszerűtől azért sokkal jobb, de igazából semmi különös. Gyilkosság történt, nosza derítsük ki, miért tették. Aztán majd kiderül az is, ki tette. Aki sok krimit olvasott már, netán kicsit belegondol, hogy működhet ez a való életben, annak egyértelmű, hogy meg kell keresni az indítékot, aztán az majd elvezet a tetteshez. Vannak krimik, amik követik ezt a vonalat, de a legtöbb nem, viszont mivel kikerült a kiadó jóvoltából a netre az író előszava, ez ad egy remek kiinduló pontot, hogy mit is fogok olvasni. Mást ígért, mint az eddig megszokott, valami olyasmit, amire vágyom, de ritkán kaphatom meg. Kell ennél jobb reklámszöveg?
Meg is kajoltam.
A könyv valóban jó volt, csak nem annyira, mint azt ígérte. Nem is tudom, mi a jobb, ha már előre leírom az előítéleteim miatt, vagy utólag csalódom. Az volt a problémám, hogy profilozást vártam, kemény pszichológiát, elvégre valami olyasmit ígért, csak nem tudta teljesíteni, gondolom, a háttértudás némileg hiányos volt. Eseményeket kaptunk agyban való turkálás helyett.
Mi lenne, ha tényleg elfelejtenénk, hogy mi történt az időnek egy bizonyos pontján, és hamis emléket kreálnánk az eseményről? Mi lenne, ha a képzeletünk képes lenne rá, hogy az úgynevezett objektív valóságot átformálja valami mássá, a mi saját, külön bejáratú valóságunkká? 
Nem kizárt, hogy előfordul. A testet/lelket trauma éri, az agy lekapcsol, és átírja a történteket. Hallottunk már ilyenről. Csak a könyv nem erről szólt. Egy szimpla, izgalmas és érdekfeszítő krimi volt (sok-sok hazugsággal, aminek semmi köze az agyi tevékenységhez), semmi több. Vannak még ilyenek a piacon.
Viszont elsőrangú volt, ahogy elhitette velem az előszóval, hogy ez más lesz, mint amit eddig olvashattam.
Azt mondanám, hogy könyvem nem ki tette, hanem miért tette típusú krimi. Mindig is úgy gondoltam, hogy az olvasóknak háromszáz oldal elolvasása után többet kell kapniuk annál, mint hogy kiderüljön, ki ölte meg Tomot, Dicket vagy Harryt, mindegy, milyen kacskaringós és meglepő fordulatok vezettek el odáig. És mindig is úgy gondoltam, hogy egy szerzőnek arra kell törekednie, hogy felderítse a történeteknek azt a bizonyos, hétpecsétes titkokkal övezett mágikus terepét, de ugyanakkor tegye ezt valódi irodalmi vénával.
Ez egy jó reklám. Ebből a szempontból tanítanivaló.
Az más kérdés, hogy a végére érve kicsit értetlenül álltam azelőtt, hogy 30 ország kapott utána két kézzel. Mert tényleg jó, de nincs benne semmi különös, amitől emberek tömegei dobnák el az agyukat.
Viszont már mindegy, a jogok elkeltek, én is megvettem, más is megveszi, olvassuk, élvezzük, egyszóval senki nem járt rosszul, az író meg főleg nem, csak ne lenne ott az az enyhe csalódás, amikor eszembe jut a könyv. Óvatosan kell bánni az ígérgetéssel, mert ha eleve elvárja, hogy az olvasó már akkor igényeket támasszon, mielőtt kézbe veszi a könyvet, azt nem árt beteljesíteni is.

Régen rengeteg hírlevére feliratkoztam (mivel a metrózás nem része az életemnek), csak hogy minél hamarabb értesüljek akciókról, megjelenésekről. Aztán eljutottam odáig, hogy elkezdett idegesíteni ez a rengeteg infó, és leiratkoztam az összesről. Nem akarok tudni mindenről, nem akarok tudni általam soha nem olvasott írókról, hogy melyik kiadó melyik könyvét jelenteti meg. Régen ez csípőből ment. Mondtak egy könyvcímet, mondtam hozzá az írót, vagy fordítva. Hogy kinél jelent meg, az alap volt. Akar a franc ilyeneket tudni, nem érdekel. Pont nemrég olvastam egy bloggernél, hogy csak azért vette meg és olvasta el már nemtom, melyik könyvet, mert mindig az orra elé került, pedig tudta ő, hogy nem kellene. És tényleg nem kellett volna.
Nem mindegy a hírlevél stílusa sem. Vannak a "szakosodott" kiadók, akik ha felnőttekre szakosodtak, azzal olyan nagy baj nem lehet, de ha egy alapvetően 12 éves korosztályt célzó könyvekkel, 12 éves stílusban próbálnak rávenni, hogy valamit vegyek meg (hogy elolvasom-e, az a kiadónak úgyis hótmindegy), az roppant lehangoló
Egyébként komolyan öröm újra rácsodálkozni könyvekre, hogy jé, ez is megjelent? Jé, ez a kiadó még létezik?:) (Jólvan, nem ízléstelenkedek.)

Olvastam már könyvet interjú hatására, és tudom, hogy enélkül az interjú nélkül nem lennék olyan nagy Richard Morgan rajongó, sőt, gyanítom, hogy egyetlen könyvét sem vettem volna kézbe. Kellett ez a darab a személyiségéből, ami az interjúból átjött ahhoz, hogy érdekelni kezdjen, mit is írhat egy olyan fickó, aki azt gondol dolgokról, amiket. (ITT meg ITT meg ITT. ez utóbbinak köszönhetem a könyveit.) Nem tudom, mennyiben inkább érdekesség egy interjú, mint inkább reklám, de bizonyos esetekben az írók önmaguk a könyveik reklámja. Elég csak Gail Carriger finoman fogalmazva is érdekes öltözködési stílusára gondolni, aki mintha a könyveiből lépett volna elő, de mondhattam volna akár Sofi Oksanent is.

Végeredményben engem nagyon nehéz reklámokkal spontán vásárlásra bírni. Amellett, hogy alig veszek bármit is, nagyon megnézem, mit veszek, főleg, mennyiért. Határozott elképzelésem van, mit akarok (legalábbis általában, most épp semmi nem jó, de majd elmúlik), és ha nem fér bele, hát így jártunk. Viszont fenti bloggerrel ellentétben, ha én sokat látok valamit, arra ráunok, és ahelyett, hogy érdekelni kezdene, kerülni fogom. Olyan a hatása rám, mint a nagy hype-ok a sikerkönyveknél. Amikor a csapból is az folyik, és a legtöbb blogger ír róla, akiket olvasok, az nagyon elveszi a kedvem. Kemény meló nekem marketingelni. Legyen figyelemfelkeltő, visszafogott, találja meg a közös pontot bennünk, ami miatt érdekelhet, legyen olyan a látványvilág, ami egyből megragadja a szemem, és megnyertek. És igen, a könyveknél a borító elsődleges fontosságú, de erről már írtam. A témával együtt nyerő páros lehet, ha minden klappol.
Azt hiszem, nekem elég is a jó téma meg a jó borító, ennyivel is megvagyok. És elég, ha csak egyszer hívják fel rá a figyelmem. Persze, ez utóbbi teljesíthetetlen, tudom én azt.


TÖBBIEK

2017/10/01

Copyrights @ 2016, Blogger Templates Designed By Templateism | Distributed By Gooyaabi Templates | Pictures from Pinterest