2013/07

2013/07/31

Blogszabi

9 megjegyzés :
Most egy picit szabadságra megyek. Egy hónapig, augusztusban (meg lehet, hogy még utána is kicsit) nem lesznek új posztok, a régieket pakolgatom ki.
Kell egy kis lélegzetvétel,  meg aztán sztem tök jó könyveket válogattam össze, mert ugye nem csak úgy, találomra hozom a régieket.;) Úgyis mindig az a bajunk, hogy szinte csak új könyvekkel lehet találkozni a blogokon.
Azt figyeltem meg egyébként, hogy amikor kijön egy új cím, mindig izgatott leszek. Juj, milyen lehet, biztos nagyon jó, jaj de jó lenne olvasni, stb. Aztán eltelik néhány hét, esetleg hónap, és teljesen érdektelenné válik. Nagyon kevés az a könyv, ami hónapokon keresztül annyira lázban tud tartani, hogy amikor később meglátom a borítóját, akkor is ugyanúgy érdekeljen, mint pár napos újdonságként.

Eszméletlen, milyen fantáziaszegény szabadságos képek vannak. Találtam egyet, amin egy csaj volt, meg egy könyv, de olyan csúnya volt a nő lába, hogy passzoltam (még valaki azt hiszi, hogy a sajátom). Aztán vannak unalmas bicajos képek, meg egy csomó pálmafás, meg egy srácos, akivel tuti nem lehetne összekeverni, de végül maradt ez. Sajnos pont annyira nem jellemző, mint az összes többi, de itt egész jól érezném magam.


2013/07/27

J.A. Redmerski - A soha határa

2 megjegyzés :
-... a Kansas dalai teli vannak érzelemmel. Például a Dust In The Windnél kifejezőbb dalt el sem tudok képzelni a halálról.Megszünteti az ember összes félelmét.
- Megszünteti a félelmet a haláltól? - kérdi hitetlenkedve.
- Szerintem igen. Olyan, mintha Steve Walsh maga lenne a Kaszás, és meggyőzne, hogy nem kell félned tőle. A francba, ha választanom kéne, hogy melyik dalra halljak meg, ez lenne az első a listámon.
Elindult Camryn Észak-Karolinából, ahol már nem tud magával mit kezdeni, de azt sem tudja, hogyan tovább, csak az tiszta előtte, hogy nem akar úgy élni, mint a szülei, a munka-háztartás-munka taposómalmában. Tapasztalni akar valami mást, amitől úgy érzi, érdemes élnie, így felszáll egy találomra induló buszjáratra, ami jó messzire van Karolinától, és nekiindul Idahonak. A buszút napokig tart, és közben nem csinál mást, csak alszik, és bámul ki az ablakon, és próbálja elkerülni annak a jóképű fiatal srácnak a piszkálódó megjegyzéseit, aki mögötte ül.
Andrew apja haldoklik, és ahelyett, hogy repülővel sietne hozzá, teljesen véletlenül  a hosszú buszutat választja, gondolkodnia kell.Közben feltűnik neki az előtte ülő szőke szépség, és nagyon igyekszik, hogy távol tartsa magát tőle, vonzza, mint a mágnes. Andrew viszi a szót, és tudja, hogy nem lenne szabad, mert mind a ketten csak megsérülnének, de szépen lassan magához köti a lányt. Még akkor sem tud szabadulni tőle, amikor ő elérte uticélját, és el kellene engednie a lányt. Visszamegy érte, és innentől együtt folytatják.

Amikor ... amikor úgy ülök a gép előtt, hogy nincs egy szál gondolatom, csak csupa érzelem, és azt valahogy meg kellene fogalmaznom, na az nekem nehezen megy. Csak figyeltem, ahogy ez a két fiatal közel kerül egymáshoz, a bizonytalanságukat, azt, ahogy próbálnak egymásban kapaszkodót keresni, és nagyon meg tudtam érteni, hogy mennyire féltik önmagukat és egymást attól, hogy sérülést okoznak. De aztán rájönnek, hogy a fájdalom lehetősége (ami nagyon is valós) még nem kell, hogy elvegye tőlük a boldogságot, és megtanítják egymást olyan apró dolgokra, hogy milyen a zuhogó eső cseppjeit egy kocsi tetején élvezni, leküzdeni a lámpalázat egy csomó ember előtt énekelve, egészségtelen kajákat enni,  és kimondani azt, amit szeretnének. Még ha az nagyon mocskosnak és perverznek is tűnik. Egymás és önmaguk határait feszegetik,  és belezsúfolják néhány hétbe mindazt, amit sok embernek hosszú évek alatt sem sikerült megtapasztalnia.
Eleinte a könyv csupa napfény és ragyogás, lehet rajta jókat derülni, és oldalakat átvigyorogni, hogy aztán rájöjjünk, a boldogságuk mélyén olyan titkok rejtőznek, amik ha kiderülnek, mindent megváltoztatnak. Nem a hosszú buszút vagy a kocsikázás alatt lettek mások, hanem egymástól, azoktól a dolgoktól, amiket egymásnak adtak, és amiket már éltük végéig visznek magukkal, ha akarnak, ha nem. Hogyan lehet innen továbblépni...?

Mondhatnám, hogy sok tanulsága van a könyvnek, de szerintem a könyvekből nagyon ritkán lehet tanulni, az életet meg semmiképp. Ehhez buszra kell szállni, megismerkedni egy jóképű sráccal, bevállalni az ismeretlent, és hagyni, hogy fájjon az élet, különben soha nem tapasztaljuk meg, milyen is élni, és boldognak lenni.
Két ember, aki képtelen volt sírni, most együtt zokog, és ha a világnak hirtelen vége lenne, elégedetten halnék meg.

A könyv e-ben a Book&Walk-on kapható.

2013/07/25

Teli vagyok gondolattal...

4 megjegyzés :
Zenkában felmerült a kérdés, hogy divat-e még az urban fantasy.
Én meg erre persze nem tudom azt mondani egy szóban, hogy igen, vagy hogy nem, mert tudja fene. Én szeretem, úgyhogy nálam nem tud kimenni a "divatból".
Az, hogy krimiket meg történelmi regényeket adnak ki, teljesen természetes, meg sem fogalmazódik senkiben a kérdés, hogy divat-e. Számomra a fantasy mindenféle alműfajával együtt pont ilyen. Úgyhogy bármennyire is erőltetik a kiadók, hogy mi divat, meg mi nem az, ez egy jó nagy hülyeség.

Aztán van egy olyan rossz hírem, hogy még nincs Cassie Palmer 5. Ezt jobban egyelőre nem kommentálnám, ez van, ezt kell szeretni.

Ami viszont kiverte nálam a biztosítékot, az Shanara bejegyzése az Ulpisról. A pofám leszakadt ekkora tahóság olvastán, hogy nem elég, hogy nem folytatják a parasorozatokat, de másnak sem engedik át. Nem érdekel egyik befagyasztott sorozat sem, azok a pornók meg végképp nem, amiket hoznak helyettük, viszont az eljáráson cseppet kiakadtam.

Aztán. Mindenki Könyves Álompasizik. Hehe, én nem, nekem megvan a szentháromságom Ryodan-Barrons-Pritkin személyében, eszembe sem jut versenyeztetni őket se egymással, se mással. Különben is, egyiknek se tetszene a dolog, ebben biztos vagyok.

És még valami. Olvassatok Soha határát. Eszméletlenül jó könyv.


2013/07/22

Mats Strandberg ~ Sarah B. Elfgren - A Tűz (Engelsfors 2)

6 megjegyzés :
Nagyon jól tudja, milyen fontos, hogy az ember folyton emlékeztesse magát az élet napfényes oldalára. Ám ez nem azonos azzal, amikor úgy csinálunk, mintha a sötét dolgok nem is léteznének.
A Tűz folytatása minden előzetes várakozásomat felülmúlta, pedig ilyenkor lehet a legnagyobbakat csalódni. Ha lehet, ezt a részt még jobban imádtam, mint az elsőt.
Ha jellemezni kellene a sorozatot, azt mondanám, hogy boszorkányos és szuicid, és több benne a kemény küzdelem önmagukkal és egymással, mint a vattacukor-feeling az élet rózsaszín oldaláról. Vagyis nagyon svéd. Dehát ettől olyan tipikusan északi az életérzés, amit pillanatok oldalak alatt átragasztott rám, és nekem ez nagyon bejön. Hogy ilyen sötét, meg az is, hogy ilyen ragadós.

Gondban vagyok, mert ugye ez sorozat, elég vastagok is a kötetek (és nem azért, mert vastag a papír), elég sok dolog történik benne, és nem szeretném elspoilerezni senki élményét, úgyhogy nagy vonalakban a történetről.


Sötét, titkokkal teli az engelsforsi levegő (ezt muszáj volt, olyan szépen hangzik), ahol a boszik egyre inkább uralni tudják a képességeiket, és szinte ezzel egyenes arányban egyre több akadály gördül eléjük.
Három problémájuk van: az apokalipszis eljövetele, a Tanács, és a Pozitív Engelsfors. Meg persze vannak a szokásos apró-cseprő ügyek önmagukkal és egymással, ki kit utál, mióta, az egymás ellen elkövetett vélt vagy valós gonoszságok, szerelmek és családi tragédiák, szóval amellett, hogy van egy szinte tökéletes misztikus-boszorkányos vonala a könyvnek, nem feledkezik meg arról sem, hogy az olvasót a realitás talaján tartsa ezekkel a teljesen átlagos, mindennapi problémákkal, amik a legjobb családban is előfordulnak.

A csajok döbbenetesen kevés információval rendelkeznek nem csak a képességeiket illetően, de szinte mindennel kapcsolatban. Amit felszednek tudást, az jórészt saját tapasztalat, meg némi halvány segítség. Végül is, így is meg tudják oldani a problémákat, de nekem, mint olvasónak érdekesebb lett volna egy kis boszorkányos múlt meg tudás, mert ezek nélkül csak a képességeket láttam működés közben, ami olykor kevés volt. Pl. Ida esetében nekem nem volt egyértelmű, hogy mitől szór villámokat az ujja, mert abból, hogy a fém az eleme, nekem ez nem következik egyértelműen.
Az viszont elég hitelesre sikerült, hogy a Tanács mennyire semmibe veszi a lányokat. Nem elég, hogy megkérdőjelezik a Kiválasztott mivoltukat, alapvetően magukra is hagyják őket, képzés nélkül. Szerintem ez marhára jellemző egy régóta létező, a saját hatalmától elvakult testületre, aki odáig jutott az évszázadok során, hogy nem is mer el felsőbb hatalmat, csak a sajátját. (egyébként mi az, hogy természetes boszorkány? elég sokat van emlegetve a kifejezés, viszont nem látom a különbséget a természetes és a nemtermészetes között.)
A Tanács jelenléte egy nagyon izgalmas szál. Ha lett volna idő (vagyis még egyszer ennyi lenne a második rész), szívesen megismerkedtem volna a képviselőikkel kicsit közelebbről. Így csak maradt a felszínes ismeretség, de még ez alapján is eléggé elkapkodottnak vélem, ami a végén történt velük és Adrianával. Nagyon jól megrajzolt személyiségeket ütköztettek össze a két rész alatt, kár, hogy pont ez a szál egy kicsit elnagyolt lett.
A PE egy agyrém. Mondjuk nekem minden ilyen megmozdulás az, alapból elutasítom ezt a fajta világnézetet, meg úgy alapvetően az eszmék köré való szerveződést. És amikor kiderült, hogy ki irányít a háttérből, számomra az egy csöppet megalapozatlan volt. Bár kíváncsi voltam, egyáltalán nem lepődtem meg a személyén, inkább csak annyi volt a reakcióm, hogy nanemár... Erőltetett volt, és bár rendesen meg lett indokolva, de csalódást okozott ez a húzás. Mintha az írók nem mernének nagyban gondolkodni, pedig nem ártana, ha a démonok szemén át is ránéznének néha erre a mis kis világunkra, és keresnének számukra kicsit nagyobb volumenű alternatívákat. Sőt, ha már a hiányoknál tartunk, Gé gondolataira roppant kíváncsi lettem volna, ebből viszont nem kaptam egy hangot sem. Volt egy értetlenkedő arc, és ennyi.

Persze, a vége így sem volt kellemes, még akkor sem, ha pont az a szereplő halt meg, akit egyébként sem bírtam, és mostanra sem sikerült megkedvelnem. Nem éreztem nagyobb tragédiának, mint egyébként a könyv alatt bármikor történteket, és így elmaradt a megkönnyebbült, boldog sóhaj is. Végül is, ez nem olyan nagy baj, ha jött volna valami heppi, napsütéses dolog a végére, csak tönkrevágta volna a könyv hangulatát. Kell ez, hogy kicsit életszagúbb legyen tőle az élmény.

Mindenképpen a legjobb YA sorozat, amit valaha olvastam, mert még ha találok is hibát benne, összességében ezek eléggé felejthető, és jelentéktelen dolgok. A könyv hatott rám, felkavart és elgondolkodtatott, és amit nagyon élvezek és értékelek benne, hogy pont annyira misztikus, mint amennyire realisztikus. Tökéletes összhangban dolgozik egymás keze alá a mindennapi élet és a képességek.
Következő?



2013/07/16

Tényleg sznobok vagyunk, vagy csak bekajoljuk a jó marketinget?

18 megjegyzés :
Külföldön most minden felület az új Rowling regénnyel van tele, ami azonnal a sikerlisták élére ugrott, ahogy kiderült, hogy a Robert Galbraith név mögött Rowling rejtőzik. Most attól függően, hogy milyen egyesek viszonya az írónővel, van, aki örvendezik ezen, van, aki pedig savanyúan elhúzza a száját, hogy egy névvel már minden szart megvesznek az emberek.
Túl azon, hogy ez utóbbi hozzáállás szerintem a világ legnagyobb baromsága, nagyon érdekes megfigyelni, milyen hatással van az átlagemberre egy ilyen bejelentés, és mennyire előre kell gondolkodnia egy kiadónak, ha egy szerzőt be akar tolni a köztudatba és a sikerbe.

Az Átmeneti üresedés nekem nagyon tetszik. Biztosan vannak nála jobban megírt könyvek, ebben is lehet a hatalmas közhelyekre szájat húzni, meg egyéb dolgokba belekötni, de tény, hogy amit már a Harry Potternél is mindenki láthatott, Rowling nagyon tud írni. Azt is el tudom képzelni, hogy egy ilyen sorozat után nem egyszerű váltani. Mindenkinek elvárásai vannak, és nálunk is sokan fennakadtak azon, hogy azt hitték, egy HP-hez hasonló világba fognak majd belecsöppenni, aztán pofára estek, mert ez egy cseppet sem hasonlít. Szerintem joggal fél ilyenkor az író, hogy az előző könyvei hátrányosan fogják majd befolyásolni az új témát, és nem a valódi érdemei szerint ítéli majd meg a közönség.
Valószínű, hogy nem véletlenül derült ki, és az, hogy ennek köszönhetően most a sokadik helyről az elsőre ugrott az eladásokban, egyáltalán nem meglepő. Rowling neve már garancia, nem csak a HP miatt, hanem a Casual vacancy miatt is, még ha az nem is aratott osztatlan sikert a piacon. Biztosan neki is érdekes lehetett lemérni, mekkora a forgalma egy névtelen írónak, és kinek mennyire tetszik akkor, amikor nincs egy ismert névvel fémjelezve a könyv.
És nekünk is jó teszt, hogy mennyire tudunk elvonatkoztatni, és tudjuk-e kellően értékelni a teljesen ismeretlen írók könyveit is.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én újabban szeretek biztosra menni. Ettől függetlenül sajnálom, hogy ilyen gyorsan kiderült, ki van az álnév mögött, jó lett volna utólag vigyorogni azon, hogy ó, nekem nagyon tetszett, pedig nem is tudtam, hogy Rowling írta. Mondjuk az már más kérdés, hogy mire kishazánkba elhozta volna egy kiadó, az minimum évek múlva lett volna, addigra meg már háromszor körbejárja a hír az univerzumot. Olyan fasza, hogy így tudjuk tartani a lépést a külfölddel.
Pedig sem a név, sem a díjak, sem a külföldi marketing nem garancia semmire. Elég, ha csak eszembe jut James Patterson, aki anno, valamikor pályafutása elején lehet, hogy írt néhány kimagaslóan jó könyvet, ma már kábé csak annyi az érdeme, hogy a nevével még a szart is el lehet adni, ráadásul mostanra már azoknak a könyveknek a nagy részét nem is ő írja, amiken a neve szerepel, azok is elég középszerűek vagy gyenge könyvek. De mivel ott virít a neve, az emberek megveszik. Úgy kell nekik.

Nagyon remélem, hogy Rowling eddig nem fog eljutni. Nézve a fülszöveget, engem például nem feltétlen fog érdekelni a könyv, de még az is lehet, hogy pont azért fogom elolvasni, hogy lássam, mennyire tud Rowling, tudja-e hozni az elvárásaimat. Attól függetlenül, hogy sokaknak csak ő az a némber, aki pénzért ad autogramot, elvitathatatlan érdemei vannak, és hát ha van olyan hülye, aki egy aláírásért fizet, az így járt, én ezen biztosan nem fogok háborogni, és nem feltétlen Rowlingot minősíti a hozzáállás.
Mint ahogyan most sem Rowlingot kell szidni, aki a nevével magára irányítja a figyelmet, hanem egy kicsit le kellene ülni, és elgondolkodni, hogy nem-e azért lehet ilyen húzásokkal előrébb és előrébb jutni, mert mi, olvasók (rajongók) lehetőséget adunk a hozzáállásunkkal erre.
Hiba lenne? Baromira nem. Ez egy olyan igény bennünk, amit örülünk, ha kiszolgálnak. És pont arra gondoltam, hogy mennyire kár, hogy nálunk nincs egy olyan karizmatikus kiadó, aki képes lenne így szinten tartani bármelyik íróját, és olyan marketingfogásokat alkalmazna az érdekében, amitől még az is megveszi a könyvet, aki nem tud olvasni.
Nálunk a kiadók csak ülnek a babérjaikon, nagyon sajnálják magukat, és hogy mennyire kevés könyv kel el, és mennyire nem akarnak olvasni az emberek, meg úgy általában, mennyire nehéz ma megélni, ami tény, de a merészeknek áll a világ, nem? Trendeket lovagolnak meg, külföldi díjakra hivatkoznak, de nem teremtenek értéket, nem karolnak fel ismeretlen írókat, és tolnak a képünkbe minőséget. Fő a biztonság, csak semmi merészség. Vagyis a magyar könyves marketing nagyjából a nulla körül konvergál. Ami név bejön, és siker lesz, az nem a magyar menedzselésnek köszönheti a rajongótáborát.
Szóval én most hirtelen nagyon kezdtem hiányolni az okos, előrelátó, és hosszú távban gondolkodni tudó kiadókat, akik elém tolnak egy ismeretlen nevet, és rávesznek, hogy vegyem meg, mert jó, mert jól járok vele, írjon bármit. Mondjuk ehhez kellene egy olyan kaliberű író, mint Rowling.

2013/07/15

J.L. Armentrout - Obszidián (Lux 1)

Nincsenek megjegyzések :
Az átlagpasik általában nem értik, miért szeretik a nők a rosszfiúkat. Pedig nagyon egyszerű. A jófiúk unalmasak, viszont a rosszfiúk mellett csak úgy zajlik az élet. Mint Daemon mellett is, aki folyamatosan beszólogat Katynek, nem állnak másból a találkozásaik, csak folyamatos veszekedésből és vitából. Daemon mindig benyög szegény Katynek valami bunkóságot, megjegyzéseket tesz rá, ha nem tudnám, hogy nem ember, azt hinném, megrekedt valahol a fejlődésben az óvoda környékén.
Daemon luxen, vagyis fényember, egyike annak a néhány lénynek, akik kénytelen voltak az arumok (árnyékok) elől Földre menekülni elpusztult bolygójukról, Nyugat-Virginiába, és Katy épp a szomszédba költözött, Daemon nagy bánatára.
Van egy húga is, Dee, aki azonnal a szívébe zárja a szomszédot, és amíg Daemon nem győz beszólogatni, hátha távol tartja magát tőlük a lány, addig Dee meg egyfolytában vele barátkozna.

Daemon egy kicsi Ryodan-Barrons keverék, meg még egy csomó mindenki, akinek már elfelejtettem a nevét. Folyamatosan kattogott az agyam, hogy ugyan hol olvastam én ezt már, de még magam is meglepődtem, amikor Dani és Ryodan párosa jutott eszembe. Ha nem tudnám, hogy ez hamarabb íródott, azt mondanám, koppincs, mert annyira hasonlítanak a szereplők megnyilvánulásai, csak más korosztályba tartoznak. Katy is folyamatosan ellentmond, meg beint, meg mindig az ellenkezőjét csinálja annak, amire Daemon kéri, Daemon viszont teljesen tisztában van vele, kire milyen hatást gyakorol.

Hogy miért lenne érdemes elolvasni? Őszintén, fogalmam sincs. A történet nem egy nagy durranás, viszont a szereplők jó fejek, jó a dumájuk, és tetszett, ahogy húzták egymás agyát, csak az a baj, hogy annyira lehet tudni, hogy mi van valójában a szavak mögött.
Mégis, valamiért működött nálam az egész, úgy, ahogy volt, még akkor is, ha végig tisztában voltam vele, hogy messze nem üti meg a színvonalat, amit amúgy elvárnék. Az egyetlen szerencséje, hogy tényleg nagyon jó karakterek a szereplők, rendesen ki is vannak dolgozva, és a feszültség is szinte érezhető, amikor összekerülnek.
Katynek még plusz pont, hogy könyvesblogot vezet, és tetszik az a buja, elvadult környezet is, ahova néha Daemon bevezeti Katyt. Nem rossz könyv ez, a következő Moningig át lehet vele vészelni az időt.


2013/07/12

Sylvia Day - Egymásba fonódva (Crossfire 3)

Nincsenek megjegyzések :
18 ÉVEN FELÜLIEKNEK (csakazértis), és SPOILERVESZÉLY.

Ahogy olvastam, sokakat meglepett, hogy Day nem zárta le a trilógiát. Gondolom, ez volt a legtöbbjüknél a csalódottság oka is, hiszen hova lehet már bonyolítani egy kapcsolatot két ember között, akikkel már minden megtörtént együtt is, meg külön is.
Nekem sokkal jobban tetszett, mint a második rész. Nem mintha több történet lett volna, mert itt sincs szó másról, csak egyik oldalon is dugás, másik oldalon is dugás, közben van egy kis vacsora itt-ott, költözés, aggódás, bizonytalanság, szóval teljesen emberi, igaz totál el is van túlozva. Day kiélte a perverz kis fantáziáját, meg az olvasókkal is megéleti, nincs ezzel baj, csak szólok, hogy ez keményen szexkönyv, ha esetleg valaki mást várna. Sokkal inkább, mint az első két rész.

A második részben ott lett vége, hogy Gideon megtette Eváért, amit egy férfi csak a legvégső esetben képes megtenni, és ez látszólag szétválasztotta őket. Gideonnak ott volt alibinek Corinne, Eva meg kénytelen volt visszahúzódni a nyilvánosság elől, hogy eltereljék a gyanúnak még az árnyékát is Gideonról. Cross persze nem bírta, beköltözött Eva mellé a szomszédba, és átjárkáltak egymáshoz, miközben senkinek nem volt szabad tudni róluk, hogy aztán majd fokozatosan vezessék be a köztudatba, hogy újra együtt vannak.

A lehető legrosszabb ötlet volt Corinne-t belevonni a játékba. A csaj labilis, nem is bírta sokáig a feszkót. Attól függetlenül, hogy férjnél volt, vissza akarta kapni Gideont, aki ugyan nem közeledett felé, de nem is kapott tőle egyértelmű elutasítást. Ez egy picikét összezavarta az egyébként sem stabil nőt, bár szerencsére nem volt túl sokat jelen, inkább csak a tettei érződtek időnként.
Cary még mindig idegesítő, viszont a barátja, Trey nagyon szimpi.
Persze fel kell tűnni egy újabb volt hódításnak, aki anno nagyon megalázottan hagyta el az in flagranti színhelyét, emiatt kicsit besértődött, és Gideon pechjére újságíró a csaj, na, neki is vannak érdekes megmozdulásai.
Eva anyja egyszerűen hülye, viszont az apja még mindig jófej, és remélem, egyszer Irelanddel, Gideon húgával is megismerkedhetünk közelebbről, ha már egyszer folytatódik a sorozat.

Amit nem értek, és ez a való életben sem tiszta nekem, hogy miért jó a nőknek, ha olyan pasi után kepesztenek, akinek nem kellenek. Ennyi önmagát megalázó, farok után epekedő nőt én még nem láttam. Az életben is elég sűrűn előfordul, csak mindegyik más pasit akar, akinek aktuálisan éppen nem kell, és sem önbecsülés, sem büszkeség nem akadályozza meg őket abban, hogy újra és újra ráakaszkodjanak arra, aki már dobta őket. Ezt miért kell?

Érdekes, hogy mindenki ennél a kötetnél érezte, hogy kezd hanyatlani a sorozat. Nekem a második rész volt a lejtmenet, itt szerintem túl azon, hogy tényleg egyfolytában kefélnek, sokkal jobban meg lehet őket ismerni. Gideonra sok mindent lehet mondani, de tény, hogy hűséges, és teljesen emberi a reakció, hogy Eva ezt nem veszi egyértelműnek. Mi nők imádjuk a jó pasikat, de érdekes lenne, ha egyszer egy jó pasit a saját szemén keresztül nézhetnénk meg, mennyire látja jónak magát. Bírom Gideont, hogy ő ezen nem problémázik. Eva ugyan rendszeresen nyugtatgatja, hogy neki csak ő kell, de úgy vettem észre, hogy Gideonnak ezzel kapcsolatosan nincsenek kételyei.
És bár tudjuk azért, hogy Gideon nem egy olyan példány, aki valaha is szembejönne velünk az utcán vagy a kedvenc szórakozóhelyünkön, mégis minden nő valami hasonlóról álmodik. Nem is feltétlenül a pénz vagy a tökéletes kinézet a mérvadó egy jó pasi esetében, sokkal inkább a fellépés, a kisugárzás, aminek a létében sokan kételkednek, pedig létezik. Gideonnak van, mert biztos magában, tudja mit akar, hogyan kapja meg, meg akarja kapni, és meg is akarja tartani. Na és persze meg is védi, ha az kell. És ismeri az ehhez vezető utat, ami nem mindig a legrövidebb, de senki nem ígérte, hogy az élet könnyű lesz. Bírom benne, hogy ilyen állhatatos, és a múltját tekintve még azt is elhiszem neki, hogy még gondolatba is az a nap minden egyes percében.

Ami átzökkentett egy kicsit engem mindig a valóságba, az Gideon vagyona. Nagy, és persze ez olyan eszköz a kezében, ami normális halandónak soha nem fog megadatni. A szexuális repertoárunk bővítésére alkalmas a könyv, bár azért csak óvatosan, vannak benne érdekes dolgok. (krémes tubus? o.O) Bárhol, bármikor, bármeddig bírja a párocskánk, de a papír mindent elbír ugye.
Az első részben meglebbentett, a második részben pedig teljesen hanyagolt dom/szub kapcsolat itt egy picit újra felvillan, de csak olyan óvatosan, hogy ha az első részben nincs ennyire konkrétan erőltetve a szubmisszivitás meg a dominancia, nem tartanám többnek szimpla kis fantáziakiélésnél. Talán nem is több. Ebben Maya Banks sokkal jobb, ott teljesen konkrétan és határozottan ez a téma. Hogy neki mennyi köze van a d/s-hez, azt nem tudom, de Daynek semmi, az biztos.
Semmi különös nem történik, csak szex, (itt most eljutottak a kikötözésig) de az kellően intenzív, sokkal jobban és hatásosabban van tálalva az eddigieknél, és vannak érzelmek is, nem is akármennyi, ami hitelessé teszi az egészet, de ebben eddig sem volt hiba.

E-könyvként megvehető a Book&Walk áruházban.


2013/07/07

K.M. Moning - Iced ~ Megnyílik az ég

10 megjegyzés :
Szerintem, ha van Isten, akár férfi, akár nő, nem foglalkozik azzal, hogy mit építünk, vagy hogy követünk-e bizonyos kidolgozott szabályokat, hanem minden nap a vállunk mögött állva figyeli a tetteinket. Megnézi, hogy vállalkoztunk-e erre a nagyon nagy, életnek hívott kalandra, és kezdtünk-e vele valami érdekeset. 
Nem fogok úgy tenni, mintha nem hallottál volna még Moning Fever sorozatáról, de ha mégsem, egy kattintással elérhető a link, és tessék gyorsan pótolni a hiányosságokat, és ne olvasd el a posztot, mert keményen spoileres lesz neked. Vagy nem. Még nem tudom.

Először a történetről akartam mesélni, vagyis arról nem nagyon akartam, inkább csak a könyvről, de olvasás közben elcsíptem itt-ott félmondatokat, hogy a könyv unalmas, és nem tudnak a csajok olyan jól szórakozni rajta, mint a többi részen. Úgyhogy először inkább kiakadnék.
Haver, ez komoly?! Ez a rész is baromi izgalmas! (Mondom ezt úgy, hogy nehezen viselem a felkiáltójeleket.) Egy csomó minden történik benne. Kezdjük mondjuk Danivel. Jobban megismerjük, és a Feverben csak ide-oda pattogó kiscsajról kiderül, hogy nagyon is bevállalós, nem ijed meg a saját árnyékától, és 14 ide vagy oda, nem kell félteni semmitől. Persze, ennek is megvan az oka, Christian elszólta magát, szóval úgy tűnik, nekem lesz igazam a felállított elméleteket illetően, de majd kiderül. Persze Moningot ismerve azt is el tudom képzelni, hogy konkrétan semmi nem fog kiderülni, max majd be lehet azonosítani, hogy igen, ez mintha az lett volna. Nem számít, hogy neked most semmi értelme nincs ezeknek a mondatoknak, ha elolvasod, és összeszeded a párhuzamokat, világos lesz.;) Mindig mondom, hogy remek agytorna ez a sorozat, egyszerűen képtelenség kombinálás nélkül végigolvasni.
És ha már szóba jött Christian - az uncsi, mosolygós egyetemista McKeltar duridából egy igazán érdekes alak lett. Az egyetemista énje unalmas volt és sótlan, de ez, ami lenni készül, igazán érdekes folyamat. A felröppenő hírek szerint Moning nem akar túlzott figyelmet szentelni az átalakulásának, úgyhogy kénytelen vagyok a fantáziámmal kitölteni a rést, hogy milyen lehet az új bőrben a valóság. Pedig igen érdekes nézőpont lehet az ellenség fejében létezni, aki, ha azt nézzük, mégsem ellenség. Vagy az? És mikortól lesz az?  Christian felől nincsenek kétségeim, bár a kapcsolata Danivel kicsit elbizonytalanít. Hogy hogy fogja ezt viselni Christian.
Ryodan. Na igen. Szerintem én voltam az egyetlen, aki attól az első bizonyos felbukkanásától kezdve nagy rajongója, még Barrons sem tudta legyűrni. Mindenki Barronsért van oda, de nekem a nagy ász Ryodan volt mindig is. Ez még itt is látszik, pedig ideje nagy részében elég kétdimenziósra sikerült szegény. Pillanatai voltak csak, amikor sokdimenziós fényében ragyogott, leginkább akkor, amikor nem próbált meg úgy tenni, mintha ember lenne. Ebből a szempontból Barrons ábrázolása jobban sikerült. Ő még akkor is ott volt a sorok között, amikor már több tíz oldalon keresztül sem említették meg. Ryodannél sajnos ezt nem éreztem, ő csak akkor volt ott, amikor megjelent, bár azt elég sűrűn tette. Szerencsére, mert azon kívül, hogy veszélyes próbál lenni, elég szórakoztató és vicces alak, de amíg Barronsnál elhittem, hogy a puszta fogaival képes bárkit széttépni, addig Ryodannél inkább csak valami maffiózó-feelinget sikerült összehoznia Moningnak. Nem számít, Ryodan az Ryodan, és ha mindig utána kell is festenem a könyv lapjain megjelent pasast arra a képre, ami még a Feverben kialakult róla bennem, akkor megteszem.
Egyetlen számottevő női szereplő volt még a könyvben, Kate. A többiek annyira ásítoztak rajta, (amit megértek, mert nem egy érdekes személyiség), hogy elsőre majdnem átlapoztam a részeit, de még jó, hogy nem tettem. Haver, nekem ez is tetszett. És nem azért, mert elfogult vagyok, bármennyire is úgy tűnik, (persze, mert az vagyok, de az most mindegy), hanem mert az álmai és a hatásuk, és Ryodan reakciója, meg ahogy a helyzetet kezelni próbálja... egyszóval nekem érdekes volt figyelni, hova alakul a dolog. És természetes, hogy a jégbe zárt herceg próbálkozik. Mondjuk nincs könnyű dolga, de az idő neki dolgozik.

A történet is a szokásos: mozgalmas, érdekes, és annyira elvagyok a szereplőkkel, hogy majdnem elfelejtettem írni: az történik, amire az alcím utal, és Dani próbálja megoldani a problémát, de közben meg történnek vele a szokásos tinihormonos dolgok, meg megismerhetjük kicsit Táncost is, aki egyébként Dancer, és hülyeség volt lefordítani a nevét, de hiába mondtuk ezt már a Fevernél is, semmi hatásunk nem volt az eseményekre.
Haver, a történettel sincs semmi probléma.
Haver, nem unatkoztam egyetlen sornál sem.
Haver, nem értem, mi baja a többieknek...
Oké, nem tökéletes a könyv, bár jelen pillanatban azt sem tudnám megmondani, mi hibádzik benne, mert szerintem semmi, de a tökéletes dolgokat nem lehet annyira élvezni, mint a kevéssé tökéleteseket, szóval teljesen rendben van az egész. Száz százalékos szórakozás, csak sajna túl gyorsan vége lett. De mintha minden Moning könyv túl hamar érne véget, és most picit így is maradunk, mert még angolul sincs folytatás, amit előkaphatnánk, hogy nemár, nem bírom így tovább, haver.
Ha valaki bírta Danit a Feverben, imádni fogja ezt a részt is, szereplőstől, történetestől, mindenestől.

Kiadja a CorLeonis. (örök hála nekik ezért)
A teljes  Fever sorozatot is hatalmas 
kedvezménnyel lehet náluk megvenni.


És a végére Ryodan hitvallása, amivel nagyon egyetértek, bár az alkalmazását illetően vannak kétségeim:
Kölyök, hadd mondjak valamit. A legtöbb ember félig sem él ez alatt a kis idő alatt a Földön. A felelősség és a neheztelés ködében telnek a napjaik. Nem sokkal születésük után történik velük valami. Konfliktusba keverednek amiatt, hogy mit akarnak, és hamis isteneket kezdenek el imádni. Kellene. Könyörületesség. Egyenlőség. Emberszeretet. Nincs semmi, amit meg kellene tenned. Tedd, amit akarsz. A természetben nincs könyörületesség. A természet nem ismeri az egynelő bánásmódot. Nem születünk egyformának. Vannak erősebbek, okosabbak, gyorsabbak...
Hát nem tiszta szociopata a szentem?;)

2013/07/04

M.C. Scott - A király eljövetele (Róma 2)

Nincsenek megjegyzések :
M.C. Scott nekem már bizonyított a Boudicával, de a két a sorozat nagyon eltér egymástól. Amíg a Boudicában nagy szerepet kap a mitológia, és a fantázia, amitől egyes helyeken olyan érzésem volt, mintha történelmi fantasyt olvasnék, addig ebben a Róma-sorozatban nem sok hely jut a fantasy-elemeknek. Helyette a történelmi tények és helyszínek kerülnek előtérbe, leginkább a kémkedés, az elengedhetetlen udvari tartozékok, az intrika és az ármánykodás. Azt hiszem,  mindegy, hogy császári ügyben kavarják a port i.u. 65-ben, vagy a királyi udvarban az 1800-as években, az emberi természet nem hazudtolja meg önmagát. És itt aztán lehet találkozni remekül megrajzolt karakterekkel.

Pantera Néró császár kéme, aki a sivatagon keresztül hajtó tevekaraván kísérőjeként Cézáreába érkezik, hogy kiiktassa a Római Birodalom egyik legveszélyesebb ellenségét, Szauloszt, aki egész Júdeát lángba akarja borítani, meggyengítve ezzel a Birodalmat. Ez egyébként is egy instabil terület, olyan sokféle nép él egymás szomszédságában, elég egy apró szikra, és kirobban az ellenségeskedés. Lázongások évenkénti rendszerességgel  fordulnak elő, amikor az unatkozó ifjak ezzel-azzal megdobálják egymást, feldúlva városrészeket és otthonokat, de ez a mostani egy kicsit más. Titokban megy a szervezkedés, és az ifjak törekvéseit nem csak Szaulosz, de a királyi udvar vadásznője, a különleges képességű Iksahra is támogatja, akinek hozzáférése van az üzenetküldő galambokhoz, és szeretne bosszút állni a királyon apját ugyanis II. Agrippa apja ölte meg.
Ha meg akarja óvni a Birodalom békéjét, Panterának nagyon  résen kell lennie, de segíti őt Hypathia, az alexandriai jósnő, akit Poppea a halálos ágyán Bereniké királynőnek ajándékoz, és mellette van Mergus, az egykori légiós.

Annyira jó volt olvasni... Manda Scottnak andalító stílusa van. Bár mindig történik valami, nem igazán akciódús regény, inkább az apró finomságokon van a hangsúly: az üzenetek rejtett tartalmán, egy szemvillanáson, az utcák és épületek leírásán, a szavak hanglejtésén. Jó volt a szereplőkkel harcolni, a sivatagot vagy épp Jeruzsálem vagy Cézárea utcáit járni, hallgatni Hypathiát, figyelni Iksahrát, és együtt gondolkodni Panterával.
A leíró részek különösen tetszettek, nem vitte túlzásba M.S., mégis élethűen ábrázolta, hol járunk, kivel vagyunk. A harcokra ugyanez igaz. Én mondjuk szeretem a csataleírásokat, de van az a pont, amikor már sok, és elveszítem a fonalat, hogy ki kivel van, és kit aprít éppen, de itt teljesen rendben volt a harc.
Ami még nagyon szimpatikus Scott írásmódjában, hogy nem szentel nagy körítést annak, amit fél mondattal is el tud intézni, pl. hogy Ízisz orákulumai értettek a szájról olvasáshoz, vagy amikor a núbiai tetoválásokról vagy a bakheerről beszél, de Bereniké szépsége sem lett túlírva, és a sólymok vadászatai sem.
Nagyon jó könyv, olvassátok!



Kiadja az Agave.