2012/09/01

Gondolatok a krimiről és a fantasyról

Angelika hiányolta a molyon a romantikus regényekről írt kifogásaimmal kapcsolatban, hogy bezzeg a krimiket meg a fantasyt nem szapulom sose. Hát, ez kérem nem igaz, talán csak annyira nem látványosan, meg ugye benne van ebben az is, hogy az ember általában azokat a posztokat olvassa el, amelyik könyv érdekli is, és az átfedés elég kicsi a romantikát szeretők és nem szeretők által olvasott könyvek között. Így nagy valószínűséggel azok a véleményeim elkerülik, amikben krimit vagy fantasyt kritizálok. De egyébként, mint ahogy írtam is neki, nagyobb eséllyel nyúlok jó könyvekhez e két témán belül, mivel egész életemben ilyeneket olvastam, nyilván, ha románcokat olvastam volna, mostanra már abból is profin tudnék válogatni.

Viszont ez még nem jelenti azt, hogy csupa jó könyvek kerülnek elém, sőt, az utóbbi időben azt vettem észre, hogy sokkal finnyásabb vagyok, és nagyobb igényeim vannak például a jó krimiket illetően. Ez általában csak akkor tűnik fel, amikor olyat olvasok, ami nem köt le igazán, viszont tudom, hogy nem olyan rossz az, csak van benne egy csomó dolog, ami számomra érdektelen. Persze ez nem a könyv hibája, inkább az enyém. Például a Véres olimpia nem tehetett róla, hogy egyáltalán nem érdekel az olimpia. Legalábbis egészen más dolog nézni, mint olvasni róla, így a sportközvetítéses betétek halálra untattak, még jó, hogy nem volt belőlük sok. Meg persze tudom, hogy kellett a történethez, ami egyébként remek volt, végül is, e köré építették a mondanivalót. De nekem ilyenkor olyan érzésem van, mintha könyvből kellene megtanulnom úszni.
Vannak olyan könyvek is, amik menthetetlenek. Akarnak szólni valamiről, ez tisztán érezhető, a legtöbbször az is, hogy miről, de egyébként mind a megvalósítás, mind a felépítés csapnivaló, és jobban járt volna mindenki, ha az író inkább főz egy jót írás helyett. Ilyen John Boland könyve. Dicséretes, hogy kishazánkat megörökítette eme kétes dicsőségben az utókor számára, de nagyon kár volt rá papírt pazarolni; bár a borító igazán pazar, ezt meg kell jegyeznem, csak sajnos nem javít a könyv minőségén.

Úgyhogy nagyon is kritikus vagyok a krimiket illetően.
Először is, itt nagyon szigorúan nézem a logikát. Ne legyenek hiteltelen, valóságtól elrugaszkodott megmozdulások. Conan Doyle óta sok író szeret élni azzal a lehetőséggel, hogy egyszercsak villámcsapás szerűen megtudjuk nyomozó hősünk szájából az igazságot. Ez még régen elment, de ma már nem értékelem. Jöjjünk csak rá szépen, együtt, kézen fogva végigsétálva a gyanúsítottak és a bizonyítékok, a lehetőségek, feltételezések és bizonyosságot nyerés útján, amikor nem légből kapott, visszamenőleges következtetésekre vagyok kénytelen hagyatkozni, hanem elém tárul az úgynevezett valóság. A történet valósága, amiben benne igyekszem élni arra az időre, amíg olvasom.
Minden tiszteletem Sir Doyle-é, és leginkább Holmes-é, de ma már csak bosszankodom a hézagos történeteken, ahelyett, hogy élvezném őket.

Aztán nekem már a jó krimihez kevés az akció. Imádom az üldözéses jeleneteket, persze, csak ha jól meg van írva, és tényleg izgalmas, meg jó az, ha van egy karakteres nyomozó, és egy gyilok, de Caleb Carr óta igénylem a profilozást. A gyilkosnak legyen pszichológia elemzése, amikor a nyomozó nem csak a bűntényt, de a személyiséget is feltárja, ami a tetthez vezetett. Ez nagyon fontos, mivel azt gondolom, a való életben is be kell következnie bizonyos dolgoknak ahhoz, hogy valaki öljön, és kell hogy legyen mindehhez egyfajta születési defektje. Mert a véletlen (hirtelen felindulásból elkövetett) emberöléseket kivéve nem lesz mindenkiből gyilkos. Erre születni kell, viszont mindenki más defektekkel születik, függetlenül attól, hogy az életükben bizonyos események azonosak lehetnek. Erre mindenképpen szükségem van, különben csak egy jó kis akcióregényt lehet olvasni, ami lehetne akár jó időtöltés is, csak értelme nincs túl sok, legalábbis nekem.
A Véres olimpia ebből a szempontból jó volt, mert volt benne ilyen is, csak nekem egy kicsit kevés. Tömeggyilkosságoknál nagyobb gondot szokás fordítani a profilra.

A történelmi krimik egészen más műfaj, és úgy tűnik, Calebb Carr ebben is első, hiszen itt a nyomozás kezdeteit ismerhetjük meg, amikor is a rendőri munka bevetette a tudományos eszközöket, és ezeknek az eredményeknek a segítségét vette igénybe a nyomozás során. Ez mindenképpen izgalmas, a profilozás nélkül is.
Nagyon más Saylor, és a tőle elolvasott egyetlen könyv után még nem vonnék le messzemenő következtetéseket, nagyon jól csinálja, még akkor is, ha nála nincs a bűnözőnek "profilja". Egyszerűen csak felgöngyölíti az ügyet, eljut egyik ténytől a másikig; mindehhez olyan történelmi háttér társul, ami remekül ki van dolgozva, és bár nem vagyok történész, így nem ismerem a korszakot az apróbetűig, nem éreztem, hogy bárhol is kilógna a lóláb.

A fantasyt illetően nagyon könnyű klisékbe akadni, és most mindegy, hogy a klasszikus high-fantasyt, az urban-fantasyt, vagy a paranormális fantasyt nézem. Gyorsan bele lehet unni, főleg, ha az írója elfeledkezik követni a saját maga alkotta világ szabályait, vagy megfeledkezik a történetről, és másfelé tereli az eseményeket. Igen, a túlzott szex vagy szerelmi ömlengés borzasztóan zavar, mert egy fantasyt nem a szerelmi nyíg miatt veszek kézbe. És mivel újabban ebbe a műfajba is betört a szerelem is, meg a szex is, hát jobb óvatosnak lenni.
Rengeteg jó írót fel tudok sorolni, kezdve George R.R. Martintól egészen Gemmellig, úgyhogy most a személyekre nem térek ki, ezt már jópár alkalommal megtettem, inkább csak arra, hogy mitől is lesz jó egy fantasy.
Kezdjük a klisés dolgokkal: általában tartozékok az idegen, mitologikus teremtmények, a varázslók, boszorkányok, sárkányok, és maguk a Hősök, akik megmentik a világukat valami borzalmas veszélytől, amit vagy a varázsló, vagy a sárkány, vagy a boszorkány hoz el. A Hős lehet hétköznapi ember, de általában valamiféle képességgel bír. Alaptétel a jó és a rossz küzdelme, a zsarnok elnyomásával való szembekerülés, ami lehet hatalmi (mint Gemmellnél), vagy mágikus (mint a Dragonlanceban.) Aztán van persze egy szép lány, akit a Hős nagyon szeret, de ha egy könyv valóban fantasy, akkor ez csupán mellékszál, egy kellemes kiegészítője az eseményeknek.
Mindenképpen van varázslat, ez a könyv sava-borsa. Mágikus csatározások, mágikus információszerzés, látnokok, jósok, a múlt a jelen és a jövő olyan titkos tudásával, ami csak nekik tárul fel.
Előny lehet a terep: általában játszódhatna ez a mi világunk egy történelmi helyszínén, és biztos is, hogy ez adja az alapot (Gemmellnél elég nyilvánvaló), de a legtöbb fantasynak saját világ dukál, mert csak ott működik hihetően egy mágikus világ.
Fentiek alapján az ember azt gondolná, hogy ennyi mindennel nehéz lenne rosszat összehozni, hát pedig nem így van. Sok íróból hiányzik a fantázia, és a már meglévő sablonokat unalmasan, megszokott módon használja fel, és itt is lehet ostoba karakterek száján kibuggyanó buta párbeszédeket olvasni, csak nem a túlsúly meg az izmok a téma. Persze, egy ideig bármi jónak tűnik, amíg az ember nem olvas valami különlegeset, olyat, ami teljesen átírja a fantasyról alkotott képét, és onnantól az lesz a mérce, és nagyon nehéz lesz megugrani egy szimpla kis világgal, átlagos történettel rendelkező könyvnek.

És persze, mint ahogyan azt a romantikus posztnál már leírtam, fontos az író stílusa, az igényes megfogalmazás, az élő, szinte tapintható karakterek, és hogy legyen valami értelme mind a párbeszédeknek, mind a történetnek.
Mindez persze szerintem és nekem, de remélem, ezt nem kell külön hangsúlyozni. de, nyilván kell, ezért kell külön írom.
Share:

7 megjegyzés:

  1. Én nem nagyon csípem a krimiket. Már önmagában véve azokat a könyveket, amik csakis krimik, a történelmi krimik már elmennek. Semmi bajom velük, csak nem kötnek le.
    A fantasynál meg úgy vagyok, hogy ha a világ jól ki van építve és a szereplők is élnek, akkor nekem már tökéletes, mert itt az a lényeg részemről, hogy magába szippantson.

    VálaszTörlés
  2. én imádom a nyomozást, amikor kiderülnek dolgok, ahogy rájövünk a főszereplővel. van, ami nekem is uncsi, pl. Le Carré könyvei. ő kémeseket írt, sztem nagyon rosszul, de hát sokan szeretik.

    ja meg, amit elfelejtettem írni, hogy ha fantasy, akkor az legyen tényleg az, ne akarjon egyszerre fantasy is meg emberi is lenni, mert annak semmi értelme. mint az emberszerű vámpírok - most akkor vagy vámpírok, vagy emberek, de ha több az ember, akkor az mitől vámpír?

    VálaszTörlés
  3. Megpróbálok holnap - bár lehet, az estee még durvább lesz, mint a nappal - majd valami értelmeset is írni (ha addigra nem felejtem el, mi az a KÉT "egyszerű" dolog, amitől egy fantasy [vagy egyáltalán egy könyv] jó lesz), de most csak annyit, hogy jó volt a poszt! :)

    VálaszTörlés
  4. Ez megint egy nagyon érdekes írás volt.
    Igazad van a logikával és a tények olvasó elé tárásával kapcsolatban, de saját tapasztalatból tudom, hogy ezt a legnehezebb megvalósítani,mert valahogy jó lenne végig fenntartani a rejtély, tehát csak cseppenként adagolni a tudást, márpedig az olvasók különbözőek. Van aki egyetlen szóbólmind4ent kitalál, más meg akkor se értik, ha mindent a szájába rág a szerző. De mondom, igazad van, szal akkor jó egy író, ha ezt meg tudja oldani. Nemcsak ész kell hozzá, hanem tapasztalat és egyebek is.
    Carr egyszerűen fantasztikus.
    Nekem Saylor is oké, szerintem valószínűleg hiteles a regényei történelmi háttere. Én pl az ő egyik könyvéből értettem meg, hogy menta szavazás Rómában. (tanultuk római jogból, de Saylor jobban elmagyarázta)
    Fantasy: én mostanában nem szeretem, de ez lehet,csak időleges dolog.Viszont tetszett, hogy összeszedted az alapelemeket, mert ugye, hogy nem lehet teljesen klisémentesre írni? :)

    VálaszTörlés
  5. az biztos igaz, hogy nem egyszerű úgy megírni egy krimit, hogy logikus is legyen, meg meglepő is, viszont ha csak arra gondolok, hogy megy ez a való életben, szerintem muszáj egy hihető vonalat követni. Holmes marhára nem hihető, pont ezért, mert bennünket a kispadra küld, ő elbújik, és amikor előbukkan, lobogtatja a megoldást. van ennek egy menete, ahogy előkerülnek személyek, események, jelenből, múltból, amitől halad a nyomozás, mégsem ülök hülyén olvasás közben, hogy ezt most akkor honnan is tudjuk.

    Saylornál én azt érzem, hogy a krimi-szál csak egy kellemes kiegészítő, ami köré újra fel lehet építeni az ókori Rómát, és meg lehet mutatni rajta keresztül, hogy mentek a dolgok. mint ahogy te is mondod: egy csomó dolgot elmagyaráz tök érdekesen.

    VálaszTörlés
  6. ja, meg a klisékről akartam még írni, hogy igazából én még klisémentes könyvet nem olvastam. még Martin és Erikson is hemzseg a kliséktől, csak fel sem tűnik. mert szerintem nagyon fontos, hogy melyik kliséket párosítja össze egymással, és milyen világba illeszti ezt bele. a történetek nagy része is klisé, viszont rengeteg dolog van, amivel árnyalni lehet, vagy akár el is feledtetni. a karakteres szereplők (akik igazából minden eredetiségük ellenére is sablonfigurák, ha úgy nézem) szerintem kulcsfontosságúak ebben.

    meg most eszembe jutott, hogy ahogy felütök egy könyvet, azonnal szembetűnő lesz, hogy itt a történet világában élnek a szereplők, vagy van néhány szereplő, aki köré muszáj volt világot alkotni. nekem az első megoldás jön be, és pont emiatt az első néhány oldal már megadja, hogyan viszonyulok a könyvhöz.

    VálaszTörlés
  7. Hát ahogy most mondod... igen, tényleg ilyen Holmes. Eddig még nem is filóztam rajta, de tegnap fejeztem be a Halál angyalát, és az mindent überel.
    A klisékkel kapcsolatban megnyugtattál. Pont azon töprengtem, hogy már nem lehet teljesen újat kitalálni,olyat, ami minden ízében eredeti, mindig kell valami klisé, és ezt sokan nem értik.

    VálaszTörlés