A recenzióról

Itt most nem arról lesz szó, hogyan kell recenziót írni, és bár nem célom, lehet, hogy megint sikerülni fog egy botrányposztot összehoznom, ugyanis a kiadó-recenzió-blogger hármasból általában kettőt érzékenyen érint a téma, és az nyilván nem a háromszög csúcsa lesz, a könyv. Ez most egy ilyen kollektív poszttéma Grettyvel, akinek szintén bőven akad mondanivalója a témáról, és hogy ne torlódjunk nagyon össze, kicsit beosztottuk magunkat. Figyeljétek a blogját, ő is fog nektek okos dolgokat mesélni, és érdekes tapasztalatokkal szolgálni, bár ő kicsit más szempontból vizsgája ezt a recenzió-kérdést.

Biztosan vannak tévhitek bloggerekben vagy blog nélküli olvasókban, hogy mi is ez az egész, sőt, abban is biztos vagyok, hogy bloggere válogatja, mit is gondol a rendszerről. Ez csak egy látásmód, a sajátom, néhány év tapasztalatára alapozva, élvezve az előnyeit, szenvedve a hátrányait, és leszűrve a következtetéseket. És nem leszek vicces, halálosan komoly leszek.

Nem akarok már megint arra hivatkozni, hogy bezzeg régen, pedig bezzeg régen ... néhányan elhatároztuk, hogy megkeressük a kiadókat, hátha. Volt, hogy bejött, volt, hogy nem, nálam ez úgy nézett ki, hogy olyan 10 kiadóból válaszolt három, abból előbb-utóbb lett valami. Időnként újra meg újra rájuk írtam, volt, aki időközben úgy döntött, mégiscsak figyelemre méltat, volt, aki meg akkor sem válaszolt. De nem is ez a lényeg, merthogy hatalmas volt az öröm, hogy mi kapunk recit. Mindenki féltve őrizte a kapcsolatait, vagy lehet, hogy nem féltve, nem tudom, én mindenesetre illetlenségnek tartottam volna bárkire is rákérdezni, hogy most ő kitől kap, meg miket kap. Ezt én amolyan magányügynek minősítettem, és a mai napig így gondolom, bár mostanra ugye már más a helyzet, elég sokszor lehet tudni a kapcsolatrendszereket.

Egy jóideje már a kiadók is, sőt, írók is megkeresik a blogereket, és ezt már most előre kijelentem, hogy az, hogy valaki kap egy megkeresést, semmit nem jelent jelen állás szerint.(Ezt mindenki úgy érti, ahogy akarja.) Lehet, hogy idővel változni fog, egyelőre ez a helyzet.
A recenzió felelősség, amit sokféleképpen értelmeztek már bloggerek, kezdve onnantól, hogy baromi jó posztokat hoztak össze, egészen addig a végletig, hogy harácsolásba és posztlopásba torkollt az egész.  Ugyanis, ha már valaki bekerült egy kiadóhoz, az egy viszonylag biztos helyet jelent hosszútávon. Ha elég jó kapcsolatot sikerül kialakítania, nem kell azon aggódnia, hogy miből kell megvennie a friss megjelenéseket, és mivel egy blogger több kiadónál is jelen van, a friss megjelenések halmozottan jelentkezhetnek a postaládájában. Olyan halmozottan, hogy már másra sincs ideje, csak recikönyvekre, ami nem baj, véleményem szerint frissen olvasni valamit egy külön élmény.
Ez a dolog élvezeti része - elsőként hozzájutni, olvasni, birtokolni, és abban a tudatban lenni, hogy mindezért egy fillért nem kellett kiadni.

Igen ám, csak van ennek egy olyan része, ami egy idő után nem olyan élvezetes.
Először is, nem mindegyik kért könyv felel meg az igényeknek. Ezt mindenki másképp kezeli, van, aki egyenesen leírja, hogy nem tetszett, van, aki becsomagolja, ezt lehet érezni a posztokon úgyis, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy innentől kezdve a reci szenvedés. Ha saját lenne, nyugodt szívvel félre lehetne tenni, de szar könyvet olvasni munkás dolog, főleg, ha tisztességes posztot is akar belőle az ember, úgyhogy tetszik, nem tetszik, végigszenvedi magát rajta. Mert lehet azt mondani, hogy a blogger előre tudja, hogy csak olyat kér, ami tetszeni fog neki, nincs az az ember, aki előre meg tudja jósolni, hogy egy tök ismeretlen könyv valóban fog-e neki tetszeni, pláne nem, ha többről van szó, nem csak egyről.
De oké, legyek jóindulatú, és felteszem, az összes adott havi reci tetszik.
Mert gondolom, az sem újdonság senkinek, hogy itt bizony időre kell olvasni. Normál esetben egy hónapon belül produkálni kell a posztot, kivételes esetben akár ennél hamarabb is.

Eleinte nem gond a határidő, főleg, ha nem egyszerre akarja minden kiadó kiadni a vágyott könyveket. Jön egy vagy két könyv egy hónapban, azzal simán lehet végezni úgy, hogy az embernek még élni is marad ideje, meg olyat is tud olvasni, ami a polcon porosodik. Csakhogy van egy pillanat, ami teljesen kontrollálatlanul csap le az emberre, hogy egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy már három hónapja csak a reciket nyomja, és még mindig nincs vége.
Tavaly velem kétszer is előfordult ilyen. Az első alkalommal megállapítottam magamban, hogy hülye vagyok, ennek így nincs értelme, és nem kétszer, hanem ötször kell meggondolnom, mit akarok, de egyszerűen úgy jött ki a lépés a kiadóknál, hogy lett még egy ilyen egybefolyt pár hónapom. Ráadásul nem hazudtam magamnak, egyrészt nem mindegyik könyvet élveztem annyira, mint ahogy reméltem, másrészt a végén már mindenhova kívántam a reciket, csak az asztalomra nem.

Mert ugye hogy is néz ki egy reciolvasás?
Megkapom a könyvet, de nem feltétlen tudom azonnal elkezdeni, előtte még esetleg be kell fejeznem mást. Esetleg nem csak egyet, hanem kettő vagy három recit is kapok egyszerre, amit régen egy baromi jó napnak vagy hétnek gondoltam, ma már inkább csak összeugrik a gyomrom tőle. Merthogy nem csak az a dolgom, hogy olvassak, a blogolás már csak ezzel jár, de az első számú hobbi időnként feladattá válik, bár csak addig, amíg vissza nem tud fordulni hobbiba. Ezt akár egyetlen posztíráson belül is sikerült már megtapasztalnom, érdekes érzés.
Szóval elkezdem olvasni egyiket a másik után, és igyekszem úgy olvasni, hogy azt vegyem sorra, amihez kedvem is van; namost itt időnként elkap a kötelezőség érzése, és végképp nincs kedvem egyikhez se, ahhoz se, amihez különben lenne. De ettől még el kell olvasni, és a posztot úgy kell megírni, mintha semmi gondom nem lenne a világgal. Úgyhogy megtalálom a könyvek értékét (már ha van), gyártom a posztokat, küldöm a linkeket.
És itt jön a másik érdekes dolog, az erre adott reakció. Van, aki reagál, és megköszöni, van, aki meg konkrétan nem hogy nem csinál semmit a linkkel, még annyit se ír vissza, hogy köszöni, vette. És akkor most írnám is automatikusan, hogy nem értem miért, mert még a könyv is tetszett, csupa jót írtam róla...
és akkor itt most álljunk meg egy picit.


Tehát megkaptam a könyvet, ingyen, merthogy van kiadó, aki szereti erre felhívni a figyelmet (kvázi volt már, hogy az orromra lett koppintva, hogy nana, te ingyen kapsz tőlünk könyvet - igen, de attól a pillanattól én inkább nem élek ezzel a lehetőséggel), szóval ingyen van a reci, mindenkinek. Cserébe időnként kérnek ezt-azt az olvasáson túl, ami szerintem teljesen normális: új megjelenésekről adunk hírt (amit szerintem mindenki szeret olvasni), esetleg egyéb érdekességeket tudunk kiposztolni, meg még van egy csomó lehetőség, amivel egy blogger meghálálhatja a kapott könyvet, a nagy köszönömön és a poszton túl.
Szóval a könyv elolvasva, poszt kirakva, link küldve. Aztán jön valamilyen reakció, bár már előre tudom, hogy melyik kiadó hogyan reagál. Vagy hogyan nem. Lehet, hogy nem vagyok túlságosan kommunikatív mélekben, de ennyi alapján is ki lehet már ismerni azokat, akikkel kapcsolatban áll az ember. (és Gretty a megmondhatója, hogy én igyekszem.:D) No, szóval van, akivel el tudunk beszélgetni a linkelést követően is, de hogy most lesz-e folytatása vagy nem, az általában rajtam múlik, mert bár a posztokban szómenésem van, alapvetően ez nem jellemző rám.
(Amit nem tudok még a mai napig sem, hogy egy kiadó mennyire nézi meg a bloggert. Úgy értem, oké, remélhetőleg a saját könyves posztot csak elolvassa, de ezen túl mondjuk tisztában van-e azzal, hogy mi a blogger érdeklődése, milyen más könyveket olvas, egyszóval a blogokat en block olvassák-e időnként, netán van-e kedvenc bloggerük, vagy ennyire ők már nem érnek rá. De ez most csak egy kis kitérő volt.)

Vegyük az érdekesebb esetet, nem tetszett a könyv.
Mint blogger, teljes mellszélességgel kiállok a szubjektív véleménynyilvánítás joga mellett. Nem vagyunk hivatásos kritikusok, nem pénzért blogolunk (bár vannak erre törekvések, de azok megtalálják a saját útjaikat), úgyhogy szerény véleményem szerint az ingyenkönyv a poszt megírását követően kifizetésre került. Csak ilyen rondán mondom, merthogy vannak téveszmék ezzel kapcsolatban is.
A recikönyves blogger NEM a kiadó embere, akit innentől zsebretett. Nem tartoznak egymásnak mással, minthogy a könyv elküldését követően a blogger tisztességgel elolvassa a könyvet, és megírja a posztot. Volt, nem egy blogger, akinek ez nem ment, de az ilyen mindig kiderül, és van is olyan, akinek nem megy, ez is előbb vagy utóbb ki fog derülni. Bár ezt soha egyetlen kiadó sem vallja be, de vannak, akiknél egyszerűen elvárás a rajongás. Nem húzhatod le a könyvet, mert abból sértődés lesz. Ez valami rossz beidegződés szerintem, és a lehető legrosszabb hozzáállás, ugyanis vannak bloggerek, akik érzékenyek erre, többek között én is. Pontosan tudom ugyanis, hogy ki fogja a száját húzni, ha nem tudok elég jót mondani a könyvről, és ki az, aki tudomásul veszi, és tényleg csak annyit tart fontosnak, hogy beszélnek a könyvről, ami így lassan kezd a köztudatba kerülni. És van olyan is, akinek aztán tényleg mindegy, nem is érdekli az egész, gondolom ezt abból, hogy még a köszönömömre sem képes annyit írni, hogy szívesen.
Vannak persze, akik idomulnak a kiadói igényekhez, ami csak a két félnek jó: a bloggernek meg a kiadónak, viszont a picit félrevezetett olvasónak nem feltétlen. Azért mondom, hogy csak picit félrevezetett az olvasó ilyenkor, mert minden olvasó mást keres egy könyvben, és még ha hasonló is az ízlése a bloggeréhez, akinél tájékozódik, akkor sem feltétlenül fogja rá a könyv ugyanazt a hatást tenni, akár jót írt, akár rosszat, úgyhogy még ha kicsit eltúlozta is a blogger a könyv erényeit, ettől az még megtalálja a maga olvasóját. Mint ahogyan az a könyv is, amelyikről rosszat írtak, épp ezért nem tolerálom a sértődős hozzáállást.

Részemről nem érzem kötelességemnek hálából jót írni: a poszt megjelenését követően ugyanis a könyv önálló életet kezd élni az ide tévedő érdeklődőben. Vannak persze bejegyzések, aminek a hatása alól nem tudjuk magunkat kivonni, én se, vagy mert az írta, aki, vagy mert olyat írt, hogy az ember azonnal megkívánja (de általában a kettő együtt működik nálam), de azért nem ez az általános. Főleg nem, ha az általános anyagi helyzetet nézem, szerintem mindenki 50x meggondolja, melyik könyvet vegye meg. Mi megmutatjuk, hogy van ilyen, és hogy szerintünk milyen, te meg eldöntöd, akarod-e.

Szóval van az a mennyiség, aminél a reciírás már kemény munka, és messze nem jó szórakozás. Mondom, erről csak részben tehet a blogger, nagyobb részben, nyilván annyit vállaljon mindenki, amivel még elbír, de mivel az irányítás időnként kicsúszik az ember kezéből, lehetnek időszakok, amikor ez probléma lesz.
És akkor itt jön az, hogy az ember leül, és elgondolkodik, hogy megéri-e. Megéri-e feltunningolt posztokat gyártani, amivel nem értek teljesen egyet? Nyilván nem, vagyis attól a kiadótól megválok. (nem fog álmatlan éjszakákat okozni, ha mellőzni kezdek egy kiadót, aki egyébként lehet, hogy észre se fogja venni.:D. egyébként is, elég konzervatívan állok az ilyesmihez, már csak magam miatt is.)
Megéri-e egyéb helyeken nem véleményt nyilvánítani, csak, mert kapok ingyenkönyvet? Naná, hogy nem. Túl vagyok már azon a ponton mind korban, mind szellemileg, hogy ez befolyásolhatna, hogy leírjam, mit gondolok, akár jót, akár rosszat, főleg, ha azzal próbálnak sakkban tartani, hogy ingyen kapom, én hallgassak. Nem, nincs ingyen. Megdolgozom érte, még akkor is, ha örömmel teszem.
Megéri-e egyik recit olvasni a másik után, hogy már semmire ne legyen időm? Nem, ez sem éri meg.
Mi jön ilyenkor? Az ember szelektál. Szubjektíven, én legalábbis. Melyik kiadót bírom a legjobban, melyik az, ami leginkább megfelel az igényeimnek,  hol látnak szívesen és hol nem (mert ezt is lehet ám tudni), egyszóval melyik az a kiadó, aki hagyja, hogy önmagam legyek. Az megmarad. (tisztára, mint a párválasztás.)
Részemről szeretem (inkább szeretném) érezni, hogy nem véletlenül kaptam könyvet, nem csak azért, mert beestem a postaládába, hanem mert a kiadó úgy gondolja, elég jó vagyok ahhoz, hogy írjak a könyveikről. Hogy nem ez alapján osztanak könyvet? Hát tényleg nem.:) De attól még jó lenne, ha így lenne. (Meg azért az is benne van a pakliban, hogy lehet, ez alapján egy szál könyvet nem kapnék.:D)

A rengeteg recinek volt egy olyan hatása rám, hogy én, aki imádtam kifejteni a gondolataimat, meglátni a könyvekben a figyelemre érdemes vonásokat, és erre mások figyelmét is felhívni, egyszerűen meguntam a posztolást. Olyan szinten, hogy minden ötletet csírájában elfojtottam, ami posztban nyilvánulhatott volna meg. Vannak olvasott nem recikönyvek, amikről már nem is írtam, mert úgy éreztem, nincs egy szál önálló, egyedi gondolatom se, de nem csak nekem, a könyvnek sem. Mert ugye, a recinél, ha vért izzadok, akkor is kell keresnem valamit, amiről írni lehet, ami nem volt reci, annál már nem is vettem a fáradságot.
Ezt is meg kellett élni, hogy ez így nem jó, ez is kellett ahhoz, hogy változtassak, és mivel az éve eleje elég sok változást hozott nekem, ez is simán belefért.
Már nincs tömeges recim, óvakodom tőle, hogy túl sok újdonság érdekeljen, ha pedig mégis kell egy könyv, inkább a polcon porosodjon pár hónapot (ergo nem reci), minthogy kihulljon a hajam miatta. Meg aztán, azt vettem észre, hogy több figyelmet tudok így fordítani a kapott könyvekre, meg a nem kapottakra is, nyugiban olvasva egészen más hatása tud lenni, mint a határidő miatt idegeskedve, és ha nagyobb kedvvel olvasom, (remélhetőleg) jobb posztokat tudok gyártani, és (remélhetőleg) nagyobb kedvet tudok hozzájuk csinálni másnak is. Egyszóval sokkal jobb érzés.

Ha a friss bloggerek eljutottak idáig az olvasásban, akkor nekik azt tanácsolom (meg a nemfrisseknek is :), hogy élvezzék ki, kérjenek, amennyit akarnak, egy idő után úgyis beáll a dolog az egészséges mennyiségre (ha meg nem, az úgyis meglátszódik előbb-utóbb). Addig meg meg kell szenvedni, hogy később majd a kevés is értékes legyen.
A recikönyv nagyon jó dolog. Csak nem minden áron.

a képek a weheartit.com -ról vannak

Olvasd el az egészet ->

Gillian Flynn - Holtodiglan

Nick ötödik házassági évfordulójukon arra ér haza, hogy a lakást feldúlták, Amynek, a feleségének pedig nyoma veszett. Miközben próbálják őt előkeríteni, bepillanthattam egy házasság mindenkitől elzárt, védett falai közé, és nyomon követhettem két ember egymásra találását és eltávolodását, egy nagyszabású társadalmi körképpel vegyítve a válságban lévő Amerikáról.
Nehéz ebből a könyvből spoilermentesen posztot írni, de próbálkozom vele. Aki még csak véletlenül sem akarja tudni a bővebb benyomásaimat, annak azt mondom, hogy egy nagyon tanulságos lelki élveboncolás, ahol Amy a múlt, Nick pedig a jelen. Miközben Amyt próbálják megtalálni, valamilyen formában,  feltárul előttünk, hogy mennyire másképpen élte meg ezt az öt évet ez a két ember. Egymás mellett voltak, de nem mindig együtt, és ez nem múlik el nyomtalanul senkiben sem.

Az írónő nevét mindenképpen érdemes megjegyezni, mert olyan képet fest nem csak egy házasságról, hanem a hanyatló Amerikáról is, amit kevesen tudnak csak ilyen érzésekkel telin és mégis sebészi hidegvérrel megtenni. Kevés annyit mondani, hogy jól ír, pedig nem könnyű úgy átadni két életet, hogy olvasás közben mind a két ember én vagyok, és mindig annak van igaza, aki épp vagyok. Legalábbis egy ideig, aztán egy ponton mindenkinek el kell döntenie, kihez húz. A könyv úgy van megalkotva, hogy felváltva követhetjük Amy és Nick gondolatait, amik egy idő után vissza is utalnak a másikra, múltbeli eseményekre, és látható a különbség kettejük nézőpontjában.

És akkor a csak kicsit spoileres vélemény:

Mindannyiunkkal megeshet, megesik az ilyesmi, hogy megtaláljuk, akit a Nagy Ő-nek gondolunk, aztán az évek múlásával szépen lassan valami mássá változik minden. Még mi magunk is.
Így történt ez Amyvel és Nickel is. Hatalmas szerelemnek indult, aztán minél inkább egymás életének részévé váltak, úgy kezdett elkopni a lángoló érzelem, és gyűlt a helyébe minden más, aminek nem kellett volna ott lennie: düh, frusztráció, kisebbségi érzés, magány.
Amy naplóbejegyzéseiből remekül végig lehet követni ezt a változást; a kezdeti imádat, tervezgetés, a jövő elképzelése, ami természetesen csupa jót és állandóságot jelentett, szépen lassan elhalványult, és átvette a helyét valami tompa fájdalom, ami a végére már a mindennapok kitörölhetetlen része lett.
Mindketten fújnak a másikra, mert a másik elvesztette a munkáját, a másiknak van pénze, a másik miatt kellett elköltözni, a másik szülei bajban vannak, és segíteni kellett, végül ott állnak pőrén, pénz és munka nélkül, egy olyan városban, ami mindkettejüknek új - Nicknek mert a változás a városát sem kerülte el, Amynek meg mert new yorki lányként el kellett költöznie a világ egy eldugott, unalmas és poros végébe -, és sem magukkal, sem egymással nem tudnak mit kezdeni.

Amynek nincs más vágya, minthogy megfeleljen Nicknek, akinek nem tud megfelelni. Az élet furcsa fintora, hogy Amy, aki gazdag szerető családból származik, irigylésre méltó gyermekkorral a háta mögött, teli van kisebbségi érzéssel és kényszeres bizonyítási vággyal. Míg Nick, aki egy dührohamokkal és megalkuvásokkal teli boldogtalan gyerekkort tudhat a magáénak, megtanulta elfogadni a krízishelyzeteket, és még ha furcsán is, de képes kezelni a problémákat. Amiket meg nem, azt nagyon mélyen magába rejti.
Amy naplója szerint az eltávolodás veszekedésekkel, sértésekkel és durcával járt, és aki sértődik, és sért, és durcás, az Nick, aki viszont semmit nem ért, az Amy. Viszont Amy akárhogyan is viselkedik (ahogy nem is akar igazából viselkedni), ő még mindig azzal a rajongással néz férjére, csak már több benne a kérdőjel, mint a láng. Nick viszont már nem az a kedves, mosolygós srác, aki volt, elhidegült, megkeseredett.
Amy egyedül van, Nicknek ott van Margo, az ikertestvére, aki Amy életében egy olyan pont, amivel nem tud mit kezdeni. Go mondhat bármit, viselkedhet bárhogy, Nick elfogadja, míg ha Amy tenné ugyanazt ugyanúgy, hisztis tyúk lenne, aki mindenen csak problémázik. Nehéz ezzel megbirkózni, mert ideális esetben az etalon a feleség, nem pedig a testvér. De Go szavak nélkül is megérti Nicket, amire Amy nem képes. Behozhatatlan hátrány. Go az, aminek Amynek kellene lennie, és ezzel mindenki tisztában van.

Nick kommunikációja elég hézagos, és kényelmes. Saját bevallása szerint is nagy rajongója a dolgok elhallgatásának, és valójában azt akarta, hogy (Amy) olvasson a gondolataiban, hogy ne kelljen lealacsonyodnia az artikuláció nőies műfajához. Namost azért egy ilyen ember lelkivilágához közel férkőzni nem egyszerű feladat, pláne nem könnyű az éppen aktuális hangulatait vagy vágyait kitalálni, főleg, ha ő maga nem is akarja. Amy próbálkozott vele, először nagyon, aztán már egyre kevésbé, végül eljutott oda, hogy felismerte, a házassági évfordulók, az ünnepek, minden igazából róla, Amyről szólt, és Nick meg a közös dolgok, a poénok, az érzések valahol elsikkadtak. Amy így élte ki kisebbségi komplexusát: elérte, hogy Nick és a házasság róla szóljon, de ezzel el is vette a lehetőséget Nicktől, hogy ő is részt vegyen Amyben. Csak így, egyszerűen Amyben. Pedig Nick biztosan szerette volna.
A Nickben élő kép Amyről elég konkrét: ő múltbeli Amyt szereti, a kedves, megértő, vicces lányt az okos beszólásaival, és az egyedi koponyájával. A régi emlékeket szeretettel őrzi, míg a mostani Amyről inkább megfeledkezne, pedig az összes emlék felidézéséből érezhető, mennyire szeretné szeretni ezt a nőt. A régi szerelem elérhetetlen ábrándnak tűnik, valami olyasminek, aminek az emlékéhez nagyon ragaszkodik, és ami ettől még, a jelenben nagyon is hiányzik neki.

Annyira eltérő, ahogy ez a két ember önmagát és egymást látja, mintha nem is ugyanazokról az emberekről olvastam  volna. Szegény Amy. Szegény Nick. Szegény Amy. Micsoda egy rohadék Nick. Amy egy szemét dög.
És a mesének vége, a tények nagy része nem az, aminek látszik, és vannak kézenfekvő következmények, amik mégis megdöbbentenek, mert...
Jött a fordulat. Számítottam erre, sőt, vártam is, csak fogalmam nem volt róla, hogyan jutunk el idáig. Ez persze mindent más megvilágításba helyezett, és először arra gondoltam, hogy túl korán tudtam meg, még húzni kellett volna, hogy lesz így a folytatása olyan izgalmas és feszültséggel teli, mint az első rész? Nem kell aggódni, innentől talán még inkább leköt bennünket, hogyan fog ebből Nick kikeveredni, mert én már kezdettől fogva neki drukkoltam, minden bűne ellenére.

Zseniális könyv az emberi kapcsolatokról és buktatóiról, és a jellemekről, személyiségekről, egy rakás kérdéssel, amit óhatatlanul fel fog tenni mindenki magában olvasás közben.
Nekem egyértelműen kedvenc lett a könyv, és ez alapján az egy könyv alapján az írónő is. Kalapot emelek előtte, ahogyan szövi a szálakat, és sikerült megalkotnia egy olyan történetet, ahol minden egyes mondatban feszültség van, és elérte egyetlen pillanat alatt, már a könyv elején, hogy ne is akarjam abbahagyni az olvasást. Most úgy érzem, a világ végéig tudnám olvasni, bár cseppet sem felemelő könyv, sőt, elég nyomasztó, de az egész annyira eltalált, annyira elvont és konkrét is egyszerre, hogy mindig akadt rajta gondolkodnivalóm. Pszichithriller a szó legteljesebb értelmében.

Kiadja az Alexandra

Gillian Flynn oldala

Olvasd el az egészet ->

Mese a könyvkiadásról, avagy...

... hogy kerülnek a boltokba szar könyvek.

A történet szereplői és a valóság közötti hasonlóság csakis a véletlen műve lehet, a mese csupán fantázia egy sosemvolt ország sosemvolt kiadójának könyvmegjelentetéséről. A poszt a nyugalom megzavarására alkalmas képekkel machinál, gyengébb idegzetűek, kérem, hagyják el a tetthelyet.

(a kiadó, miközben a neten nézegeti a külföldi kínálatot)
Azta, ennek milyen jó borítója van! Milyen hatást is kelt? : Kapcsolatunk titkos is, és misztikus, kicsit utópisztikus. (Mézga Géza, rémlik?) Á, nem, inkább vagány. Vagy nem is tudom... most, hogy jobban megnézem, olyan kis semmilyen. Uncsi. Nem kéne tovább nézegetnem...
Uh, el akarják vinni előlünk! Licitáljunk csak rá... Hehe, inkább nálunk porosodjon, mint náluk.
(közben a másik licitáló kiadó vigyorogva hátradől, hogy már megint sikerült csőbe húzni a konkurenciát. így kell elbánni a piaci szereplőkkel.)

- no, itt azért vannak nekem homályos foltok, de a lényeg, hogy valahogy, valamilyen formában a könyv egy megjelentethető példánya eljut a kiadóhoz. -

Ésss igen, itt van az asztalon. De mi is ez...? Tegyük kicsit félre, kávéznom kell, különben meghalok az álmosságtól (vagy a másnaposságtól. esetleg mástól. jóindulat és fantázia kérdése.)
Aha, ez micsoda? Másik kézirat? Oké, ezt is ideteszem, majd belenézek.
Pf, még egy levél, amire válaszolni kell. Aha, ezek meg a számlák.
Úristen, a könyvelő! Le kell adni az anyagot, mert nem tud bevallást csinálni. (kupacot felkap, benne néhány kézirat, és egyéb kiadandók, amik majd a könyvelőnél fognak dekkolni néhány hónapig, mire visszakerül a kiadóhoz.)

Francba, mi ez a szar? (beleolvas, rájön, hogy fogalma sincs, mit kezdjen vele, majd nagy nehezen leesik neki, hogy hónapokkal ezelőtt ezért adtak ki párszázezer petákot. a másik, ami meg véletlenül került elé, tegnap érkezett. )
Ja, ehhez keresni kéne egy fordítót. De ki legyen az? Egyáltalán, biztos, hogy ki kell ezt adni? (belelapoz, meglátja a farok, pina, és baszás szavakat, legalábbis annak véli kevéske nyelvtudásával.) Aha, persze (csap a homlokára), most ez a menő, erotikus irodalom. Ebből aztán lehet kaszálni.Visszajön... mennyi is? Ah, biztosan jó sok, lehetne belőle párszor nyaralni menni, ha ez most gyorsan megjelenik. Mert mindenképpen magasra árazzuk be. Fizessen csak az olvasó, ha már nem képes nyelvet tanulni. De ki legyen a fordító? Senki olyan, aki minőséget végez, azért sokat kell fizetni.
(meglátja az egyik gyakornokot, aki egyébként is feketén van ott, az ilyenekkel minden le lehet zsírozni.)
Figyelj csak...kapsz egy kis plusz petákot, ha ezt két napon belül megcsinálod. Látod, nem sok, te meg ügyes vagy, elbírsz vele. Na, kapkodjad magad, holnapután reggel az asztalomon akarom látni a végleges formájában, javítva, szerkesztve, tördelve, ahogy egy könyvnek ki kell néznie. Remélem, tudod, mit jelent ez.
(gyakornok rémülten pislog, de nem mer nemet mondani, így elhúz haza, és véres verejtékkel, több-kevesebb sikerrel lefordítja, közben anyázza azt, aki ezt az igénytelen szart megírta, és minden második szava a baszás meg a pina.)
Na, ezt megoldottuk, kávézzunk kicsit (nagy bögre teli kávé kézben, lábak asztalra fel, közben ábrándos tekintettel ablakon kimerengés. pillantás véletlenül az asztal sarkára téved, majd szemöldökösszevonva megállapítás, hogy még egy kurva könyv, amivel valamit csinálni kéne.)
Na, olvassunk bele. Eh, ez túl bonyolult, semmi ismerős obszcenitás nincs benne. Na, még ezt az oldalt elolvasom, és ha még ebben sem lesz nemi közösülésre való utalás, akkor ezt most félreteszem. Úgyse lesz belőle pénz. Vagy legalábbis csak nagyon kevés, az olvasóknak még meg kell érniük a péniszmentes témákra.
(persze, szegény kötet az asztal sarkán fog porosodni az egyre növekvő kupac alatt, mivel egy szál faszra sem utaltak benne, úgyhogy ennek most még nincs itt az ideje.)

(két nap múlva reggel, gyakornok álmos, kialvatlan fejjel, morózusan bassza le helyezi el a lefordított könyvet a kiadói asztalra, majd elvonul pihenni, hátha nem veszi észre senki. főnök néhány óra késéssel beesik, és kávéért sikolt, majd azért sikolt, mert meglátja az asztalára helyett kupacot, ami neki munkát jelent. összetörten a székbe rogy, oda a napja.)
Na, akkor ebbe most muszáj lesz beleolvasnom. Hm... fújjj ... khm ... nebassz... na, oké, ebből elég ennyi. Gyere csak ide. Add le ezt a nyomdába. Most azonnal. Mondd meg nekik, hogy egy héten belül a boltokban kell lennie a könyvnek. Ha összejön, tudunk egy kicsit csökkenteni feléjük az adósságunkból. Ha nem, akkor így jártak.
(alkalmazott százzal elhúz a nyomdába, majd ott megegyeznek, hogy rohammunkára van ugyan szükség, hogy teljesítsék, de rajtuk ne múljon.olyan lesz, amilyen.)

(könyv a boltokban, feltűnően témára utaló borítóval, emberek kapkodják, mert látták a metróban kiplakátolva, hogy ez egy jó könyv.)
(értekezlet.)
Na, látjátok, így kell ezt intézni. Tudom én a dolgom, messziről kiszagolom, mi a jó.
 - De kaptunk néhány olvasói levelet, akik a fordítás minőségét kritizálták, és a szerkesztés hiányára is utaltak, meg a témaválasztást is minőségen alulinak találták. Egyszóval a könyv nem felel meg semmilyen minőségi mércének.
Ugyan, ezek nem tudják, mit beszélnek. Mi kidolgozzuk a belünket is, és ez a hála. Csak a kritika, meg a belekötés. Olvasson mást a sok hülye sznob.
 - De küldtek pár javaslatot is, nem kellene legalább ránéznünk?
Na, mutasd, miket küldtek? Ezt a sok szart? Hát ezekről semmi jót nem hallottam. Milyen díjat kapott ez? Az meg mi? Sose hallottam róla, ki ez? Hagyj engem békén ezekkel.
 - De talán egy kis minőséget is hoznunk kellene...
(magából kikelve)
Mi az, hogy minőséget?! Viszik a könyvet vagy nem?! Na, ugye, hogy viszik! Most ebben van a pénz, a baszásban meg a dugásban. Ezt akarják olvasni, nekünk meg ebből van pénzünk!! És EZ minőség, magam ellenőriztem!
 - De vannak a témán belül ennél jobbak is...
Az engem nem érdekel!! Ezt választottam, ezt kapják. És pont.
(és az olvasók meg olvassák, amit kapnak, ami tisztán a véletlenen múlik, és nem tudatos választáson, ami több szűrőnyi minőségi átvilágítással párosodna párosulna. itt a vége, fuss el véle.)

(elnézést a vulgáris szóhasználatért, sokszor már én szégyelltem magam írás közben, de végignéztem a megjelenéseket, és minden második könyv a pornóhoz kapcsolható, és muszáj volt valahogy levezetnem a feszkót.:D)

Olvasd el az egészet ->

China Miéville - Konzulváros

Miéville-nek valami elképesztő fantáziája van, ha idegen lényeket és idegen közegeket kell megalkotni. Én csak simán perverznek nevezem, mert nem semmi módon tudja megjeleníteni ezeket a groteszk, és sokszor nagyon is visszataszító lényeket. Itt, a Konzulvárosban szerencsémre kicsit visszafogta magát, ebben több volt a furcsa lény, mint a taszító, amitől a Perdidó pályaudvar például hemzsegett.

Konzulváros a világ peremén van, Ariekán, távol minden lakott bolygótól és galaxistól, de ha az immerülők szemén át nézem, nincs messze, itt van a szomszédban, és lehetne akár a világ közepe is. Az immerülők azok, akik a galaxis egy sokadik dimenzióját használják az utazáshoz, amihez egyfajta genetikai alkalmasság kell, hogy bírják az alámerülést az immer térbe. Avice Konzulváros szülötte, és rendelkezik minden olyan tulajdonsággal, amire az immerülőknek szüksége van. Saját bevallása szerint nincs semmiben kiemelkedő képessége, ő csak egy a sok átlagos merülő közül, és nem törekedett arra soha, hogy kitűnjön a többiek közül. Valamiben mégis egyedi: ő a Nyelv része lett, egy metafora.
Konzulváros őslakói, akik nem tudnak arról, hogy gyarmatosították őket, hiszen nem csak megfelelő szó nincs erre nyelvükben, de még magának a gyarmatosításnak az ideája is hiányzik belőle, Avice segítségével építették be a fogalmaik közé az emberlányt, aki fájdalmak között ette, amit adtak neki.
Maga nyelv problémája foglalkoztatja Miéville-t, aki Avice egyik férjén, Scile-on keresztük kutatja a különböző kultúrák megnyilatkozási formáit, és aki Avice és az immer segítségével eljut Konzulvárosba, hogy ott első kézből tanulmányozhassa a Gazdák nyelvét, és hatását a kultúrá(k)ra. Az emberek közül csak a konzulok értik őket, a külön erre a célra kitenyésztett, két szájjal rendelkező egyedek, csakis ők tudják a hangokat úgy kiadni, hogy azok a Gazdák számára is érthető legyen.
Amikor Avice visszatér Konzulvárosba, ahonnan nem véletlenül száműzték, beindulnak az események, és innentől lesz igazán érdekes a regény. A Nyelv ugyanis kétélű fegyver - rajta keresztül fenntartható a stagnálás, ezzel hosszú távon biztosítva a hatalmat egy lebutított és totális irányítható néppel szemben; másrészt, és itt jön Avice jelentősége, a nyelven keresztül újfajta jelentéstartalmakat hordozó ideákat lehet létrehozni, ami előrefelé viszi a szellemi fejlődést, hosszú távon megakadályozva a teljes irányíthatóságot.

A szavakban van a lélek. És ott is kell lennie, mert abból fakad a jelentés. Igaznak kell lennie, mert csak akkor lehet a Nyelv része. Ezért alkotnak hasonlatokat.

Úgy nagyjából a könyv negyedéig teljesen el voltam veszve. Annyira idegen és furcsa ez a világ, hogy nem nagyon találtam kapaszkodót benne, és bár Avice narrálása élvezetes és követhető, ennek ellenére sem ad támpontot a világhoz. Sokkal inkább a fantáziámra volt bízva sok minden, mint ahogy azt a többi sci-finél megszokhattam Az, hogy a Nyelv áll a középpontban - ami egyszerre rugalmasan formálható, de akadályozó tényező is -, egyértelmű volt, csak ez meg annyira különös nyelv volt, hogy nem tudtam hova tenni, pedig ilyen esetben nem árt, ha van valami szilárd alap, ami a hozzáállást meghatározza.
Éreztem is itt egy kis logikai bakit, pont a fenti idézet miatt, ami azért rendesen hazavágta ezt a szálat nálam.. Ha már megfogalmazódott a hasonlat, nem feltétlen kell kézzelfoghatóan megtörténtté tenni, hiszen azzal, hogy gondolatban megalkották egy metafora igényét, azzal lejátszották elméletben a cselekvés megtörténtét is. Ha meg akarják alkotni a kettévágott és összeragasztott kő metaforáját, nem kell konkrétan kettévágni és összeragasztani a valóságban is egy követ. Viszont a könyv nyelvi része ezen a nyomvonalon halad, vagyis ha megtörtént, akkor az igazság került megfogalmazásra, ha meg nem történt meg, akkor nem igaz, így nem lehet a Nyelv része sem. De azzal, hogy effektíve kierőszakolják a történést, a valóságot csúfolják meg, mivel a folyamat maga nem a természetes szükség vagy a valóság megnyilatkozása következtében jött létre, hanem csak egy színjáték az egész. Hiába van meg az igény a valóság megtestesülésére, ennek megvan a megfelelő ok-okozati egymásutánisága, és ez a Nyelv számomra ennek ellentmondott.
Nem tudom, érthető-e a dilemmám, mindenesetre megalapozta a könyv eszméivel való távolságtartásomat, mert véleményem szerint innentől az egész egy mondvacsinált eszmefuttatás egy önmagának ellentmondóan megalkotott (mellesleg mesterséges) rendszerről, amit lehet vizsgálgatni meg tesztelni, de pont annyira lesz törvényszerű az összefüggés vagy a keletkezés, mint amennyire 'természetes' ezeknek a megrendezett ideáknak a nyelvbe való beépülése. (Persze, lehet, hogy én vagyok ehhez kicsi, nem tudom.) Ettől függetlenül érdekes gondolat egy nyelv részévé válni, elvégre melyikőnk mondhatja el magáról, hogy kimondják őt bármilyen nyelven is?

És ha már nyelv, akkor a párbeszédek. Előfordult, hogy Miéville-nek sikerült összezavarnia, bármennyire is figyeltem. A szereplők mondat közben elhallgattak, mintha megdöbbentek vagy elszégyellték volna magukat, de hogy miért... az nem derült ki. (91. oldal. mi volt a probléma? a mai napig nem tudom.) Ettől függetlenül is eléggé úgy éreztem, hogy hiába beszélgetnek egymással a szereplők, ha nem szólnának semmit, csak Miéville egyszerűen leírná az arckifejezésüket, az sokkal többet mondana. (például megtudtam volna, mi volt a gond a 91. oldalon. nagyjából sejtem, de érdekesebb lenne, ha nem lenne legalább háromféle magyarázatom rá. ) A konzulok megszemélyesítése egészen egyedi volt, egyszerre beszéltek róluk egyetlen emberként, és többes számban is, ez viszont nagyon tetszett.
A nyelvi résznél számomra sokkal izgalmasabb volt a politikai szál, (amiben a kegyvesztett Avice-nak nagyobb szerep jutott, mint azt szerette volna), vagy épp a mindennapi élet Konzulvárosban.
EzRa személyében Miéville remek katalizátort alkotott: a Gazdákkal való találkozásuk Konzulvárost válságba sodorta, és innentől én is jobban rá tudtam hangolódni a könyvre; a nyelvészeti eszmefuttatásokat akkor is csak zavaró tényezőnek láttam, de a Nyelv által keltett feszültség lenyűgözött. Mert végülis ez a lényeg: a nyelv, a használata, és miket lehet általa, érte művelni, manipulálni, átörökíteni.

Minden általam megjegyzett hibája ellenére egy nagyon jól felépített, roppant logikus, és okos könyv, főleg attól, hogy az információkat darabosan adagolja Miéville. Olyan, mint egy kirakós, aminek a végére érve hatalmas megkönnyebbülésben lesz részünk (nem azért, mert vége:), mert végre összeállnak egésszé ezek az apró, szétszórt morzsák.
Nehéz könyv, de nagyon megéri elolvasni.
A borító nagyon tetszik. Először furcsa volt a világos szín, de nagyon jól mutat élőben, sokkal jobban, mint képen.

Kiadja az Agave.

Miéville blogja, ami pont olyan, mint a könyvei

Miéville-ről az SFmagon

Olvasd el az egészet ->

Polcravalók

Bár már nincs nálam könyvstop, azért óvatosan veszek csak könyvet, viszont most megnézhetitek, mik lesznek azok, amik majd szépen lassan polcra kerülnek nálam. Inkább előbb, mint utóbb, remélhetőleg.

Valente - A lány, aki körülhajózta Tündérföldet

Szeptember egy kislány, aki kalandokra vágyik. Amikor a Zöld Szél és egy Leopárd Tündérföldre invitálja, természetesen elfogadja a meghívást.(Te talán nem tennéd?) Tündérföldön azonban nagy a zűrzavar, és egy tizenkét éves kislányra, egy könyvszerető sárkánygyíkra és egy Szombat nevű, különös és majdnem emberi kisfiúra hárul a feladat, hogy legyőzzék a gonosz Márkinőt, és helyreállítsák a rendet.

Valente a Marija Morevna óta hatalmas kedvenc, annyira, hogy minden könyvét be kell szereznem, még ha az egy 10 éveseknek szóló mesekönyv is. 

Mitch Albom - Az idő ura

Amióta az ember elkezdte mérni az időt, az élet egyszerű öröme odalett. Mindez az Idő Atyja, Dor lelkén szárad. Meg is kapta érte méltó büntetését: egy barlang falai között kell hallgatnia az emberiség szüntelen zokszavát. Az emberek egyetlen dolgot akarnak mindennél jobban: időt. Amikor az Idő Ura már feladja a reményt és lélekben megtörik, felvillan előtte a szabadulás lehetősége. Ehhez annyit kell tennie, hogy teljesíti a rá kiszabott küldetést, és megtanítja két embernek, mit is jelent az idő valójában.
Dor visszatér a Földre, az állandó időhiányban szenvedő emberek közé, és megkezdi utazását két lélek - egy reménytelenül szerelmes tizenéves lány és egy örök életre vágyó rákbeteg millimos oldalán. Ahhoz, hogy Dor sorsa beteljesedhessék, meg kell változtatnia az életüket.
A szívhez szóló, izgalmas regény arra készteti az olvasót, hogy maga is eltöprengjen, mit is jelent számára az idő, és talán át is értelmezze mindazt, amit eddig gondolt róla.

Albom mindig elgondolkodtató dolgokról ír, és bár vallásilag semmi közünk egymáshoz, a világnézetünk alapjaiban nagyon is megegyezik.

Hannu Rajaniemi - Fraktálherceg

Jean le Flambeur, a Naprendszer legtehetségesebb mestertolvaja élete egyik legnehezebb munkájára készül. A Schrödinger-doboz, amelyet megpróbál feltörni, valószínűleg a szabadulását rejti... vagy mégsem? A helyzetet nem könnyíti meg a nyakára küldött fejvadász sem, az űrhajóját pedig eleven falja fel egy másik ellenség.
Eközben a Föld utolsó városában, ahol a mesék tiltottak, a dzsinnek pedig valódiak, egy fiatal lány megpróbálja visszanyerni a családja jóindulatát: ez az egyszerű feladat azonban rendkívül hamar egy életveszélyes játszma közepébe sodorja.
Hannu Rajaniemi a "Kvantumtolvaj" folytatásában visszatér sziporkázóan ötletes univerzumába, ahol Jeant és Mielit ismét rendkívüli helyszínek, fontos válaszok és még nagyobb horderejű kérdések várják.

A Kvantumtolvajt nagyon élveztem, és sokszor inkább éreztem, mint valóban értettem volna, nagyon érdekel a folytatás.

Elfgren - Strandberg - A tűz

Vége a nyárnak és a kiválasztott hat lányt a gimnázium második osztálya várja. A szünidő szinte rettegésben telt el, és ők felkészültek a gonosz erők következő lépésére. Ám a veszedelem olyan irányból fenyegeti őket, ahonnan egyáltalán nem számítanak rá. Egyre nyilvánvalóbb, hogy valami nagyon nincs rendjén Engelsforsban. A múlt összefonódik a jelennel, az élő találkozik a holttal. A Kiválasztottak között még szorosabb lesz a kötelék, és a lányok megint rádöbbennek, hogy a rendkívüli képesség vagy a varázslat sem vigasztalja a boldogtalan szerelmeseket, és nem gyógyítja meg az összetört szíveket...
A svéd szerzőpáros fiatal felnőtteknek szóló trilógiájának első kötete, a "Kör" óriási sikert aratott az egész világon, és nagy várakozás előzte meg a folytatást, melyben újabb sötét és misztikus fordulatok borzolják az olvasók idegeit.

A Kör után a Tűz egyszerűen kell. Imádom a borús, depresszív hangulatot, az északi életérzést, és hát nem tagadhatom, hogy maguk a boszorkányok a legvonzóbbak ebben a sorozatban.

Sztrugackijék - Mese a Trojkáról

A BOVATKI munkatársai beadvánnyal fordulnak a Megmagyarázhatatlan Jelenségeket Ésszerűsítő és Hasznosító Trojkához, a munkájukhoz szükséges néhány lény, illetve tárgy kiutalását kérve. A nevével ellentétben négytagú szervezet viszont nem szereti elkapkodni a dolgokat, mindent igen alaposan, az előírások, a szabályok szellemében intéz, és ha lehet, inkább nem dönt semmiről.
Látván, hogy nem jutnak semmire, hőseink megpróbálják a Trojka tagjait "remoralizálni", ám ebben a harcban (amely nem lesz a végső) a pofonokat többek közt ízelt poloskalábak, szőrös jetimancsok és tapadókorongos polipcsápok osztják.

Bár az első részt, A hétfő szombaton kezdődik-et még nem olvastam, az is a polcon van, úgyhogy ennek is ott a helye. Baromi jók a borítók. (de nem csak emiatt érdekel.:D)

Olvasd el az egészet ->

Polcravalók

Kicsit szét kellett szednem a posztjaimat, mert a blogspot eltüntetett párat,  és ezen nem segített még a sablonváltás sem. hülye blogmotor.

Franzen - Javítások

Jonathan Franzen a kortárs amerikai irodalom egyik legnagyobb sztárja és fenegyereke, az író, aki kikosarazta Oprah Winfreyt, amikor az szerette volna meghívni országos nézettségű Könyvklubjába, és aki még képregényekben és a Simpson család egyik epizódjában is szerepel. Ellentmondásos, tőrőlmetszett értelmiségi figura - az a fajta, aki nem húzódik vissza elefántcsonttornyába, hanem érzékenyen reagál korának jelenségeire, és a nagy társadalmi, globális mozgásokat nemcsak elméleti összefüggéseikben látja, de regényíróként beépíti szereplőinek legapróbb rezdüléseibe is.

2001-ben megjelent regénye, a Javítások, Franzen eddigi legsikeresebb és a kritika által is legméltatottabb műve. Akárcsak az Európa Könyvkiadónál korábban megjelent Szabadság, ez is családregény - az amerikai módra szétszóródott, diszfunkcionális Lambert család regénye, amelynek tagjai különféle életstratégiákkal kísérleteznek és élethazugságokkal küszködnek; különféle módszerekkel próbálkoznak életük - és úgy általában a dolgok - megjavítására. A regény egyik középponti szála Enid Lambert küzdelme, hogy - csellel, könyörgéssel vagy zsarolással - elérje, hogy a család még egyszer, utoljára összegyűljön a szülői házban karácsonyozni. Még egyszer, utoljára, mielőtt férje, a Parkinson-kóros Alfred elveszíti kommunikációképessége maradékát. A gyerekek - a nős férfiakhoz és feleségeikhez vonzódó sztárszakács Denise, az előítéletekkel és depresszióval küzdő családapa, Gary és a család fekete báránya, a reménybeli forgatókönyvíró Chip - különféle viszontagságok után végül meg is jelennek a közép-nyugati kisvárosban, St. Jude-ban, hogy a sok hazudozás és menekülés után immár összezárva, egymás szemének tükrében egy-egy pillanatra felvillantsák igazi arcukat.

Franzen - Szabadság

Patty és Walter Berglund régebben St. Paul városának dzsentrifikálói közé tartoztak - ők voltak a lerobbant belvárosi lakónegyed első csinosítói, a leggondosabb szülők, a bionemzedék úttörői. Patty eszményi szomszéd volt: mindig meg tudta mondani, hol kell leadni a kimerült elemeket, hogyan lehet rávenni a rendőröket, hogy tegyék a dolgukat. Irigylésre méltóan tökéletes anya volt, férje álmainak asszonya. Walterral, a környezetvédő jogásszal, a biciklin munkába járóval, az elkötelezett családapával kivették a maguk szerény részét abból, hogy jobbá legyen a világ.
Ám most, az új évezredben Berglundékat hirtelen csupa rejtély övezi. Miért költözött át tinédzser fiuk az agresszíven republikánus melós szomszédékhoz? Miért vállalt állást Walter a természeti rekultivációval álcázott külszíni szénfejtésnél? Hogy kerül már megint a képbe Richard Katz, a bogaras rocker, Walter hajdani évfolyamtársa és legjobb barátja? És főleg: mi történt Pattyvel? Miért lett a Barrier Street legfényesebb csillagából egyszeriben egészen másfajta, kellemetlen szomszéd, dühöngő fúria, aki szinte a kandi utca szeme láttára esik szét?

A Szabadság hatalmas, poszt-updike-i amerikai családregény modern szerelmekről és házasságokról, egyszerre komikus és tragikus feltérképezése a szabadság fogalmával és gyakorlatával együtt járó kísértéseknek és terheknek: a tinédzserszex mámorának és izgalmainak, a középkorúság hirtelen megbillenő kompromisszumainak, városi létnek és pusztuló természetnek, a birodalomépítés nyomasztó súlyának. Hogyan éljünk, szeressünk, boldoguljunk egyre zavarosabb világunkban: az amerikai nagyregények örök kérdései, új, nyersebb megvilágításban.

Mit is mondhatnék erről a két könyvről? Ha már komoly szépirodalomra vetemedem, akkor csakis ilyesmi jöhet szóba. 

Amanda Stevens - Örök kísértés

A fiatal és titokzatos Amelia Gray sírkő-restaurátor, aki látja a halottak szellemét. Az élősködő kísértetek azonban soha nem tudhatják meg, hogy látja őket, hiszen akkor élete veszélybe kerülhet. A lány ezért elkerüli azokat az élőket, akiknek nyomában szeretteik nyughatatlan szellemei járnak.
John Devlin detektívnek brutális gyilkosságok felderítésekor lesz szüksége Amelia segítségére, ám a férfit árnyékként követi elhunyt felesége és kislánya.
A lány hiába küzd a férfi iránt érzett vonzalmával, miközben látja azt is, ahogy a kísértetek parazitaként szívják el a férfi életerejét. Azonban hiába igyekszik tartani a távolságot, a kettejük közti vonzalom elmossa a határokat e világ s a másvilág között...

Szellemek, temetők, titkok, szerelem - és eddig mindenkinek tetszett, aki olvasta. (legalábbis akiknél olvastam róla.)

Olvasd el az egészet ->

Junot Díaz - Így veszíted el

Egy könyvet szeretnék ajánlani, ami majd a könyvfesztiválra (04.18-21.) fog megjelenni a Cor Leonis kiadónak hála.

Junot Díaz 1968. december 31-én született a Dominikai Köztársaságban. 1974 decemberében családja az Egyesült Államokba, New Jersey-be emigrált. Új hazájában, Junot Díaz a Rutgers College-ban szerzett diplomát, de sosem feledte, honnan indult, hogyan jutott el az Álmok Földjére, és első munkája, mely Drown címmel jelent meg 1997-ben, egy karakán, már-már szemtelen történeteket tartalmazó novellagyűjtemény a dominikai bevándorlók életéről és kultúrájáról.

Ezt követte, szintén a dominikai világot és mentalitást ábrázolva a The Brief Wondrous Life of Oscar Wao (Oscar Wao csodálatos rövid élete), számos díjat nyert, köztük a 2008-ban neki ítélt Pulitzer-díjat. A főszereplő egy New Jersey-i gettóban élő túlsúlyos, álmodozásra hajlamos fiú, aki leginkább a szerelmet, a szeretetet keresi, amit soha nem kap meg. Az amerikai és dominikai történelemből is szemezgető regény során az emberi kitartás csodája elevenedik meg szemünk előtt.
Az első generációs dominikai-amerikai családról szóló, és ezen belül Oscar Wao életének tragédiáját ábrázoló extatikus regényt Pék Zoltán fordításában olvashatja majd a magyar közönség.

Legújabb művét óriási érdeklődés és hatalmas várakozás előzte meg. A 2012 őszén megjelent This
Is How You Lose Her (Így veszíted el) című novelláskötet méltó utódja a neves díjakkal rendelkező
elődnek. A kiadónk gondozásában idén áprilisban érkező Így veszíted el máris 36 elismerést zsebelt
be, köztük számos rangos szavazáson is. (A teljes lista honlapon olvasható.)

Az Így veszíted el mindegyik történetének középpontjában olyan karakterek állnak, akik életük egy nehéz periódusában választás elé kerülnek, s döntéseik következtében átértékelik emberi kapcsolataikat, és magát a szeretet fogalmát is. A novellák az emberi szív gyengeségeit, a vágyakozás fájdalmát ábrázolják, így nem egy átlagos szerelmi történet csokrot kapunk. A kötet végtelenül fanyar humorú, energikus és ötletes, Junot Díaz hangja pedig a modern irodalomban is utánozhatatlan és különleges. Junot Díaz kötete egymáshoz kapcsolódó történetek füzére, melyek középpontjában a szerelem áll, csak épp más-más jelzővel: szenvedélyes, tiltott, haldokló, anyai. A szerelem pedig maga is „idegen” egy idegen földön, hiszen New Jerseybe szakadt dominikaiak közösségében járunk, akik gyötrelmesen próbálják összekapcsolni a két világot, hogy életteret találjanak maguknak. Az energikus és ötletes, gyengéd és humoros szöveg elénk tárja az emberi szív határtalan sóvárságát és elkerülhetetlen gyengéit.

Talán nem nevezhető termékeny írónak, hiszen publikálásai között több év is eltelik, mégis, Junot Díaz a mai amerikai irodalom egyik legmeghatározóbb alakja. Az írás mellett a világ egyik vezető egyetemének, a neves Massachusetts Institute of Technology (ismertebb nevén MIT) egyik professzora, továbbá a Boston Review egyik szerkesztője, és társalapítója a Voices of Our Nation Workshop-nak.

Cor Leonis Kiadó mindhárom könyvét idén tervezi kiadni.

Elsőként a Könyvfesztiválra (2013. április 18.) érkezik legújabb novelláskötete, az Így veszíted el.
A kötetet Bozai Ágota fordítja, és szerkesztője Pék Zoltán.

Az író Oscar Wao csodálatos rövid élete munkacímű művét a Könyvhétre tervezzük megjelentetni,
majd legelső munkája, a Fulladás munkacímű kötete év vége felé válik elérhetővé a magyar
olvasók számára, szintén Pék Zoltán fordításában.

(a képet Nina Shubin készítette)

Néhány blogger azok közül, akik már olvasták a könyvet (és mindenki nagyon jó szívvel ajánlja): 

Profundus Librum II

entropic

Gretty

Reea

Loki

(A teljes lista a könyv adatlapján megtalálható.)

Olvasd el az egészet ->

Vérvonalas mérgelődés

Az előzőek után örömmel vetettem magam a folytatásba, a Vérvonalakba, és döbbenten szembesültem vele, hogy hiába írta ezt is Mead, mintha ő is kicsit lenyugodott volna, és mintha nem tudott volna magával mit kezdeni.
A spin-off Sydney sorozata, az Alkimistáé, akit most Jill mellé küldenek felvigyázónak, akit el kellett távolítani Lissa közeléből, mindkettejük érdekében. Akikkel itt újra találkozhatunk, az Adrian, és Eddie, akiket én kivétel nélkül kedvelek, csak szegény Sydney jutott nálam a jelentéktelen szereplők sorsára.
Rose-nál megszoktam, hogy testőrként úgy viselkedik, és úgy gondolkodik, mint egy harcos: tisztában van vele, hogy a testi erő és felkészültség sokszorosan fontosabb, mint a tökéletes manikűr, vagy hogy mekkora feneke van. Sydney viszont egy piperkőc, akinek mindig élére vasalt kell hogy legyen a ruhája, és képes a kócos haját is lakkal fújni be, mert úgy véli, ez az illendő megjelenés. Amíg a VA-ban egy kemény, távolságtartó, hideg, de okos profinak tűnt, most inkább csak egy kényes, selymes hajú cicának, aki megrémül a széltől, mert összekócolja a bundáját. Egyszóval hülyét kaptam tőle. Meg a nullás méretétől (itt majdnem félretettem, de végül győzött a kíváncsiság). Meg hogy dagadtnak érzi magát egy mora közelében. Biztos, hogy erre vagyok kíváncsi, ha egy alkimistával hoz össze a sors? Hát nagyon nem.
Még jó, hogy ott volt Jill és Eddie, na meg Adrian, ők nem tűntek nagyon másnak, mint megszoktam. Kivétel talán Adrian, de ő előnyére emelkedett ki.

Nagyon elhamarkodottan csodálkoztam, hogy miért nem jön a folytatás egymás után Hát azért, mert unalmas. Mondjuk, hogy ez kiderüljön, ahhoz meg kellett volna venni sokaknak, és elolvasni, de azt hiszem, hogy Sydney nem egy érdekes szereplő, és ez viszont már a VA-ban is látszódott, rá építeni egy folytatást nem feltétlenül volt a legjobb ötlet, vagy ha mégis, azt nem ilyen megfoghatatlanul kellett volna megtenni. Az alkimistákkal sokkal konkrétabban kellett volna bánni, amit már előzőleg is hiányoltam: lehet, hogy az amcsi tinik memória és tudásvágy nélküli zombik, de én hiányoltam azt, amit az alkimisták tudhatnak: a módszereket, a több évszázados gyakorlatokat. Kaptam helyette egy faszfej apát, aki megintcsak Sydney-hez kapcsolódik, és akivel nem képes úgy bánni, ahogy kellene, egyszerűbb neki hagynia, hogy dróton rángassa. Jobban értékeltem volna az alkimistákkal kapcsolatos infókat, mint azt, hogy mennyit kéne Szolgalelkű Sydneynek híznia.

De hogy legyen valami pozitívum, Adrian kibontakozott, ezzel megmentett attól, hogy az unalomba haljak bele, meg egyébként is, a morák között mindig sokkal szórakoztatóbb volt. De itt vége is van. Az emberi világ valahogy nem megy olyan jól Meadnek, még a humor sem volt ugyanolyan, mint a moráké. Az iskola itt most inkább hátráltató tényező volt, mint kiteljesítő háttérvilág, ami csak útjában állt az eseményeknek, ami nagyon idegesítő volt. A könyv felétől kerültek elő a tetoválószalon meg a vámpírvadászok, amitől kicsit felpörögtek az események, de Sydney agya nagyon lassan mozgott, amikor a kettőt össze kellett kapcsolni. Biztosan zavarta a súlyfeleslege. Szóval eléggé más ez a kötet, mint az összes többi előző. Az biztos, hogy roppantul hiányzott Rose, úgy en block, mindenestől, bosszantóan ostoba lett nélküle a könyv. Még a második fele izgalmai sem tudták olyan igazán megmenteni nekem, főleg, hogy új ötlet nem került elő, inkább csak az előzőek lettek zanzásítva újraírva.

Olvasd el az egészet ->

Amikor beszippant egy világ - a Vámpírakadémiáról spoiler nélkül

Folyamatosan csapongok. Van, hogy más sem érdekel, csak az új megjelenések, van, hogy inkább a régiekkel foglalkoznék. Időnként olyan könyveket akarok olvasni, aminek nincs folytatása, mert szeretném lezárni a történetet azzal, hogy becsukom, és nem vágyom a következő után. Máskor meg, mint most is, folyamatosan sorozatokat olvasnék, egyiket a másik után. Most épp legyen vámpíros, meg pörgős (ez még Chance hatása), a lényeg, hogy teljesen bele tudjak merülni.

Moning és Chance után eléggé el voltam anyátlanodva, hogy mi is lenne a megfelelő folytatás, amit nem akarok kivágni az ablakon türelmetlenségemben. Eltöltöttem az időt ezzel-azzal, beleolvastam, becsuktam, másikat vettem elő, de persze nem volt jó semmi.
Ilyenkor rengeteg dolognak kell megfelelnie egy könyvnek, de mint mindig, a hangsúly első körben a karaktereken van. Bármilyen történetet képes vagyok megkajálni, és nem belekötni, ha a karakterek rabul ejtenek. De azért persze legyen történet, és legyen mögötte háttérvilág, ahova szívesen visszatérek, ahol  a valóságban is jól érezném magam. És legyen olyan a főszereplő, aki én is szívesen lennék, vagy akiben van belőlem egy kis darab.

A Vámpírakadémiát régóta nézegettem, de valahogy mindig ott kötöttem ki, hogy hol Zenka, hol meg Amadea mondta azt, hogy én inkább ezt ne, mert YA, meg mert szerintük úgysem tetszene. Hahh, milyen jó, hogy nem hallgattam rájuk. És milyen jó, hogy pont egy olyan sorozatot sikerült kiszúrnom, aminek már minden részét kiadták, és nem lebeg felette Demoklész kardja, hogy a kiadó egyszercsak bemondja az unalmast, hogy ő akkor inkább nem folytatja. (igaz, a spin-offjával megszívta mindenki, nehogymár jó legyen.)
Szóval elkezdtem. Az első rész a feléig amolyan ismerkedés volt a világgal, de Rose stílusa, amitől még pár évvel ezelőtt a falra másztam, most teljesen magával ragadott. Nem tudom, mi történt az eltelt időben, de most egyetlen pillanat alatt rá tudtam hangolódni.

A Vámpírakadémián tanulnak a morák, az élővámpírok, és a félvámpírok, a dampyrok, a morák testőrei. Vannak még a strigák, a halottvámpírok, akiknek életcéljuk (höhö), hogy a morákkal és a dampyrokkal végezzenek. A strigák általában morákból kerültek ki, sokan önként vállalták, hogy strigaként ébrednek. A morák rendelkeznek varázserővel, de ezt a képességüket strigaként elveszítik. A strigák antiszociális, széthúzó, folyton marakodó banda, magányos vadászok, akik egyszer csak egységbe tömörülve kezdenek támadni, egy vezérrel az élükön, és emberi segítséget is igénybe vesznek, így már a nap sem jelent nekik akadályt.
Az akadémián tanul Lissa, egy főnemesi család utolsó sarja, és Rose, a dampyrlány, aki majd Lissa testőre lesz, ha egyszer elvégzi a sulit. Már ha összejön neki, mert Rose elég balhés, és a tipikus jókislány Lissa mellett ez egy idő után rosszul veszi ki magát. Időközben Rose összejön az egyik tanárral, Dmitrijjel, és nehezíti a dolgukat, hogy ha Rose végez, mindketten Lissa testőrei lesznek.
A testőrök egyébként is egy külön világ. Születésüktől kezdve beléjük nevelik, hogy a morák az elsők, így a magánéletük a háttérbe szorul. Vannak közöttük nők is, férfiak is, és az elhivatott nőknél probléma, ha gyermekük születik. Mint Rose anyja esetében is, aki gyakorlatilag magára hagyta Rose-t, hogy a születése után visszamenjen testőrködni, és ez eléggé megrontotta a kettejük kapcsolatát.

Ami a morákat illeti, a strigatámodások következtében két táborra szakadnak. Az évszázadok alatt beléjük ivódott gátat, hogy a mágiát csak jóra lehet használni, sokan kezdik megkérdőjelezni. Ki vannak szolgáltatva a dampyrok védelmének, akikből egyre kevesebb van, és amikor néhányan felvetik, hogy az erőt, ami bennük van, a strigák ellen lehetne fordítani, sokan felháborodnak, hogy ilyet nem szabad csinálni.
Aztán persze senki világképe nem marad ugyanolyan, a változás beindult, és már nem lehet megállítani.

Rose-ban már az első pillanattól kezdve van valami kérlelhetetlenség, amit még a tini-allűrök sem képesek elfedni. Ettől lesz teljesen reális és hihető a vagánysága, a keménysége, amiből a majdani karakán testőr kinövi magát. És emiatt hittem el, hogy az a mélységes szerelmet, amit Dmitrij iránt táplál, tényleg lehet egy életre szóló érzés.
Részemről a Lissával való kapcsolatát teljesen természetellenesnek tartom, viszont egy nagyon érdekes vonulata a könyvnek. Reális alap akadályként is, és a történet előmozdítása szempontjából is.
Mint ahogyan  Dmitrijjel való szerelmük is teljesen hihető, és bár én azt gondolom, hogy egy 17 éves gyerek még ne tervezzen egy életre előre senkivel, kivételekkel már találkoztam, és Rose is annak tűnik. Sok döntése hirtelen haragból, vagy emóciós löketből jön, ez annyira a személyiségének a része, hogy biztos vagyok benne, ha leül, és gondolkozik, mielőtt cselekszik, akkor is ugyanarra jut. Ilyen a szerelemben, és ilyen a harcban is.
Dmitrij először vegyes érzéseket váltott ki belőlem. Annyian rajongtak érte, hogy ettől nem is nagyon tudtam elvonatkoztatni, de úgy érzem, az első két könyvben számomra nem emelkedett ki túlzottan a tömegből. Adrian és Christian sokkal érdekesebb jellemeknek tűntek, de aztán a harmadik részben már Dmitrij is összeszedte magát, és volt egy olyan érzésem, hogy egy nagyon halvány Priktin-klónnal állok szemben. Ez a negyedik részre teljesen eltűnt, és előkerült az a Dmitrij, akiért szétaggódtam magam. Hogy miért pont itt, amikor már mindegy volt? Fogalmam sincs.:D  vagyis persze van, de az már spoiler lenne.

A strigák megjelenítésével van egy kis bajom. Egész végig az volt az érzésem, hogy ők olyan zombiszerű vámpírok, akikből nem csak a morál, de az értelem is kiveszett az ébredéssel. Mead nem tartotta fontosnak hangsúlyozni, hogy attól, mert nem falkásodnak, még ugyanúgy megmaradnak az értelmi képességeik, mint élő voltukban. Akárhányszor megjelentek tömegesen, mindig arra vártam, hogy elkezdjenek hörögni, és eszetlen módon húst szaggatni, holott inkább csak rendezetlenek voltak, és jobban bírták az önálló akciókat, mint a csoportos irányítást.
Ezt leszámítva a strigák olyanok, mint a klasszikus vámpírok: vadak, fékezhetetlenek, telve ölni vágyással, kegyetlenséggel és hidegséggel. Hozzák a klasszikus vámpírfigurát, ami a morák lágy és varázstudással teli lénye mellett még hangsúlyosabb lesz. És annyira szeretném részletezni, hogy miben is áll Mead zsenialitása, de nem tehetem, inkább csak higgyetek nekem: nagyon jól tud írni, izgalmas és fordulatos történetet szőni, szerelmet és jellemeket ábrázolni, egy embernek akár több oldalát is bemutatni úgy, hogy tudjuk, mégiscsak ugyanarról az emberről van szó.
A sablonosság meg a kiszámíthatóság terén elfogult vagyok. Bár kombináltam rendesen olvasás közben, mindig kerültek elő olyan infók, ami miatt újra kellett gondolnom a dolgot, ami más irányba vitt. Meg aztán ez egy különleges világ, és általában ellene vagyok a vámpírság kifacsarásának és összekutyulásának, itt most kifejezetten üdítően hatott, mert az, hogy varázstudó élővámpírok kerültek a történetbe, egészen felpörgette az eseményeket. Mead létrehozott egy olyan világot, ahol emberek és nememberek úgy éltek együtt, hogy nem vesztette el a hitelét egyik része sem. Általában ebbe belebuknak az írók, mert elveszítik az irányítást a történet és a szereplők felett, de nála nem jöttek be olyan részek, ahol kilógott volna a lóláb.

A sorozat igazából YA, de valójában ez nem észrevehető. Az Akadémia ad egy keretet, ez behatárolja a szereplők nagy részének a korát, de pl. ahogy Dmitrijt én 30-35 évesnek gondoltam első ránézésre, és csak 24 volt, ez is megmutatja, hogy a jellemek és a korosztály nem feltétlenül a megszokott módon jelenik meg. Nagyjából mindenki egy tízessel érettebb, mint azt az évei számából következtetni lehetne, de tényleg elég hülyén venné ki magát, ha 25-30 éves emberek iskolába járnának. Az ilyesmit mindig a mágikus világ számlájára írom, ott másképpen érnek az emberek, mert keményebb hatások érik őket. És már csak azért sem észrevehető, mert nagyrészt egyáltalán nem olyan dolgok történnek, ami a 18 évesekkel történni szokott.

De lehet, hogy csak elnéző vagyok az apróbb hibákkal szemben, nem tudom. Ennél a sorozatnál semmiben sem vagyok biztos, mert gyorsan elmerültem benne, és nem is szívesen mászom ki belőle.
Minden kötetre jut valami fordulat, időnként lehet rá számítani, időnként pedig meglepődtem, de az tuti, hogy se nem klisés, se nem megszokott a történet.
El nem tudom képzelni, a véleményeket nézve, ekkora rajongótábor mellett, miért nem érte meg folytatni a spin-off kötetek kiadását. Nekem ez rejtély. Ez a sorozat, a világ, alapostól, spin-offostól baromi jó, izgalmas, egyszerűen sodor magával a történet, és nehéz kikerülni a hatása alól. Az 5. kötettől ugyan kicsit kiszámítható, mert lehet tudni, merrefelé veszi a történet az irányt, de ettől még megmarad ugyanolyan izgalmasnak, köszönhetően az apró meglepetéseknek. Meg azért ugye senki nem gondolta, hogy nem ez lesz a vége?
Ami nagyon-nagyon zavart, az a rengeteg ismétlés. Akárhányszor felmerült a lélekhasználat kérdése, mindig elmondta, hogy milyen ritka, és kik azok a kevesek, akik rendelkeznek a képességgel, meg hogy mindenki azt hiszi, nem szakosodnak; a strigákkal ugyanez, hogy nem bírják a napot, és hogy üresre kell szívni valakit, hogy azzá válhassanak; Dmitrijről, hogy csodaszép, és isten, és ő volt Rose mentora; Rose-ról, hogy mennyi strigát megölt, mikor és hogyan, és mik azon a molnyija tetoválások, ki kapja és hogyan kapja... és még sorolhatnám. Most komolyan, miért kezdene valaki egy sorozatba mondjuk a harmadik résszel? Vagy netán a hatodikkal? Kényszert érzett rá Mead, hogy még a hatodikban is közölje velünk, hogy a dampyrok félvámpírok. Akárhányszor megjelent Abe, újra és újra elolvashattam, hogy kicsoda, még egy könyvön belül is. Én ettől megőrültem. Még szerencse, hogy egyébként marhára lekötött a könyv, mert azt nagyon nem bírom, ha hülyének néznek.

Nem írok külön a részekről, mert felesleges, viszont aki még nem olvasta, de tervezi, az véletlenül se olvasson fülszövegeket!!!, mert lelövik a sztorit. Ebben pont az a jó, ha nem tudjuk, merre kanyarodik tovább a történet, és hogyan oldja fel Mead a látszólagos ellentmondásokat. Sokszor nekem is nehéz volt megállni, de tényleg nem szabad.

Vampire academy

Richelle Mead oldala

Gyanítom, elégedetlen leszek a szereposztással, és a filmmel kapcsolatban is vannak kétségeim, de attól még megnézem majd.

Olvasd el az egészet ->