David Gemmell - Rigante-ciklus

1 - Kard a viharban

David Gemmel neve egyáltalán nem volt ismeretlen előttem, sok helyen láttam a könyveit dicsérni, de nem volt hozzá szerencsém, egészen mostanáig. És miközben olvastam, egész végig az volt az érzésem, hogy ez valahol az angolszász, ír, kelta, germán történelem, csak egy másik világban, és természetesen mégsem történelem. Az első rész hőse Connavar, aki riganték (egy kelto nép) királyává vált, de addig elég sok harcot meg kellett vívnia, önmagával is. Ugyanis Kőváros sorra igázza le a körülötte levő területeket, és csak idő kérdése, mikor jut el a riganték földjére is. Connavar elhatározta, hogy kipuhatolja a harcmodorukat, életmódjukat, gondolkodásukat, hogy már felkészülve várják őket egy esetleges támadáskor. Ő az, aki már születésekor nagyra rendeltetett, életét ugyanis a siedhek vigyázzák, derül ki, amikor még igen fiatalon megküzd egy medvével barátja életét védve, és ebbe hajszál híján belepusztul.
Vannak mozzanatok, szereplők, jelenségek ebben a világban, amik nagyon a szívemhez nőttek. Mint Morrigu, egy évezredes, földszellemhez hasonlatos lény, aki szinte a teremtés óta járja a világot, megjelenik azoknak, akik képesek őt látni, akik meg nem, azokat álmában látogatja meg, és bár a közhiedelem azt tartja, hogy halált és pusztulást hoz, a látomásokon keresztül megismerjük egy másik oldalát. Ő csak megadja az embereknek azt, amire vágynak: Connavar hírnevet akart magának, azt, hogy sokáig emlékezzenek a hőstettére, és ezt a medvén keresztül meg is kapja. Majdnem belehalt, de Vorna, a gyógyító önfeláldozóan lemondott hatalmáról, hogy ő élhessen. Morrigu ad, és elvesz. Legyen szó szerelemről, dicsőségről, életről, nagyon készséges, de mindennek megkéri az árát.
Egy nagyon profin kidolgozott világba csöppentem, szimpatikus és kedvelhető szereplők közé. Itt sem mindenki jó, és a negatív szereplőkben is van annyi érdekesség és mozgalom, hogy bár nem feltétlen kedveltem őket, ettől még nagyon érdekeltek. A karakterek emberiek, esendők, tévednek, és jellemüktől függ, mennyire képesek viselni ennek a következményét és továbblépni. Természetesen a főszereplő, Connavar mozgatórugója is egy régi sérelem, először azért tesz mindent, később már csak hiszi, hogy azért teszi. Ami érdekes, hogy ebben a világban nincsenek elfek, törpék, sárkányok, meg hasonlók, csak az emberek, és a hitük. Ez mozgatja a történéseket, és ebben van a megoldás is. A hit, vagyis a szellemvilág megjelenése engem folyamatosan a kelta hitvilágra emlékeztetett, de nem azért, mert itt is voltak druidák, gyógyítók, hanem mert az egész rendszert mintha ebből merítette volna Gemmel. Bárhogyan is történt, egy nagyon izgalmas történet indul itt útjára, ami teli van kalandokkal, érdekes személyiségekkel, bölcsességgel (bizony), és engem teljesen magával tudott ragadni ez a világ.

2 - Éjféli sólyom

Connavar végül király lett, de félrelépésnek eredményeként megszületett fia is, akit messziről elkerült, Átok. Átok nem találja a helyét, nem igazán tud beilleszkedni, és ezen nem segít, hogy az egyetlen ember, aki közel állt hozzá, anyja, meghal. Átok tisztában van vele, ki az apja, és hatalmas benne a megfelelési kényszer, de azt is tudja, hogy Connavar gyűlöli őt. Átok kiváló harcossá cseperedik, de mindenki fél tőle, mert úgy hiszik, csak a harc és a vérontás élteti, mivel soha nem riad meg senkitől, és önuralom híján az agyát azonnal elborítja a düh és a gyűlölet. 17 évesen, miután barátját, egy lányt megölt egy harcos, úgy dönt, ideje elhagynia otthonát, és a hely, ahol életét folytatja, Kőváros lesz. Őt is a bosszú hajtja, akárcsak apját egykor, és ebben segítőre is akad. Kővárosban a gladiátorok jó pénzért harcolnak, és a gyűlölt harcos a város legkiválóbb gladiátora, Voltán, vele kell megküzdenie, ha elégtételt akar venni. Egy másik igen kiváló harcos, Harag veszi a szárnyai alá, aki egy kis tanyán él unokájával, és befogadja Átkot is, képzi, és bevezeti a gladiátorok közé is. Kőváros uralkodója a Tudós, egy különös figura, egy zseniális elme, akinek egyáltalán nem volt meg a testi adottsága a katonasághoz, mégis a legkiválóbb hadvezérré vált. Uralmát természetesen meg akarja dönteni első embere, Nalademus, aki elvakultan üldözi a természethit, a fakultusz hívőt, akit a Fátylas Hölgy vezet, egy gyógyító képességgel felruházott nő. Életét Átok és Harag mentik meg, de hogy jól tették-e, az majd kiderül.
Gondolom, rájöttetek, hogy ennek a résznek a főszereplője Átok, aki természete ellenére mégiscsak egy nagyon szerethető figura. Büszke és kemény harcos, még Morrigunak is képes ellenállni, mert szerencsére esze is van, bár ezzel meg nem feltétlenül azt éri el, amit szeretne. Itt egy kicsit jobban belelátunk a vallási ellentétbe, egy város ugyanis akaratlanul is sokkal messzebbre kerül a természettől, mint a népek, akik az erdőt és a hegyet lakják. De a szellemek és a seidhek tevékenységének nem szabhat határt egy városfal, a régi hit él, és nem is lehet kiirtani. Nem is tudom, mit lehet még mondani a könyvről, mert a történet pörög, a szereplők változnak, de az alapok maradtak. Varázslat, mágia, a világot uraló erő és az emberi akarat áll szemben egymással, de ebből a kis emberek nem sokat éreznek, a világot meg nem érdekli.
Úgy tűnik nekem, hogy csak fecsegek a könyvről, de elég nehéz néhány mondatban összefoglalni ezt a világot, ami csak annyiban különbözik bármelyik történelmi kortól, hogy soha nem történt meg így, ezekkel a szereplőkkel, de megtörtént másokkal, máshol. Amolyan a 'történelem mindig ismétli önmagát' feelingem van a könyvvel kapcsolatban, csak itt a misztika és a szellemek jóval közelebb kerültek hozzám, olvasóhoz, mint egy átlagos történelmi regény esetén. Nem tudok úgy tekinteni erre a sorozatra, hogy ez "csak" egy fantasy, mert ezek mi vagyunk, emberek, a haszonvággyal, a hataloméhséggel, a hittel és a pogánysággal, a kicsinyességgel, és az önzetlenséggel. Csak egy biztonságos, valótlan világban éljük át ezeket, abban a tudatban, hogy ez mégiscsak egy fantasy. Szeretem az ilyen könyveket. Lehet rajtuk sokat gondolkodni, ha meg nem akarunk, akkor csak csatázhatunk kedvünkre, és szellemekkel is társaloghatunk. Morrigu még mindig nagy kedvenc. Meghajlok a bölcsessége előtt.

3 - Hollószív

A rigantékat leigázzák a varlok, és ahogyan az ezzel jár, szinte teljesen eltüntetik mindenüket, amitől büszkének érezhetnék magukat: szinte nincs múltjuk, a szokásaik és a kultúrájuk már az emlékezetben is alig él, őket pedig megvetik és folyamatosan alázzák. Ráadásul a világot elhagyták a seidhek is, magukkal vitték a mágiát, ami így már csak nyomokban található meg. Mint ahogyan mindig, most is van valaki, aki őrzi a rég elfeledett dolgokat, Caretha, egy norna, aki a Kívánságfa erdejében lakik, és igyekszik felhasználni a mágia apró morzsáit, ami a seidhek után hátramaradt. Két harcosban bízik, a pusztító képességekkel bíró Kaelin Ringbe, és az óriás Jaim Grymauch-ban. Az ő segítségükkel próbálja meg újra felszítani a rigantékban élő tüzet, hogy fellázadjanak a varlok uralma ellen, és visszaszerezni a földnek elvesztett varázsát..
A megszokott misztikus elemek itt is ugyanúgy jelen vannak, de az egész fantasy-díszlet mögött ott van egy nagyon fontos kérdés: hogyan tud megbirkózni egy rabigába hajtott nép azzal, hogy elveszik és meghamisítják a múltját, és hogyan szedik össze magukat, hogy visszakapják önmagukat. Ez szinte az összes létező társadalomban, országban, népnél kérdés volt legalább egyszer a valóságban is, de az biztos, hogy ha nincs egy karizmatikus vezető, akit képes követni a tömeg, ha nincs egy ember, aki az élére álljon egy lázadásnak, akkor biztos a kudarc. Gemmell most három központi alakot adott a rigantéknak, akikbe kapaszkodhatnak, mindhármójuk képességei messze felülmúlják az átlagemberét, és ki is tudják azt használni. Eddig ebben semmi különös nem volt, minden fantasy ismeri a varázstudókat, okkult képességekkel bírókat, ami viszont újdonság, az a lőfegyver. Először furcsa volt, de olyan természetességgel építette bele Gemmell a történetbe, hogy gyorsan túl lehet lendülni a kezdeti meglepetésen. Lehetne történelmi regény is, de én abban látom Gemmell zsenijét, hogy a kelta, skót, ír törzsek történelmét egy az egyben át tudta ültetni a fantasy világába, és hogy képes volt ennyire összeszőni a történelmi és a misztikus szálat, hogy ha valaki akarja, olvashatja akár csak sima, egyszerű fantasyként is. Ráadásul a mellékszálak is igen sodró lendületűek. Van szerelmi szál, ami tökéletesen illik ebbe a vad világba, és vannak nagyon kidolgozott, apró mozzanatok, amiket vétek lenne nem elolvasni. Van csataleírás is, de akit nem érdekel a háború, mint engem, még én is élvezettel olvastam, annyira izgalmasra sikerült. Mindenből van ebben a sorozatban, szerelem, vér, árulás, erőszak, pattanásig feszült olvasói idegek, érzelmek, és emberség, lélek.

4 - Viharlovas

A rigante lázadást vezető Hollószív, és az ellenük felsorakozott moidart sereget vezető Viharlovas, az uralkodó fia, olyat tesz, amire egyikük sem gondolt: szövetkezniük kell egymással, hogy a világuk megindult sötétséget le tudják győzni. Ugyanis előkerült egy koponya, ami a legenda szerint egy réges-régen halott hősé volt, aki majdnem halhatatlan volt, és ami csak úgy ontja magából a sötétséget és a gonoszságot. Persze, ehhez egymásra kellett találniuk egy élő sötétséggel, a kegyetlen Winterbourne-nal, aki így képes erejét egyszerre több síkon is hadba indítani, és feltett szándéka, hogy elpusztítja azokat a látókat, akik nagyobb hatalommal bírnak az övénél, majd igájába hajtja az egész világot.
Nagy vonalakban így foglalható össze a könyv, és ezzel be is fejeződött a Rigante-ciklus, amit én nagyon sajnálok. Kicsit szűkszavúnak tűnhetek a tartalomismertetésben, de az a helyzet, hogy nem igazán lehet bővebben összefoglalni azt a heroikus küzdelmet, amit az egymás ellen harcoló népek akkor vívnak, amikor egy náluk nagyobb, közös ellenséggel találják szembe magukat. Mint ahogyan eddig, itt sincs ez másként, a személyes tanulság mellett fontos történelmi tanulságok, azokkal kapcsolatos kérdések is felmerültek bennem olvasás közben. mennyire lehet irányítani egy nép életét, és ezen belül mennyire van beleszólása a kisembernek a saját sorsába? Pláne egy egész nép, netán földrész életébe? Meg lehetett volna előzni? Vagy vannak szükségszerű rosszak, mert a világ igényli a pusztulást, hogy aztán az új alapokból valami más tudjon kifejlődni? Hogy lehetünk-e jobbak... lehetünk? Mihez képest? Sok múlik a szerencsén, a véletleneken, azon, hogy egy hideg és számító elme (a moidart, aki valamiért szintén kedvencem lett) mit sakkoz ki a következő lépésének. Ilyen, és hasonló kérdések száguldoztak bennem, de hogy ne csak a filozofálgatást erősítsem, ami lehet, sokaknak nem is szimpatikus egy fantasy-könyvvel kapcsolatban, meg kell említenem a könyv egy másik erősségét, a jellemábrázolást. Eddig is elég színes képet kaptunk a szereplőkről, a végére viszont különös gondot fordított Gemmell, hogy megismerjük a karaktereket. Senki nem egyértelműen jó vagy gonosz, alapvetően minden csak viszonylagos (és ennek megfogalmazását épp a moidart szájába adta az író), leszámítva azt hogy vannak gonosz cselekedetek, és velejéig romlott emberek. A karakterek emberiek, és bár a moidart, észak ura egy nagyon érdekes fazon, azért örültem, hogy olyan nagyon közelről mégsem ismerhettük meg. Arra viszont nagyon kíváncsi lennék, mikor fognak egy kevésbé gyönyörűencsodaszép nőről írni, akibe a főszereplő beleesik, csak azért, mert van valami benne, ami másban nincs. Kicsit unom már ezeket a sablonos hercegnőket, akik alulról-felülről jól mutatnak, éjszaka közepén ágyból kikelve is, nagy a szájuk, minden pasi hasraesik tőlük, és ezzel ennyi.

Próbálnám megfogalmazni, miért is érdemes Gemmellt olvasni, de csak közhelyek jutnak eszembe, az viszont biztos, hogy aki kézbe veszi, az nehezen vonja ki magát a hangulat alól. Színvonalas, fordulatos, izgalmas, helyenként nagyon humoros (bár kicsit morbid humor, de engem roppantul szórakoztattak helyzetek és beszólások), máskor meg nagyon szomorú. Az egyetlen dolog, ami végig idegesített, és nem tudtam megszokni, az az "egen"ezés, meg a "bezony"ozás.