Konteók

Bizonyos szempontból tök jó, hogy tiboru kiadta az összegyűjtött és rendezett formába hozott konteóit, de én például nagyon szeretem a kommenteket is olvasni a blogján, hiányzott a könyvekből a rengeteg okos ötletelés.
Bizonyos szempontból meg nem túl szerencsés így ömlesztve látni az összes konteót, pontokra lebontva és precízen rendszerezve, mert kicsit kiábrándító, hogy mindennek az oka:
- az ufók
- a CIA
- az FBI
- a Moszad
- az IRA, de ő csak elenyésző esetben szól bele a dolgokba
- az oroszok
- a zsidók
- a maffia
- és természetesen a szabadkőművesek
- esetleg a Vatikán.
Megállapíthatjuk, hogy az egész világon irányítja az eseményeket valamely szervezet (attól függ melyik, hogy kinek az érdeklődési körébe tartoznak adott történések), amelynek létrejöttét épp az irányítás kézben tartása indokolta, és végzi a dolgát: befolyásolja az eseményeket, a nyomozások végkimenetelét (ez csak egy szükséges rossz, viszont szintúgy tökéletes eszköz), irányítja az információáramlást, szóval betölti a feladatát, amiért létrejött. Mintha kicsit értelmetlen lenne a mondat, de értitek. Kicsit olyan érzésem van, mintha felrónánk az esőnek, hogy vizes.
Kivéve az idegeneket, nekik más céljaik vannak.

Olvass tovább...

Robert Harris - Szellemíró

Vannak olyan, háttérben megbújó nagy (vagy kisebb) tehetségek, akik a nagy nevű alakok helyett alkotnak, ők a szellemírók (vagy négerek, de ki tudja, le lehet-e még ezt a szót egyáltalán írni). Kicsit olyan ez, minthogy 'minden sikeres férfi mögött egy nő áll', itt meg minden nagy név mögött valaki, aki írni is tud. Leginkább önéletrajzokat. Elmesél soha meg nem történt dolgokat, vagy a megtörténteket úgy rakja szépen sorban, hogy az elvezessen a kívánt célig, mindegy, hogy igaz vagy sem. A lényeg, hogy fogyasztható legyen, és a focisták mondatalkotó képességi szintjét nagy mértékben meghaladja.
Adam Lang volt brit miniszterelnöktől is megvették az önéletrajzát, de nyilván ezt nem ő fogja megírni, hanem névtelen szellemírónk. Illetve a Névtelenünk csak a második, ő csak akkor kerül képbe, amikor az első, McAra testét partra sodorja a víz Vineyard mellett. Névtelenünk elvállalja, és ezzel együtt naivan belecsöppen a politika áttekinthetetlen és szövevényes hálójába.
Igazából teljesen egyértelmű a dolog: minden ember életében vannak titkok, a politikusok csak annyiban különböznek a normál honpolgártól, hogy életüket az Archívum őrzi, szinte a kezdetektől fogva, így ha valaki kellően mélyre ás, az bármit kideríthet. Névtelenünk a McAra által összegyűjtött, bár eléggé száraz, és kiadásra alkalmatlan anyagból dolgozik, így óhatatlan, hogy bizonyos követeztetésekhez ő is eljut, bár őszintén szólva én csodálkoztam, hogy saját szakállára nyomozásba kezdett, nem épp egy kalandvágyó és veszélyesen élő típus a fickó.
Érdekesen egybecseng a regény néhány vonatkozásában egy cseppet sem regényes olvasnivalómmal is, A nagy sakktáblával, meg ugye ha valaki követi a híreket, annak is leesik: az államok barátkoznak egymással, és kéz kezet mos, ha úgy adódik. Nagy illúziókat itt nem érdemes táplálni egyik oldal vagy személy felé sem, kontinenstől és országtól függetlenül. Pl. Anglia mindig is Amerika-barát volt, legalábbis mióta Amerika, mint nagyhatalom létezik, aztán ez van, akinek tetszik, van, akinek nem, de asszem, jobb előbb bölcsen átgondolni, érdemes-e pattogni, ha valami nem jön be. Tiszta klikkesedés ez a politika egyébként, csak nagyobb volumenben művelik, mint a gimiben.
Aztán mire Névtelenünknek leesik, hogy darázsfészekbe nyúlt, majdnem késő. Egy kis levélke itt, egy kis látogatás amott, és észre sem veszi, mit vont a saját fejére. Meg máséra is, nem mellesleg.
Végül persze az életrajz elkészül, és mindenki elégedett. Nagyjából legalábbis...

Rengeteg a mondanivaló ebben a könyvben, mondhatni, örök érvényűek a levonható következtetések; helyhez, időhöz és konkrét személyhez nem köthetőek, mert minden korban találunk valakit akire/amire mindez igaz lehet. Harrisnak nagyon jó a stílusa, tényleg megtalálta azt a kicsit félszeg, kicsit balfasz hangot, ami jó szellemet csinált a Névtelenből, aki képes evickélni a politika mocsarában anélkül, hogy elsüllyedne, mert minden szerencsétlenkedése dacára, azért a zsombékokat mindig megtalálja.
Nem tudom, miért gondoltam régebben, hogy egy szellemíróról szóló könyv nem lehet érdekes. Nem a fenét. (De, tudom. Azt hittem, egy pasi szellemként ír, haloott állapotában. Amikor a könyvet kiadták, nem igazán hozott lázba senki mondanivalója a túlvilágról.) De nem is baj, hogy eddig vártam vele, megérte.

Olvass tovább...

Leszámolás

Van, hogy az ember kinövi a dolgait. Mindig elhatározom pl., hogy újraolvasom Moningot, aztán amikor nekiülök, érzem azt a remegő belső ellenállást, hogy ne, csak ezt ne. Oké, unalomig ismerem, folytassuk akkor angolul. Nemár, most ezt muszáj? nincs jobb?
Moningtól jobb??
És akkor keresek valamit, ami valszeg nem jobb, csak más, és akkor a remegés megáll, ellenállás megszűnik, boldogság van és békesség.
Nyilván félek, hogy bármi konkrét kiderül Barronsékról, vagy nemtom.
Mert egy Vasdruidával már csak nem foghatok mellé?!
Hát de. Én még könyvön így nem unatkoztam, mint az Elkalapálván, mert ha bármi máson így unatkozok, azt rövid útod becsukom, dehát ez mégicsak egy Vasdruida.
Volt a kezemben Kim Harrison is, de az első részben szerencsétlen piszi (az a láthatatlan kis izéke)  pösze, és ütöttem volna meg a fordítót, mert angolul ennek nyoma sincs, de aztán mindegy is volt, mert úgy sem érdekelt.
Tettem pár kört angolul is (Benedict Jacka, akinek az első könyvét /Fated/ nagyon szerettem, Kalayna Price boszorkányos-szellemes sorija, D.B. Reynolds vámpírjai közé is igyekeztem behelyezkedni), de hiába, nem kapott el a gépszíj.
Már Dresden sem tud lázbahozni, pedig tömegével ígéri a DV a részeket.
Carriger befejező kötetére évek óta várunk (két éve jelent meg a negyedik rész, és aki szerint normális, hogy 3-4-5 év telik el részek megjelenése között... szóval nem minősíteném a hozzáállást), és hogy még meddig, ki tudja. Ja, elvileg jönni fog, de sztem jövő év végénél hamarabb nem kerül az olvasókhoz. Nem kefélik szét benne a fél világot, úgyhogy ezzel csak olyan mellékesen foglalkozik a KMK. Merugye veszteséges, kistinik nem értékelik, valami más kell hozzá, mint a romcsikhoz, hogy értékelni tudja az ember. Na mindegy, feleslegesen pörgök a témán, de az ilyen kiadói hozzáállás abszolút táptalaja annak, hoyg az ember ne foglalkozzon egy idő után bizonyos könyvekkel, sorozatokkal, netán kiadókkal.
Úgy tűnik, én és az UF megválunk egymástól. Talán nem örökre, de egy jóidőre biztosan. Valahogy időpazarlásnak érzem, túl azon, hogy kikapcsolódni sem tudok vele egy jót.

Olvass tovább...

Donald James - Monstrum

2015-ben ​járunk. Oroszországot darabokra szaggatta, és a káosz szélére sodorta a polgárháború. Jelcin és liberális utódai már eltűntek a politika süllyesztőjében, a valódi hatalom most a Cseka vezetője, Leonyid Koba kezében van. A melankóliára hajlamos alkoholista rendőrt, Konsztantyin Vadimot az isten háta mögötti Murmanszkból Moszkvába rendelik, hogy találjon meg egy brutális sorozatgyilkost, aki megcsonkított nők holttesteit hagyja maga után. A hatalomnak azonban más céljai is vannak Vadimmal. Amíg a nyomozó előtt feltárul Moszkva igazi arca, a háttérben sötét politikai alkuk köttetnek, és a titokzatos Monstrum már a következő áldozatára vadászik.

"Nem invitáltam be Vasszikint egy italra. Az kibillentette volna a köztünk levő kényes egyensúlyt. Ezt a murmanszki 7. körzet minden rangidős felügyelője tiszteletben tartotta. Elfogadtunk ajándékokat Vasszikintől, és cserébe szemet hunytunk jól megtömött raktárai fölött. De sohasem hívtuk meg az asztalunkhoz."
"Mindenhova lovak voltak elistállózva – mozikba, üléstermekbe, még néhány lakóház földszinti előcsarnokába is. Lehet, hogy ez egy huszonegyedik századi háború volt, de miután az üzemanyag utolsó cseppje is elfogyott, a háborút lóháton vívták és nyerték meg. Ahogy az egy igazi orosz háborúhoz illik."
"Egy orosz bíróságon bátran lehetett olyan emberi gyarlóságokra hivatkozni, mint az alkoholizmus vagy a szexmánia."

Ha jellemezni akarnám a regény fő mozgatórugóját, azt is egy idézettel tenném: "Részeg voltam. Orosz módra." Konkrétan mintha nem lenne Vadimnak egy józan pilllanata se. Úgy isszák a vodkát, mint normális ember a vizet, úgyhogy egy idő után a figyelmem teljesen átsiklott az ilyen megjegyzések felett. Vadim a részegség különböző stádiumaiban tölti a napjait, így nyomoz, így szeg törvényt, így kockáztatja az életét.

1/4-ed: van egy tippem a gyilkosra. Ha tényleg ő az, attól még meg fogok döbbeni, hogy pont ő az.
Most olvastam el a fülszöveget. (igen, tudom. általában azzal szokás kezdeni.) Érdekes összefüggésbe hozza a politikai alkukat és a sorozatgyilkost. Valahol, igaz, nagyon erőltetett módon, alátámasztja a tippem, és ha tényleg jól gondolom, az nagyon morbid paktum.

Egyébként nagyon plasztikusan ugyanaz ez az elképzelt, polgárháború utáni feltételezett jövőkép, mint ami már párszor megtörtént nem csak az oroszokkal, hanem bárkivel. Szétbombázott városrészek, törmelékek mindenhol, részlegesen újjáépült területek, vagyoni elkülönülés, nyitás a nyugat felé, és rejtegetendő nyomor.

kb a felénél: kicsit árnyalódott a gyilkos képe. Akire legelőször gondoltam, az nem lehetett, de hogy van benne szerepe, az tuti. Sőt, ez a szerep még sokkal inkább passzolna is hozzá, mint maga az elkövetés. 

A számítógép és a mobil ellenére (amik szerintem csak utólag kerültek bele, annyira nem volt jelen egyik sem a történet alatt) teljesen olyan érzése van az embernek, mintha legalábbis az 1910-es években lennénk, meg '50-ben, a hidegháborúban, vegyítve a '90-es években szétesett Szovjetunió történéseivel. Szóval jól megkutyulta a politikai életet James.

Vadim egy pöcs tipikus férfi. És elég nehézfejű. Ezt muszáj megjegyeznem, hozzátartozik a személyiségéhez.

És remek a humora is (mmint DJ-nek): a cseka feje Koba, a nyomozó irodai macskája meg Vlagyimir Iljics. Még úgy is néz ki, mint Lenin (és még köszönni is tud.:D). Vadim közbeszúrt gondolatai meg időnként szinte elfeledtették velem, hogy azért ez mégiscsak egy nyomozás egy beteg gyilkos után.

Kicsivel a fele után: csalódottan veszem tudomásul, hogy a felállított elméletem inogni látszik. Bár még működhet, de ha működik, az nem az én brilliáns elmém bizonyítéka, csak egy aprócska információ félreételmezéséből, véletlenül adódó megoldás. A gyanúsítottam még mindig ugyanaz, a miértek is állnak, a kivitelezés még kérdéses.
Be kell tolnom egy szelet répatortát, annyira izgulok.

Teli van a  regény a mindennapi élettel kapcsolatos részletekkel, pl. hogy a moszkoviták lenézik a vidéki népet, és viszont; a teaházak mintájára szinte minden utcában van néhány vodkaház vagy vodkaszoba; az elmaradottabb területeken a szüléseket még a bábák vezették le, akik biztosították a természetes kiválasztódást. Imádtam ezeket az apróságokat, megtöltötte élettel a regényt, és biztosak is lehetünk benne, hogy sokkal több valóságos múlt jelenik itt meg általuk, mint alternatív jövő.

kb. 80%: Ő AZ!! kitaláltam.:) de a miértben tévedtem. Annyi baj legyen.

Vadimnak vannak idegesítő húzásai, de egy szerethető karakter. Idővel az esze is előkerül. Az exétől, Juliától, meg a brancsától a falnak mentem, viszont Natalia Karlova, a patológus nagy kedvenc lett, mint ahogy a macska is.

És igen, azért 80%-nál még mindig nincs ám vége...

Tudom, borító alapján nem ítélünk, de azt gondoltam, hogy ez egy nehéz és komoly könyv, ehelyett kaptam egy viszonylag könnyed nyomozást (nem Vadim tehet róla, de nem igazán vette komolyan a szerepét, mint gyilkossági nyomozó) egy brutális világ brutális gyilkosa után.
Kevés krimi van, ami elérné, hogy találgassak és elméleteket gyártsak, a legtöbb nem ad elég támpontot. Ez most egy más típusú krimi, talán mert Vadim totál kezdő, és pont annyira a sötétben tapogatózik ő is, mint az olvasó. Minden szörnyűséges történés ellenére igazi kikapcsolódás volt.

– Én egy farmon nőttem fel a Szverdlovszk oblasztyban, még Hruscsov idején. Emlékszel Hruscsovra? – Közelebb hajolt hozzám. – Még az előtt volt, hogy megszülettél.
– Hallottam Hruscsovról.
– Az egyetlen igazi paraszt volt, aki valaha uralkodott rajtunk.

Olvass tovább...

Robert Jackson Bennett - Lépcsők városa

Az ember jobb, ha óvatos, amikor olyan városban kell egy titokzatos gyilkos nyomába erednie, mint Bulikov. Mert itt a világ teljesen más szabályok szerint működik. Amikor a város isteneit elpusztították, uralmukat megdöntötték, imádatukat betiltották, a valóság szövete darabokra hasadt Bulikovban. A lépcsők azóta a semmibe vezetnek, a sikátorok a múltba nyíló átjárókká váltak, az utcákon a bűnözők nyomtalanul eltűnnek.
Shara Thivanit hivatalosan diplomataként küldte ide az elnyomó birodalom. Valójában viszont országa egyik legjobb kéme, akinek most egy gyilkost kell kézre kerítenie. Ahogy a nyomozás egyre súlyosabb titkokat tár fel, úgy rajzolódnak ki fokozatosan Shara előtt egy sötét összeesküvés körvonalai. A nő hamarosan gyanakodni kezd, hogy a szörnyű város uralkodói talán nem is haltak meg – és Bulikov kegyetlen uralma könnyen visszatérhet.

Így belegondolva, elég megdöbbentően kevés oldalon egy nagyon kidolgozott másvilágot kapunk. Mármint ahhoz képest kevés oldal, hogy milyen bonyolult dolog felépíteni a semmiből egy világot történelemmel, mitológiával, egymásnak feszülő társadalmi problémákkal.

A kontinensen hat isten uralkodása alatt virágzott a kultúra és az ipar, míg egy szajpúri kadzs meg nem ölte őket, megszüntetve ezzel az addigi világrendet; az elnyomott, szolgasorba taszított szajpúriakból a világ irányító állama lett, míg  a Kontinenst visszalökte a középkorba a hatalmas pusztítást végző Villanás. Mint minden valamire való megszálló hatalom, Szajpúr is betiltotta a vallás gyakorlását és történelem beható oktatását, és börtön, esetleg halál várt azokra, akik az istenek hagyományait életben tartották, netán bármiféle ereklyét őriztek az idejükből. Persze azzal tisztában voltak, hogy ez a múlt olyan kincseket rejt, ami igenis jól jöhet Szajpúrnak, így ők voltak az egyetlenek, akik a Kontinens történelmét megismerhették. 

dr. Efrem Pangyüi professzor meggyilkolásával kezdődik a regény, aki Szajpúr megbízásából a Kontinensre érkezett Bulikov és az istenek történelmét tanulmányozni, és miközben a titkosügynök Shara próbál a tettes nyomára bukkanni, szépen részletesen kibontakozik előttünk a múlt, az istenek korszaka, és a Villanás utóhatása. A csodák ugyanis nem szűntek meg, a hívőket sem sikerült megsemmisíteni, és Bulikovnak vannak olyan városrészei, ahol a mágia még működik, ami kérdésessé teszi, hogy vajon az összes istent sikerült-e megölni. Ebből következően a nép lázongása, ami hol nyílt, hol csak passzív, is teljesen érthető, hiszen ők szeretnék visszakapni a régi, biztos világrendjüket, meg a maradék istenüket (ami azért ennyire nem egyszerű), és ellenállnak mindenféle modernizációnak.

Néhányszor már nekifutottam ennek a könyvnek, de annyira idegen volt ez a világ, hogy nem tudtam ráhangolódni, úgyhogy félretettem. 

A történet egyáltalán nem olyan egyedi, mint arra számítottam, megölhető/halott istenekkel már Eriksonnál is találkoztam, engem a sűrűn felbukkanó történelmi része érdekelt volna jobban, istenekkel meg nélkülük, de sok újjal ez sem szolgált. Kriminek nagyon gyenge, és hiába alapul az egész történet a prof megölésére, ez szinte csak mellékszál marad. Az igazi főszereplő a mindenáron eltitkolni kívánt múlt az istenekkel, parancsolataikkal, csodatevő eszközeikkel, ami szerintem teljesen rendben is van így, csak az a baj, hogy a legtöbbet a professzor pár oldalas jegyzetéből tudunk meg, az összes többi inkább csak úgy van. Lett volna lehetőség a valóságok egymásra csúszásának megmutatására, de ebből csak egy villanást kapunk. Úgy érzem, ez a többdimenziós világ kicsit kifogott Bennetten, és ahelyett, hogy valódi oka lett volna a létének, csak átjáróként szolgál. (bár tény, ez is egy ok a létezésre.) Az istenek szerepe viszont elgondolkodtató, tetszik a velük kapcsolatos elmélet, ez szerintem sokkal élőbb interakció az emberekkel, mint az élettel való felruházás.

A karakterek nem különösebben emlékezetesek, inkább azt mondanám, hogy teljesen passzolnak a világba, azért léteznek, hogy a történet haladjon előre, és tökéletes eszközök a világ bemutatására.

Csak érdekességképpen: felfigyeltem rá, hogy Bennett előnyben részesítette a nőket, mint hatalomgyakorlókat. Konkrétan egyetlen pasi sem volt valódi döntéshozó pozícióban, aki volt, azt is gyorsan lecserélték, a többiek meg inkább lótifutik voltak, meg ágyútöltelékek. (spoiler: az egyetlen isten, aki végül tényleg életben marad, az is nő.) Kivétel a meleg Votrov, de ő üzletember, az meg azért mégiscsak a pasik terepe, na. A profot ugye megölték, Sigrud meg egyelőre verőemberi pozícióban van.

Ha jól nézem a következő részt, ott Mulaghesh lesz a középpontban, a kemény tábornok. Kedveltem, érdekes nő, örülök is, hogy Sharától átveszi a főszerepet.
Nem rossz ez, de a Horzsolásokat nem sikerült se túlszárnyalnia, se a közelébe kerülnie.

Olvass tovább...

Majdnem aggódtam

Szeretem a többiek könyves megjelenéses posztjait, még ha nem is fedi az érdeklődésünk egymást, de az utóbbi időben hiába néztem, nem volt olyan, amire azt mondanám, hogy akarnám. Kicsit belassultam, nem akarom felvenni a tempót még ezekkel a lassú hazai megjelenésekkel sem.
Viszont tök jó, hogy az Agave hírlevele megtalált, mert hirtelen két könyv is jön, ami nagyon érdekel. Jó, hogy mindenféle platformon jönnek velem szembe emlékeztetők, különben megfeledkezem róluk.
Az egyik Dan Simmons Terrorja, amiből jön (van?) a sorozat is, a másik pedig egy sci-thriller, a Hat ébredés. (ehhez van beleolvasó is)

Lesznek még a könyvesztiválra a Delta Visionnek is érdekességei, de náluk ugye az a biztos, amit majd az ember kézbe vesz. (nem hittem volna, hogy bárki is képes lesz felülmúlni a KMK ígérgetéseit, de sikerült. de nem baj, ettől még szeretjük a DV-t, csak hát volt már nekem sok munkám megjelenéses posztban, aminek a fele se volt igaz.)
Szóval elvileg jön Scott Lynch Locke Lamorra 1-2 része. Ennek az első részét az Alexandra már kiadta egyszer, csak mint kiderült, hiányosan. A DV újrafordítja, megszerkeszti, remélhetőleg jobb lesz.
A Dresden aktákat (Jim Butcher) is elkezdik kiadni, itt is az első rész újrafordított, újraszerkesztett lesz. Azt már olvastam nagyon rég, de nem baj, ha tényleg viszik a sorit, úgyis újra kell majd kezdenem.
Lesz Greg Keyes is, elvileg mostanság, meg Sanderson Elantrisát is újrázzák teljesen.
És ami a legjobb hír, hogy a papírmegjelenéssel együtt (elvileg, én már a DV kapcsán nem merek konkrét lenni) jönnek majd az e-k is.

Úgy tűnik, mégsem kell aggódnom, nem maradok új könyv nélkül.

Olvass tovább...

Robin Hobb - Élőhajók-ciklus

Nem akartam részenként posztot írni belőle, sokkal kényelmesebbnek tűnik egyben nézni a három részt. Meg spoilermentesebb is lesz, remélhetőleg.

Elhagytuk FitzLovagot és a Hat Hercegséget, és a külszigeteki Bington felé vettük az irányt, a tengerekre, a kalózok, rabszolgakereskedők, régi kalmárok és a mágia földjére. Az élőhajók közé, amik mágusfából készülnek, és a kalmárcsaládok generációkra előre eladósítják magukat, hogy birtokolhassanak egyet. Három generáció halála után a hajó orrában lévő alak életre kel, és birtokolja mindazt a tudást, amit előző kapitányai. Fontos, hogy a hajón mindig legyen egy családtag, mert bár fa, de érző és gondolkodó, tapasztaló lény, aki (ami?) csak annak engedelmeskedik, akihez a vér köti. Akár meg is tagadhatja, hogy hajózzon, de volt olyan is, bár ez ritka, aki megölte az egész legénységet, mert nem a legmegfelelőbb körülmények között ébredt öntudatra.
De nem csak a hajó kötődik a családhoz, hanem a családtag is a hajóhoz - nem mindenki alkalmas rá, hogy összekösse az életét egy élőhajóval. Pont ez lesz a probléma a Vestrit családban is. A kapitány meghal, de előtte hozott egy nem igazán okos döntést: a hajót nem a legkisebb lánya kapta, hanem a nővére, és azzal együtt annak férje, Kyle Haven, a kapzsi, hatalmaskodó, irányításmániás kufár, aki a Viviána szerencséjére a hajóra kényszeríti legnagyobb fiát, hiszen egy Vestritnek mindig lennie kell a hajón. Viviána és Wintrow nehezen csiszolódik össze, de lenyűgöző figyelni, ahogy nagyon lassan egyre közelebb kerülnek egymáshoz, egyre többet megértenek a másikból.
A Viviána kapitányi posztjára Althea kellett volna, hogy kerüljön, de végül nemhogy kapitány nem lett, még a hajóra sem léphetett. Sógora, az új kaptány, Kyle, nem volt egy egyszerű ember, de talán nem is tett olyan rosszat a lánnyal, aki egy ködös ígéret miatt kénytelen volt fiúnak álcázva más hajókra elszegődni, hogy kitanulja a hajózást a legalsó szinttől, hogy aztán majd jó kapitánya lehessen a Viviánának. Apja haláláig nagyrészt a hajón élt, így azt gondolta, mindent tud a hajózásról; persze közel sem így volt, az elkényeztetett lánynak rá kellett jönnie, hogy egy hajó irányítása messze nem arról szól, mint amit eddig ő megtapasztalt belőle.
Kennit, a kalózkapitány fura fazon. Emocionálisan nem kevés kihívással küszködik (mint minden lelkirokkant antihősnek, neki is sanyarú gyerekkora volt), pszichopata, durván üldözési mániás, végtelenül önző, és még ennél is nagyobb az önimádata. Nincs kisebb célja, mint megszerezni egy élőhajót, és a kalózok királyának lenni. Nem szól a sikere mellett más érv, csakis a szerencséje, úgyhogy próbálkozik. Keménykezű és rendkívül okos, és nagyon igyekeztem zsarnokinak és félelmetesnek látni, de nem sikerült (valszeg a talizmán hibája :). Ez talán a regény egyetlen gyengébb pontja. Nekem úgy tűnt, hogy meghoz egy döntést, aztán kiengedi a kezéből az eseményeket, rábízva a szerencséjére mindent, aztán majd alkalmazkodik a következményekhez, lesz, ahogy lesz. Nem irányít, inkább csak sugall és meghajlik a legkisebb ellenállás felé, bár kétségtelen, hogy közben könyörtelenül érvényt szerez az akaratának,  és esze ágában sincs jótéteményekre pazarolni az idejét, időnként mégis jó sül ki a döntéseiből (pl. rabszolgákat szabadít fel, de persze nagyon gyorsan ebben is meglátja a lehetőséget, hogyan egyengetheti királlyá válásának útját). A legárnyaltabb és legérdekesebb karakter, nagyon szerettem a fejezeteit. Ha előkerült, mindig valami érdekes történt.
Kennit mellett ott van két igen erős egyéniség: Sorcor, az elsőtisztje, és Etta, a szajhája, később az "asszonya". Mindketten halálig hűségesek a kapitányhoz, a vészhelyzetekben mindent megtesznek, hogy a rend megmaradjon, az emberek ne érezzék úgy, hogy vezető nélkül maradtak, és ha ők ketten nem lennének, Kennit sem tehette volna meg azokat, amiket. Nem élhetne úgy a köztudatban, hogy ő a rettegett kalózkapitány, aki király akar lenni; sokkal inkább lenne nevetség és elutasítás tárgya, mint valaki, akire felnéznek.
És nem szabad kihagyni a kígyókat sem, akik először csak jelentéktelen mellékszereplőknek tűntek, tengeri szörnyeknek, akik bosszantják és idegesítik a hajósokat, miközben a vacsorájukat várják, pedig ennél sokkal többek.

Nem igazán értem, miért nincs sikere nálunk Hobbnak. Tény, hogy rengeteg oldal a sorozat (~3600 csak az Élőhajók ciklus, ha a Látnokot is belevesszük, már túl vagyunk az 5000-en is, és hogy ketté vannak bontva a kötetek, nem segít azokon, akik már a vizuális vastagságtól is megrettennek), bár olvasás közben ez fel sem tűnik, tudom, hogy vannak, akiket ez visszatart. Ez ellen sajna nincs mit tenni, megfosztják magukat egy egyedi és különleges történettől.
Aztán vannak azok a vélemények, amik lassúnak és emiatt unalmasnak tartják. Kétféle lassússág van: ami halál unalmas is, és van az, ami belevonja az olvasót a világba. Hobb az utóbbi. Aprólékosan megjelenít mindent és mindenkit, emiatt mégsem áll a cselekmény, ez is csak egy eszköz, hogy hajtsa előre az eseményeket. A lassan folydogáló történet teszi lehetővé, hogy teljesen bele tudjuk élni magunkat ebbe a világba, hogy mindenkit megismerhessünk, hogy egy tökéletesen kidolgozott szereplőgárdát és háttérvilágot kaphassunk.
Az Élőhajókban változik a narratíva is. Míg a Látnokban Fitz mesélt, az ő emlékeit élhettük át, itt kívülről követhetjük a szereplők sorsát. Ez sokkal nagyobb ívű látképet tesz lehetővé, és kell is ide, mert annyira sokszínű és sokrétű ez a világ, hogy egyetlen szereplő szemén keresztül ezt nem tudnánk megtapasztalni. A Látnokból nagyjából csak annyit tudhattunk meg, hogy vannak a külszigetek, ahol a kalózok is élnek. Ezzel szemben most megismerhetjük a múltat, a Régi Kalmárok történetét, a Záporfolyam és a mágusfa titkát, újra előkerülnek a sárkányok és az Elődök, megtapasztaljuk a hajóséletet, a politikai viszonyok feszültségét, az anyagi és pénzügyi zsonglőrködést a nehéz gazdasági helyzetben. És persze az egyéni tragédiákat, kisebb-nagyobb drámákat, és rengeteg színes egyéniséget, akik lehet, hogy irritálóak, vagy utálhatók, vagy szeretnivalóak, nincs jelentősége, mert vártam, hogy megtudjam, mi lett velük.
Családtörténet is, komoly jellemfejlődésekkel. Nekem minden könyvben fontos, hogy a cselekmény és a karakterek teljes egészet alkossanak, itt ezt meg is kaptam. Szeretem szeretni és utálni a szereplőket, várni, hogy felbukkajon ez, kinyírják azt, vonja már le a tanulságot emez, és álljon már össze a kép a másiknak, esetleg falják már fel a kígyók végre (aztán meg persze hiányzik, mert mégiscsak a világhoz tartoznak). Itt aztán volt minden, kemény fizikai és lelki próbatéteteleket kellett kiállnia mindenkinek, kivétel nélkül. Volt, akinek csak a családi gondok jutottak, volt, akinek az élőhajó lelkivilága, volt, akinek csak egyszerűen meg kellett tanulnia, hogy nem ő a világ közepe, netán le kellett mondani egy-két testrészéről - a szereplők igazán éltek, és a történet szinte reális volt.

Azt mondom, ne tartson vissza a temérdek oldal; ne gondold, hogy nem fog tetszeni, míg ki nem próbáltad; ne gondold, hogy tudod, milyen, mert olvastad mások véleményét; és ne ítélj a borítóink alaján. Mert ez a sori egy gyöngyszem, át kell élned, létezned kell benne, hogy valóban megismerd és megítélhesd.

Olvass tovább...