Taffy Brodesser-Akner - Fleishman bajban van

Advertisement

Main Ad

Taffy Brodesser-Akner - Fleishman bajban van

Fleishman bajban van, én meg, amilyen lassan olvasok újabban, tiszta ideg voltam egy idő után, ugyan mi baj lehet vele. Az gyorsan kiderült, hogy válik, ilyenkor az ember élete felfordul. Semmi nem ott van, ahol eddig, nincs meg a szokásos ritmus, a gyerekek is hol vannak, hol nincsenek, nehéz is eldönteni, melyik a jobb a hirtelen kitárul világ meg nagy szabadság mellett. Toby Fleishman sem tudja eldönteni, hogy ő most tulajdonképpen egy üdvözült, mindentszabad állapotba került, ahol senki nem számoltatja el semmivel, vagy önmagába roskadva sirassa azt az életet, aminek a jó oldalait csak akkor vette észre, amikor már nem élvezhette.
Rachelt, az exfeleséget nagyon sokáig csak Toby szemén keresztül ismerhetjük meg, így az ambivalens érzések inkább a negatív irányba tolódnak el. Amolyan tipikus exférjes látásmód ez, ahol Rachel a gonosz sárkány (talán van némi alapja), és Toby az önfeláldozó marha. Ahogyan az ügyvédje megfogalmazta, itt most ő a feleség, nagy elvárásai nem lehetnek.

Ha rosszindulatú akarnék lenni, azt mondanám, Toby egy rinyagép (melyik negyvenes, az életével elégedetlen fickó nem az?), de igazság szerint ez a két ember szépen elment egymás mellett, már kezdettől fogva. Ha kicsit okosabbak, nyitottabbak egymás iránt, nagyon szépen élhettek volna, egymást kiegészítve, ehelyett boldogtalanságra kárhoztatták magukat.
Rachel kezeletlen depressziója elég végzetesnek bizonyult, és ezt még tetézte az az önazonosság nélküli élet, amibe belekényszerítette magát. Toby meg csak szimplán egy unszimpatikus figura, még akkor is, ha neki a család (vagyis a gyerekei) áll az élete középpontjában, ennek ellenére csak vergődik. Tipikusan olyan kapcsolat, amiben egyikük sem tud kiteljesedni, csak ezt nem vették észre elég korán, hogy meglépjenek a másik mellől, és keressenek valakit, aki inkább passzol, hanem magukra véve a társadalmi konvenciókat, megmaradtak egymás mellett, és családot alapítottak. És csak közben derült ki, hogy az élettel szemben támasztott elvárásukba a másik nem fér bele, a saját életükkel szembeni elvárásuk meg nem fér bele a környezetükbe.
Remekül látszanak a konvenciók: a férfi dolgozzon, mi több, hajtson, haladjon a karrierjével, a nő szüljön gyereket, és a háttérben meghúzódva tartsa össze a mindennapokat. Amint ezek felcserélődnek, gyorsan eljutnak odáig, hogy a saját közegük már nem tolerálja a maguk választotta szerepkört, és ellenáll. Így Toby sosem fog tudni előrébb lépni, Rachel pedig elveszik a szerepek között: tehetséges, karrierista nőként mások életét majmolja, szigorú, karakán főnök létére lefekszik a társadalmi státusznak, és "rendelkezésre áll". Az, hogy önmagukkal sincsenek kibékülve, nem segít a lelkiállapotukon.
Megérne párszáz sort a gazdag feleségek henye élete is, akik sértődötten adják a világ tudtára, hogy ők kemény anyasági életet élnek, ez bizony munka, még ha a napok 90%-ában ezt a dada végzi, akkor is. Vagy a tinik beilleszkedési nehézségei, és a megoldásukra adott felnőtt válaszok.
Meg az a kérdés is, nézve ezt a két vergődőt, hogy mikor lehet azt mondani valakire, hogy felnőtt?

És én ugyan abszolút elvárások nélkül kezdtem az olvasásnak, eljött a pont, amikor azon agyaltam, miért is olvasom én ezt, mit tud nekem adni? Kell, hogy adjon bármit is? Érdekel engem egy elvált, magányos fazon szexuális élete ilyen mélységben? Vártam, hátha kilyukadunk valahova, de a rengeteg drámázásnak végül nem lett semmi alja. Életközepi, házassági, és identitásválság, kiút nélkül. Felmerül az utolsó kérdésem, hogy ha olyan emberek alkotják a társadalmat, akiknek a nagy része olyan életet él, mint ők, akkor vajon a társadalom is válságban van? A tanulságokban nem hiszek, mindenki a saját életét kell, hogy megélje, olyannak, amilyennek meg tudja teremteni. Meg egyébként is, ki vagyok én, hogy ítélkezzek?
Hogy jó könyv-e? Ha választani kell, inkább ez, mint bármelyik random ember elbeszélése a szemét házastársáról. Remek társadalmi látlelet, aminek nem célja, hogy megoldást nyújtson, csak rengeteg problémát összesűrít párszáz oldalban, és ha ennek hatására valaki átértékeli az élete néhány szegmensét, már megérte megírni.
Nekem mégis van valami fals felhangja, amikor az egyén a saját boldogtalanságáért elsősorban nem saját magát okolja, hanem a társadalmi egyenlőtlenségeket, mert a végén a kisesszéből, amit az elbeszélő harmadik fél adott elő, nekem nagyon ez jött le. Mintha a feminizmus térhódításától mindenkinek boldogabbnak, bölcsebbnek kellene lennie, automatikusan jobban éreznie magát, és ha szarul vagy, akkor nem te vagy a felelős, sőt, nem is tehetsz ellene, hiszen a társadalom nőként szarba se néz, és nem is érsz semmit.

"Én nem az vagyok, aki nyolcadikban voltam. Hanem akivé később, az egyetemen lettem."

Valóban? Hát az probléma...
Egyébként ez tipikusan olyan könyv, amiről rengeteget lehet(ne) beszélni, Brodesser-Akner kvalitásai valahol Shriver környékén járnak, de szeretni, azt nem tudom.

Megjegyzés küldése

0 Megjegyzések