Helyette inkább elmesélem, mivel töltöm újabban a szabadidőm.
Hindi filmekkel. :D Ha nekem egyszer valaki még akár két hónappal ezelőtt is azt mondja, hogy én bollywoodi filmeket fogok nézni, biztosan kiröhögöm.
Az egészről egyébként Bea tehet. Belinkelt a fb-csoportunkba egy hindi mindenfélével foglalkozó fb-oldalról egy klipet, amin szerintem kicsit kiakadt, de próbálta viccesen felfogni. Mivel az irodai gépemen nincs hang, amikor rákattintottam, azzal a színorgiával szembesültem, ami egyébként nagyon jellemző az indiaiakra (egy bizonyos anyagi helyzettől felfelé). Javaslom egyébként mindenkinek, hogy időnként fossza meg magát valamelyik érzékszervétől, egészen másfajta aspektust kap az élmény.
Aztán megnéztem még párszor, később hanggal is, és mivel ott nem volt egyértelmű, hogy mit is látok, muszáj volt kicsit kutakodnom. Végül a youtube volt a leghasználhatóbb kiindulásnak, egy rakat hasonló zenére találtam. Azt nem tudom, hogy működik a keresőmotorja, mert valszeg nem mi vagyunk a célközönség, így nem dobálja automatikusan fel ezeket a zenéket, amikről kiderült, hogy nem is zenék, legalábbis nem olyanok, amire számítottam.
Ezek ugyanis filmekhez betétdalok. De valami eszméletlen jók. Egy ideig elvoltam a zenékkel (ki is idegelem vele rendesen a családot, és még mindig nem sikerült megszokniuk. még mindig várják, mikor hagyom rá :D), aztán kezdtem a filmek után is kutakodni. Hirtelen elég nagy lépésnek tűnt ez így is a komfortzónám legszélétől, úgyhogy maradtam a történelmi filmeknél, az olyan biztonságos terep volt elsőre.
Nagyon mások ezek a filmek, mint amikhez hozzászoktunk.
Nagyon hosszúak, eddig az összes, amit láttam, közel volt a 3 óráshoz. Így elsőre nem tűnik soknak, de amikor reggel elkezdem nézni, és fél 12-kor még nincs ebéd, viszont a filmnek sincs vége, na az nem egyszerű.
Ami egyikből sem maradhat ki, az a szerelmi szál. A kultúrájuk miatt testiségről szó sem lehet, így csakis az érzelmek mélységére koncentrálnak, témától függ, hogy mikor melyik részét emelik ki.
A Bajirao Mastaniban például a valláskülönbség a probléma forrása, szerelmi ügyben legalábbis, emellett, nem mellékesen, de nem is igazán főszálként, egy hadvezér története az 1700-as évekből.
Egy jóval korábbi időszakba visz vissza a Padmaavat, az 1200-as évekbe, amikor Alauddin királlyá lesz, és szinte látatlanba beleszeret a szépségéről híres Padmavatiba. A szépséghiba, hogy a nő már férjnél van, és eszébe sincs elhagynia senkiért.
Semmi kis történeteknek tűnnek, de a szerelmi szál mellett ott van mindig a drámaiság, és a kosztümök, a díszletek, a hangulat, egyszerűen minden lenyűgöző. A két film érdekessége, hogy ugyanazon a helyszínen forgatták őket, nem is nagyon próbálták titkolni. Végülis, felesleges is lenne, a célnak mindkét filmhez megfelelt a környék.
Elég felvilágosultnak tűnnek nekem ezek a rendezők, forgatókönyvírók, mert a filmek üzennek: a nők nem gyengék, jogaik vannak, nem tárgyak, amiket adni-venni lehet, a vallások létezhet(né)nek békében is egymás mellett. Nem igazán rózsaszín cukormázasak ezek a filmek, legalábbis másképpen, mint ahogy a nyugati filmeknél hozzászokhattunk. Az Agneepathban például elég durván sikerült megjeleníteni a gyerekkereskedelmet és a drog terjedésének a problémáját, India maffiózósodása sem maradt ki belőle, és szemtanúi lehettünk egy lincselésnek is.
A színészek tehetsége eléggé viszonylagos. Akiknek a nevét mostanság ismeri a világ, általában háttértáncosként indultak, de voltak, akik már hollywoodi filmekben is szerepeltek (Deepika Padukone pl. Vin Diesellel játszott, és Priyanka Chopra neve is elég ismert, mindkettejükkel csináltak már zenét is amerikai rapperek), persze jócskán azután, hogy bollywoodi színészként már befutottak.
Ezek a filmek nem akarják az egész világot elkápráztatni, bár időnként azzal is sikerrel járnak, pl. a Baahubali-val, inkább tipikusan az indiaiknak készülnek, a lényeg, hogy egy film alatt szinte minden érzelmet átéljen a néző, és ha meg is botránkoztat, az még a kezelhető határon belül maradjon, és semmiképp ne legyen céltalan.
És persze nem maradhatnak ki a könyvek sem, mert a filmek hatására most kicsit irányt váltottam a tervezetthez képest. Nem szeretnék Indiára korlátozódni, a csodás, aranyfényben fürdő díszletek és csodaszép színészek ellenére sem érzem, hogy szívesen merülnék el az ország mindennapjaiban, legyen szó bármelyik korról, viszont kicsit kitolva a határokat az arab világ felé, már szinte bármi jöhet. A Bronzváros a lehető legjobb választás volt indításnak, a dzsinnek világa, az arab mitológia nagyon érdekes, és nagyon keveset tudok róla. Tervben is van, hogy kicsit jobban elmerüljek a mondáikban és a hiedelmeikben, de a történelmükből is fel kell hoznom magam, elég nagy kuszaság van a fejemben arról a térségről.
