(Talán) könyvheti lista

Volt, amikor próbáltam én a mindenféle hetekre meg fesztiválokra megjelenő újdonságokat szépen összegyűjteni, aztán jöttek a kiadók, és felrúgták a megjelenésük listáját, ezzel együtt a posztom hírértékét is. :D Úgyhogy ezt a mostani listát se tessék komolyan venni, az a biztos, amikor már a polcon lesz.  Mindenesetre ezek fognak engem érdekelni, (azt már nem is mondom, hogy e-ben, szerintem ez már teljesen természetes), akármikor is jelennek meg.

Chuck Wendig - Vészmadarak (Fumax)
Miriam Black tudja, hogyan fogsz meghalni.
És ez pokollá teszi a hétköznapjait, különösen, mivel semmit sem tehet, hogy megakadályozza az előre látott több száz autóbalesetet, szívrohamot, szélütést vagy öngyilkosságot. Csak meg kell érintenie téged, és látja, hogyan és mikor kerül sor az utolsó pillanataidra.
Miriam már rég nem próbálja megmenteni az emberek életét, mivel azzal csak beteljesíti a végzetüket. De amikor Louis Darling felveszi a kamionjába, és megrázza a kezét, Miriam előre látja, hogy a férfit harminc nap múlva brutális módon meggyilkolják, miközben az ő nevét ejti ki a száján. Louis azért fog meghalni, mert találkozott vele, és a következő áldozat maga Miriam lesz. Bármivel próbálkozik, Louist nem tudja megmenteni. De ha életben akar maradni, mégis meg kell próbálnia.


A film mellé jön két Warcraft könyv (Szukits)

Ben Aaronovitch - Föld alatti suttogás (Gabo)
A londoni rendőrök holttestre bukkannak a Baker Street-i metróállomás távoli végénél: az áldozat egy amerikai cserediák, James Gallagher, akinek politikailag befolyásos családja érthető módon mielőbb a végére akar járni a hátborzongató gyilkosságnak. A probléma csak az, hogy senki sem tudja, ehhez milyen mélyre kell ásniuk - senki, kivéve a közrendőr és mágustanonc Peter Grantet. Nightingale főfelügyelő, Anglia utolsó bejegyzett varázslójának támogatásával Peter neki is áll feltérképezni a legnagyobb, legrégibb, és újabban legveszedelmesebb metróhálózat bugyrait. Ráadásul segítséget is kapnak az FBI-tól Kimberley Reynolds különleges ügynök személyében, aki azonban nem repesne az örömtől, ha tudná, mi minden zajlik a felszín alatt.

James S.A. Corey - Nemezis játékai (Fumax)
Miután ezernyi lakható új világ felé nyílt meg az út, megkezdődik a naprendszer hatalmi struktúráinak átrendeződése. A Mars lassan elnéptelenedik, míg a külső bolygók nagyobb befolyást próbálnak szerezni maguknak, és hajók tűnnek el sorra, megmagyarázhatatlan módon.
Mindeközben a Rocinante hosszabb időre szárazdokkba kényszerül a lassú zónában és az Iloszon zajlott események miatt, ezért James Holden legénysége a javítások idejére szabadságolja magát, ki-ki visszatér a saját világába, hogy lezárja a múltja néhány elvarratlan szálát, és ez mindnyájuk számára a túlélésért folytatott keserves küzdelembe torkollik. De nem csak számukra: az emberiség saját végzete felé rohan, mert a múlt bűnei megkövetelik az árukat.

Paul Tremblay - Szellemek a fejben (Agave) 
A new england-i Barrett család élete romokba dől, amikor a tizennégy éves Marjorie akut skizofrénia jeleit kezdi mutatni. Az orvosok sehogy sem tudják megakadályozni a lány süllyedését az őrületbe, így Barrették tehetetlenségükben a hitbe menekülnek: a helyi katolikus paphoz fordulnak segítségért.
Wanderly atya némi vizsgálódást követően ördögűzést javasol, mert úgy hiszi, hogy Marjorie nem beteg, hanem a gonosz szállta meg. Felveszi a kapcsolatot egy helyi műsorgyártó céggel, akik médiaszenzációt sejtve felajánlják, hogy valóságshow-t készítenek Barrették megpróbáltatásaiból. A család végül a pénz miatt kénytelen belemenni a dologba, és így veszi kezdetét A megszállottság című show. A műsor hatalmas népszerűségre tesz szert, de kisvártatva leállítják, mert a családi házban rémisztő tragédia történik. Annyira szörnyű, hogy a műsorra utaló minden anyagot gyorsan eltüntetnek.
Tizenöt évvel később egy népszerű író interjút kér a történtekről Marjorie húgától, Merrytől. Ahogy a nő visszaemlékszik a múlt elfeledettnek hitt eseményeire, rég eltemetett titkok és fájdalmas emlékek törnek a felszínre - az olvasó pedig egy félelmetes pszichológiai horror kellős közepébe csöppen, ami nem csak az emlékezet és valóság, tudomány és hit kérdéseit feszegeti nyugtalanító módon, hanem az ősidők óta bennünk lakozó gonosz természetét is.

N.K. Jemisin - Az ötödik évszak (Agave)

Így ér véget a világ... utoljára.

Három szörnyű dolog történik egyetlen nap leforgása alatt. A szürke kisvárosi életet élő Essun arra tér haza, hogy férje brutális módon végzett a kisfiukkal, majd elmenekült és erőszakkal magával vitte a lányukat. Eközben a hatalmas Sanze ― az egész világot befolyásoló birodalom, aminek találmányai évezredek óta a civilizáció alapjait képezik ― összedől, mert teljes lakossága egy őrült bosszújának áldozatául esik. S végül, a Rezdületlenként ismert kontinens szívében egy óriási, vöröslő repedés keletkezik, és az általa kiokádott hamu elsötétíti az eget. Egyesek szerint évekre. Mások szerint évszázadokra.

Ebben a haldokló és halálos világban Essun mindent meg fog tenni, hogy megmentse a lányát, és bosszút álljon a férjén. Az utolsó tartalékaiból tengődő, napfény, ivóvíz és művelhető termőföld nélkül maradt Rezdületlenben pedig kitörni készül a háború. Egy végső, nagy leszámolás a nemzetek közt, amit nem a hatalomért vagy a földért vívnak majd, hanem a túléléshez szükséges alapvető forrásokért. Essunt viszont nem érdekli, hogy az ismert világ összeomlik körülötte: ő maga fogja puszta kézzel elpusztítani, ha ezt kell tennie a lánya megmentéséért.

Baráth Katalin - Arkangyal éjjel (Agave)
Amikor Budapest utcáit feketére festi az éjszaka, egy árnyék indul veszedelmes útjára. A rendőrök szerint az árnyék csak legenda, de aki találkozik vele, többé nem szabadul a rettegéstől.
Bori önkéntes segítő, a családon belüli erőszak áldozataival foglalkozik. Egy végzetes napon azonban éppen őt támadják meg. A lány lakótársát felzaklatja a tragédia, és cinizmusa ellenére minden veszélyt vállal, hogy elkapja a névtelen tettest. Nyomozását rengeteg váratlan fordulat és fellángoló erőszak szegélyezi. De mi köze van ennek a nyomozásnak a pesti éjszakákat rémülettel megtöltő árnyékhoz?

Rozsnyai János - Betyárkaland (Lazi)
A 19. század második felében járunk. A magyar nép szabadságharcát leverte az orosz cár segítségével a Habsburg Birodalom. A betyárvilág virágkora ez, zavaros és kegyetlen időszak, amikor mindennaposak a rablások és a gyilkosságok.
Ez idő tájt történik, hogy egy fiatal nagylelei tanítót, Szabados Józsefet azzal bízzák meg, hogy egy lopás közben tetten ért betyárt falujából Makóra szállítson. A bujkáló zsiványokkal teli nádtengeren át vezető veszélyes úton társával, Báló Mártonnal együtt viharba keverednek, és elveszítik foglyukat, aki ádáz bosszút esküdik ellenük
A poétalelkű, jámbor tanító, akinek szívét reménytelen szerelem hevíti egy gyönyörű parasztlány iránt, ily módon kerül szembe egyik napról a másikra a kínhalál közvetlen fenyegetettségével és az elvadult betyárok vérszomjas, könyörtelen világával.

Olvasd el az egészet ->

Témázunk - Hullámvasút-olvasás

Nagy reményekkel lekapom a könyvet a polcról (vagy töltöm be az olvasót, az most mindegy is), kényelmesen elhelyezkedek, és várom, hogy magába szippantson a könyv. Mert tudom, hogy fog. Mert ez olyan könyv. Olyannak kell lennie.
...
Aztán nyomni kezdi a hátam a kanapé. Meg töri a fenekem valami. Na, kezd már kicsit izgalmasabb lenni. De csak kezd. Meg éhes vagyok. Vagy inkább teáznék. Összeáll ez valamikor rendesen? Nem kéne folytatni a sorit, aminek a nézését a múltkor félbehagytam?
...
Csinálok inkább egy kávét. 
Milyen könyvem van még?

Ismerős? :)
Én ezt simán el tudom játszani akár öt könyvvel is egymás után. Vagy többel. Mert van az úgy, hogy nem szippant be valamiért. Nem mondom, hogy mindig  a könyv lenne a hibás, szerintem általában felerészben én, felében meg az író, netán a fordító.
Azt szeretem, amikor ott van előttem 1000+ oldal, és csak úgy átsuhanok a könyvön, hogy észre sem veszem. Nem nézem, hol tartok, hány oldal van még, meddig kell még olvasnom, mert örökké olvasnám. Oké, egyszer nyilván azt is megunnám, csak nem mindegy, mennyi után. Egy ilyen tömény könyvet elolvasni a jó munka érzetét kelti bennem. Mint amikor átlépek a határaimon, és utána egy ideig képes vagyok teljes elégedettséggel létezni - ezt is megcsináltam.

De van, hogy már az eleje sem az igazi. Vagy az eleje még igen, de utána sem tud többet nyújtani, mint az első oldalon, amikor még ott tartok, hogy ez egy új történet, új emberekkel, meg kell velük ismerkednem, be- és el kell őket fogadnom. Ha még 50 oldal után is azon vagyok, hogy elfogadjam a szereplőket, ott gáz van. Szerintem egy új könyvbe belefogni olyan, mint új társaságba csöppenni. Az ember figyel, ismerkedik, beilleszkedik. Próbál valami olyan elemet, alkotórészt találni, ami illik hozzá, amit megragadva behúzza magát a közegbe. Ez egy könyvnél igazából bármi lehet, talán jobban függ az író erősségeitől, mint magától a történettől.
Azt viszont nem szeretem, amikor a könyv csapong, és érzem, hogy még a szereplőm is izzad, hogy történjen már valami végre, de még mindig semmi. Az nem gond, ha nekem kell összefonnom a szálakat, de ha a 100. oldalnál se derül ki, miről is szól, az már probléma.

Legutóbbi nem várt kudarcom Franzen volt, az Erős rengéssel. Nem egy rövid könyv, mondjuk mihez képest, olvastam már sokkal hosszabbat is, de a negyedétől hirtelen nem akart csúszni. Azt hiszem, azért, mert megfogyatkoztak a szereplők, akikkel egyébként sem találtam meg a közös hangot. Mert nem történt semmi, ami meg igen, az is érdektelen volt. Mentek ide, meg oda, dugtak, buliztak, hisztiztek hol ezzel, hol azzal, de olyan lelketlen volt az egész. Nem érdekelt, kinek mi baja, és miért. Ha sok a szereplő, mozgalmasnak tűnik a könyv, színesebbnek, de kevés rossz szereplővel nem jó összezárva lenni. És itt is az volt, hogy olvastam, olvastam, de azon kívül, hogy felsorakozott megint egy csomó lelkisérült a nemnormálisan működő életükkel és nyomoronc családjukkal, nem derült ki, miért is léteznek. És ez engem így nem érdekel.
Általában adok a könyvnek olyan 50 oldalt, hogy megszokjuk egymást. Ha ennyi idő alatt nem akarom letenni, akkor nincs gond. De itt pont fordítva volt. Az eleje nagyon bejött, aztán ellaposodott, és érdektelenné vált, mert nem láttam, hova is fogunk kilyukadni. Környezetszennyezés? Családi dráma? Krimi? Valami misztikus dolog, ami rengéseket idéz elő? Ráadásul kellemetlen alakok voltak a szereplők, nem szívesen voltam velük. És nem volt türelmem kivárni sem, hogy újból belendüljön, és minden kiderüljön. Majd esetleg máskor.

Időnként nem olyan egyszerű eldöntenem, hogy miért nem jön be egy könyv, ugyanis van, hogy ha egy kis (esetleg sokkal hosszabb) idő után veszem elő újra, akkor meg szinte kedvenccé lesz.
Takeshivel is így jártam. Valamikor tavaly már egyszer elkezdtem, de valahogy nem maradt a kezemben. Untam, nem szerettem, nem érdekelt. Nem jött be a stílus, hiába erőltettem. Aztán most év elején meg teljesen beleszerelmesedtem.
Vagy a Vámpírakadémia, ami anno, mikor évekkel ezelőtt megjelent, kiverte nálam a biztosítékot a dedós nyelvezettel. Aztán kézbe vettem egy jó pillanatomban, és lenyomtam az egész sorozatot. Ehhez persze az kellett, hogy már megjelenjen az összes rész (és annyira ne érezzem dedósnak, mint először, de a nyelvezettől később sem kellett hasraesnem), mert abban viszont biztos vagyok, hogy ha akár két hetet várnom kellett volna a következőre, már nem olvastam volna végig.
Aztán van olyan, hogy a fülszöveg alapján ígéretesnek tűnik a könyv, és ezt a könyv eleje is tükrözi, és csak idővel derül ki, hogy a szereplők képtelenek túljutni a saját baromságaikon, a történet önmaga körül forog, és nem akar előre haladni, és amit a fülszövegben érdekességként tálaltak, az a történet teljes közegében csak ostoba bárgyúság. A viccek egy idő után fárasztóak lesznek, és a poénoknak szánt dolgokon inkább sírnék, mint röhögnék.

Mivel hangulatolvasó vagyok, ha a könyv témája/karakterei nem találkoznak az éppen aktuális kívánalmaimmal, akkor nem sok esélye van, hogy ne unjak bele. Nagyon ritkán történik olyan, hogy ráhangolódok a könyvre, ami egy teljesen más műfaj, mint amit épp szívesen olvasnék. Legyen jól megírva, legyenek szimpik a karakterek, legyen valami története már az elejétől kezdve, és akkor nem unok rájuk.
Mert azt hiszem, ha megunok egy könyvet, akkor az azért van, csak hogy ennyi szöveg után kiderüljön a lényeg is, mert unalmassá válnak a szereplők. Vagy a felütéssel az író nem győzött meg. Vagy sok-sok oldal után még mindig felüt az író. Vagy a jó kezdet után gyors ereszkedés történik a hangulatban vagy az eseményekben. Vagy a történet unalmas. Vagy rosszul van megírva. Vagy felváltva hol ez, hol az a bajom. Még ha jól is kezdődik, egy idő után nem képes arra a könyv, hogy érdekeltté tegyen a lapozásban.

Általában egyébként minden könyvben van olyan rész, amit unok. Ezt nem is igazán veszem komolyan, lazán átlapozom. Nagyrészt ez kétféle téma: vagy üresjáratú fecsegés a semmiről, vagy valami politikai hozzáállás részletezése. Egyik sem érdekel, és mindkettő nélkül remekül működik bármilyen történet. Valami oknál fogva a politikai szál behozatala egyik pillanatról a másikra történik, és így is van vége olyan 2-3 oldal után. Hogy miért éreznek kényszert az írók politikai eszmefuttatásra, nem tudom. Mint a családi hepajoknál: összejönnek a szereplők, aztán egyszercsak vehemensen, nagyon részletesen taglalni kezdik, hogyan kellene működnie a világnak, és mit gondolnak adott társadalmi rendszerekről. Aztán, mintha mi sem történt volna, folyik tovább, aminek folynia kell. Ez utóbbi a családi hepajoknál kimarad, legalábbis nálunk. Ha egyszer előkerül a politika, akkor még a dédanyám botjáért is ez vagy az a hibás, és a végtelenségig tudják csavarni a témát. Ilyenkor be kell rúgni, mert akkor le lehet feküdni, és kimaradni ezekből az emeletes világmegváltásokból. A könyvet meg át kell lapozni. Ha meg sokat kell lapozni, keresni kell mást.

Többiek:

Pupi
Miamona 
Ilweran
Bea
zakkant

 Csatlakozók
katacita

Olvasd el az egészet ->

Stina Leicht - Vér és méz

Bukott angyalok és tündevérűek csatáznak, miközben a háttérben az 1970-es évek angol–ír konfliktusa tombol Stina Leicht debütáló, káprázatos regényében.
Liam sosem ismerte az apját. Derry lakói mindig is úgy gondoltak a fiúra, mint egy protestáns fattyára, Liam anyja pedig sosem beszélt róla, így a fia halottnak hitte. De amikor a Bukottak és a tündevérűek közti háború kezd elszabadulni, Liam és családja is belesodródik a konfliktusba, aminek létéről addig nem is tudtak. A természetfeletti erők közti több évszázados összecsapás mintha csak az 1970-es évek Írországának politikai megosztottságát tükrözné, Liam pedig nyakig merül mindkét villongásba.Csak Liam igazi apjának és a Bukottak elleni harcra felesküdött titkos katolikus rendnek a közvetlen beavatkozása mentheti meg Liamet… a körülötte gyülekező köznapi és természetfeletti erőktől, valamint a benne lappangó sötétségtől.
E-BOOK
DELTA VISION

Nagyon sokáig kerülgettem a könyvet. Ezek a politikai alapokon nyugvó témák mindig kicsit megriasztanak. Általában objektivitás még csak véletlenül sem kerül a közelükbe, és etekintetben most sem csalódtam. Az angolok és írek, a protestánsok és a katolikusok csatájából itt most erkölcsileg egyértelműen az írek kerültek ki győzedelmesen. Soha nem jó arról olvasni, amikor egyik ember a másikat kínozza, márpedig kétségem sincs felőle, hogy ami a könyvben történik, valaha valamikor a valósága volt rengeteg embernek. Manapság már keveset hallani ilyesmiről, de emlékszem, amikor a hírek még teli voltak az IRÁval és a rémtetteivel. Az okokat ilyenkor persze igyekeznek nem firtatni, egy illegális szervezetet sokkal könnyebb szörnyetegként feltüntetni, mint egy államot.

Szóval aki kézbe veszi a könyvet, készüljön fel rá, hogy visszarepül az 1970-es évek Észak-Írországába, az angolok ellen lázadók közé, az angol börtön falai közé, az ír mindennapokba, ahol még egy szimpla temetést is marcona angol fegyveresek között kellett végigvinni, akik a legelső ellenségesnek vélt szemöldökráncolásra leteperik az illetőt, és kirugdossák belőle még a szuszt is. Liam rosszkor volt rossz helyen, és Long Keshben köt ki, ahol minden létező embertelenséget elkövetnek ellene. 

Liamnek van egy szerelme, Mary Kate, és egy szörnye, akinek nincs neve. A történtekben szerepet kap Murray atya is, aki túlbuzgóságában kicsit túltolta a védelmet, ezáltal sok fájdalmat okozott Liamnek (is), és mondanám, hogy a végére minden rendbejön, de nem. Az első könyv is elég mozgalmas volt, de Liam egyelőre a szörnyével barátkozott, és azzal az ígérettel ért véget, hogy a másodikban már egy kicsit jobban megismerhetjük majd ezt a sokszínű világot a tündevérűekkel, a bukott angyalokkal, meg még ki tudja, mik kerülnek elő.

Az ír mitológiát mesterien szőtte bele ebbe a valóságok káoszába az író, annyira, hogy teljesen olyan érzésem van, írként nem is lehet másként létezni, mint hinni a tündevérűekben, és arra a mesére aludni el, hogy volt valaha egy varázslatos nép, akik még az emberek előtt a szigeten éltek, de miattunk el kellett bujdokolniuk, és átléptek egy másik világba, ahonnan visszajárnak, és ha rosszul viselkedünk, elvisznek magukkal.

A bukott angyaloknak igazából nem tudom, mi jelentőségük, hacsak annyi nem, hogy jól összezavarták Murray atyát és az egyházat, akik tudatlanságukban nagyobb káoszt csináltak a világokban, mint arra a lények valaha is képesek lettek volna. De majd Liammel helyreteszik a dolgokat. Majd a második részben.

UPDATE
És a lényeg: a könyv baromira tetszett, bár nem mondanám kiemelkedőnek semmiben. A karakteralkotással nincs gond, mindegyik szereplő egyéniség (az egyetlen dolog, ami nem feltétlen pozitívum, hogy Liam egyedül mássága miatt emlékezetes); nincsenek meglepően csavaros fordulatok sem; de ez egyik sem hiba, a könyv egyszerűen az elejétől a végéig hozza az elvárt színvonalat, egyenletesen, nincsenek kiugrások, fellendülések és ellaposodások. Amiben kiemelkedően jó, az a valóság és a mitológia összeolvasztása. Annyira természetesen jelennek meg az ír mitológiai elemek az események közé olvasztva, amit nem láttam még más könyvben. A témaválasztás okán (az írek szenvedése, az angolok szemétkedései) lehetne éppen szépirodalom, de a nyelvezet ezt nem indokolja, sajnos. Viszont sokkal igényesebb, mint egy urban-fantasy, mert a valóságos mindennapok eléggé mások, mint egy átlag szórakoztató fantasyban. Nem igazán szórakoztatóak.
Nem tudom más könyvhöz hasonlítani, nem olvastam még csak közel hasonlót sem. Kemény történet, szeretnivaló, olyan, ami benne marad az emberben. És bár Liam elég egyértelműen nem ember, erről nagyon könnyű megfeledkezni, mert amik vele történnek, az nem is olyan régen még valóság volt. És bár nem ember, ezzel nagyon nehezen él. Én a helyében többször használtam volna a másik felemet.
Elsősorban azoknak ajánlom, akik nem szoktak fantasyt olvasni, inkább a kardigános vonalat képviselik. Kemény, egyedi történet, én egyszuszra olvastam el. Nehéz volt letenni, nem is nagyon próbálkoztam vele.

Olvasd el az egészet ->

Lauren Beukes - Torzók

Detroitban gyilkosságsorozat kezdődik, amelynek brutalitása láttán a rendőrség vonakodik tájékoztatni a sajtót a részletekről.
Gabriella Versado nyomozó nyolc év alatt megtapasztalta, milyen mértéket ölthet az emberi ostobaság, a korrupció és a színtiszta gonoszság, de ehhez hasonlót még nem látott. Kamaszlánya, Layla eközben veszélyes flörtbe bonyolódik egy internetes ragadozóval. Jonno, a szabadúszó újságíró elkeseredésében bármire képes egy exkluzív sztoriért. A hajléktalan TK pedig mindent megtesz, hogy elkapja a szörnyeteget, akit megszállt a valóság erőszakos átformálásának álma.
Lauren Beukes, a Tündöklő lányok szerzője legújabb thrillerében egy különösen sötét történetet mesél egy városról, amely lakóival együtt napról napra jobban széthullik.
E-BOOK
GABO

Ritkán olvasni ennyire beteg sorozatgyilkosságról, nem is tudom, hogy pattant ez ki Beukes fejéből. (Remélem, ennek semmi olyan alapja nincs, mint a Tündöklő lányoknak.) Nem csak hogy nagyon nyomasztó, de a misztikus száltól valami olyan sötétség árad a történetből, ami sokkal rosszabb, mintha csak szimplán gyilkolászna valaki. Ez nem kontrollálható, nem lehet csak úgy lecsukni és kivonni a forgalomból. Alapból semmi természetfeletti nincs a könyvben, viszont a skizofrénián csavart egyet, és már kész is a misztikum.
A történet két része erősen elválik egymástól. Egy ideig egészen átlagos kriminek tűnik, mármint ami az eseményeket illeti. Egy pszichopata művész alkot, a rendőrség meg megtalálja az alkotásokat. Talán annyiban más a megszokottakhoz képest, hogy már az elejétől egyértelmű a gyilkos kiléte. Ezt nem is próbálja Beukes titkolni, valami egészen más a célja. A regény második felében viszont elszabadul a valóság.

A gyilkosságok mellett fontos szerepet kap néhány hétköznapinak tűnő addikció.
Először is ott van Jonno, a kétségbeesett újságíró. Öregszik, a szerelme ejtette, nem találja a helyét a világban, a saját életében sem, de mindenképpen ragaszkodik a nagy dobáshoz. Tipikus arrogáns firkász, aki azon a címen, hogy az embereknek joguk van (látni, hallani, informálódni, tudni, effektíve mindenhez), így neki kötelessége kiszolgálni az információéhséget. Ami nem hangzik rosszul, de az 5 perc hírnév jobban vonzza az ilyen alakokat, és ennek meg is lesz az eredménye. És nem tanul a történtekből. 
Aztán Layla, a nyomozó lánya. Ő valamiféle központi alak akart volna lenni a gyilkosunk szemszögéből, de ez csak a legvégén derült ki, szóval nagy jelentősége nincs. Viszont mint mindenki, ő is használja a netet, úgyhogy Beukes egy kis gyilkolászás mellett megmutatja, milyen veszélyek is leselkedhetnek egy tinire: fiatalok közötti erőszak, és pedofilgyanús elemek kerülnek elő. Ettől egy kicsit sűrű lett a könyv, mert Layla szála túl sokat nem tesz hozzá a sorozatgyilkossághoz, de a csevejük a barátnővel kicsit oldja a feszültséget, és végülis helyet nem vett el a pszichopatától. Kedveltem ezt a szálat, mert elég üdítő volt.
A rendőrséget Gabi Versado képviseli, Layla anyja. Tipikus nyomozó, széthullott házassággal, alkalmi partnerekkel,  de jó orral. És ott van TK, aki maga is elveszti olykor önmaga felett az uralmat, ezért látja a jeleket, bár több hasznát nem veszi, mint a szimpla hatodik érzéknek.
Aztán felvetődik még az alkotói szabadság és határainak kérdése is. Nem vagyok otthon művészberkekben, nem tudom, mennyire tágult ki az idők folyamán a nézőközönség ingerküszöbe, de az tuti, hogy mindenkinek éreznie kell(ene), hol van a választóvonal aközött, ami még művészet, és aközött, ami már nem több, mint beteges hajhászása a figyelemnek, és az újat mutatni akarásnak. (bár ez igaz lehet minden alkotóra, elég, ha csak Jonno eszembe jut.)

Ami esetleg sok lehet némely olvasónak, az az utolsó negyed, ahol teljesen elszállnak az események. A misztika, amit behozott, talán nem volt feltétlenül szükséges, de jelképez dolgokat. A legvégén a megoldás, és néhány esemény átmegy természetfelettibe, de ez cseppet sem kisebbíti a valóságban történtek súlyát, inkább csak kiegészíti. Emberek haltak meg, mert egy beteg állat útjába kerültek. Hogy kiben mi lakozik... na, ez a nagy kérdés. 
Valószínűleg a vége miatt lesznek majd fanyalgók is, de szerintem pont ez az, ami kiemeli az átlagos krimik közül. Van egy látható világ, ahol a gyilkosságok történnek, és egy elvont, talán konkrétan nem létező, de valamilyen szinten mindenkiben jelenlévő másik sík, ahonnan az inspirációk, a késztetések, a célok jönnek, és ezt az oldalt is kézzelfoghatóvá teszi Beukes. Emiatt történhetett meg, ami megtörtént, mégsem ad magyarázatot, mert az ilyesmire nincs.
Mióta kiolvastam, azóta is forognak bennem a gondolatok emberekről, történtekről, összefüggésekről, még csak nem is feltétlenül az olvasottakkal kapcsolatban. Olyan továbbgondolások ezek, amik már túlnőttek a könyvön. Azért ehhez kell tehetség, nem? 

Olvasd el az egészet ->

Roslund ~ Thunberg - Hajsza

A Hajsza az utóbbi évek legérdekesebb skandináv krimije, amely egyedülálló módon igaz történeten alapul.
A négy férfi már a hetedik éjszaka figyeli az őrt, aki körbejárja a svéd hadsereg egyik titkos fegyverraktárát. Leo Duvnjac a hamarosan kezdődő akció kitervelője. Két öccse, Felix és Vincent mindenben támogatják. Sok évvel ezelőtt a három Duvnjac testvért családjuk széthullása kovácsolta össze. Bántalmazó apjuk és neurotikus anyjuk miatt elhatározták, ők sosem fognak másoktól függeni. A megoldás a pénz.
Leo aprólékos, hidegvérű és alapos tervét az első rablásban szerzett fegyverekkel kombinálva a csapat elhatározza, hogy minden idők legfelszereltebb és legkönyörtelenebb fegyveres rablássorozatát fogja végrehajtani. Finálé gyanánt pedig a lopott fegyverekkel meg akarják zsarolni a svéd kormányt.
Mindent elpróbálnak. Másodpercről másodpercre. Mozdulatról mozdulatra. A Militánsokat lehetetlen azonosítani, s lehetetlen a nyomukra bukkanni, hiszen egyetlen tanú sincs. Ám azt a John Broncks felügyelőt állítják rá az ügyre, aki épp olyan rögeszmés a nyomozómunkában, mint Leo a rablások kitervelésében. Broncks a bűntettek helyszínén próbál szagot fogni, és hamarosan megkezdődik a hajsza. Broncks és Leo is a végsőkig elmegy, mielőtt az útjuk keresztezi egymást, és elérkezik a döbbenetes végkifejlet.
E-BOOK
ALEXANDRA

Skandináv krimiként kicsit eltér azoktól a könyvektől, amikhez hozzászoktunk. Hatalmas a könyv, nagy is, vastag is; mondjuk ehhez képest bármi vékonynak tűnhet (nagy előny, hogy van e-ben is, ha valakit így jobban érdekelne). Ami igazán lényeges, hogy itt többféle nézőpontot kapunk.
Vannak először is a bankrabló testvérek, akiket abszolút mélységig megismerünk, kezdve egészen a gyerekkorukra kiható erőszakos és agresszív apai hatástól a jelenig. Ez általában nem jellemző a skandináv krimikre. Nagy vonalakban adnak a szereplőknek (akár bűnösök, akár a törvény oldalán állnak) valami lelki problémát, ami általános társadalmi probléma is egyben, ezt igyekeznek tömören megjeleníteni, de a mélyreható lelki boncolgatásban nem igazán van részünk.
A bankrablók családja apai részről szerb-horvát, anyairól svéd, de többet kell küzdeniük apjuk természetével, mint a bevándorló státuszukkal. Gyerekként a srácok folyamatos megfélemlítés alatt álltak, de nem csak ők, az öreg az anyjukat sem kímélte, sőt, senkit a környezetében.
Abszolút antipéldakép, mindegyik gyerek elkerüli, hogy olyan legyen, mint ő, szinte erre tették fel az életüket, viszont van pár olyan elv, amit nem tudnak elhagyni: az összetartás és a szegénység elkerülése. A család az első. A fiúk között olyan szoros kötelék van, annyira összetartanak, hogy még egy feleség sem tud bekerülni közéjük. A világkép pedig oda vezetett, hogy végülis bankrabló lett belőlük.

Aztán ott az elmaradhatatlan nyomozó az elmaradhatatlan válságaival, John Broncks, akiről igazán sokat nem tudtam meg. Ő is erőszakos családból származik, a bátyja börtönben van, életcélja, hogy a mindennapokból annyi erőszakos elemet iktasson ki, amennyit csak lehet, és legalább olyan megszállottan kereste a bankrablókhoz a nyomokat, mint amennyire Leonak szenvedélyévé vált a rablás. Semmi újszerű nincs se a személyiségében, se abban, ahogyan a napjait éli. Kicsit háttérbe is szorult a testvérek mellett a nyomozás is, meg ő is, valószínűleg azért, mert itt nincsenek beteg gyilkosságok, és ez az, amiben nagyon különbözik az eddigi skandináv krimiktől. Itt nem a nyomozás áll a középpontban, még csak nem is egy társadalmi probléma, hanem egy öntörvényű család működését tapasztalhatjuk meg testközelből, annak minden pozitívumával és negatívumával.

Egy nagyon jó regény. A bankrablós akciók úgy alapból soha nem vonzottak, de itt annyira jól volt megírva mindenestül, kezdve azzal, hogyan találta ki Leo, hova törjenek be, hogyan készültek elő, és mennyire össze kellett hangolniuk minden lépésüket, hogy nagyon élveztem. Ugyanakkor fura volt látni a folyamatot, ahogy Leo alapvetően egy rabló életmódra berendezi az egész családot. Ami viszont törvényszerű, és szépen ki is bomlott a könyv folyamán, az a Leo és az apja közötti párhuzam.
A könyv érdekessége, hogy Thunberg az egyik testvér, aki Roslund segítségével írta meg ezt a történetet (vagyis inkább  Roslund írta, Thunberg segítségével), aki a rablások idején újságíróként folyamatosan követte az eseményeket.

Olvasd el az egészet ->