China Miéville - Konzulváros

Miéville-nek valami elképesztő fantáziája van, ha idegen lényeket és idegen közegeket kell megalkotni. Én csak simán perverznek nevezem, mert nem semmi módon tudja megjeleníteni ezeket a groteszk, és sokszor nagyon is visszataszító lényeket. Itt, a Konzulvárosban szerencsémre kicsit visszafogta magát, ebben több volt a furcsa lény, mint a taszító, amitől a Perdidó pályaudvar például hemzsegett.

Konzulváros a világ peremén van, Ariekán, távol minden lakott bolygótól és galaxistól, de ha az immerülők szemén át nézem, nincs messze, itt van a szomszédban, és lehetne akár a világ közepe is. Az immerülők azok, akik a galaxis egy sokadik dimenzióját használják az utazáshoz, amihez egyfajta genetikai alkalmasság kell, hogy bírják az alámerülést az immer térbe. Avice Konzulváros szülötte, és rendelkezik minden olyan tulajdonsággal, amire az immerülőknek szüksége van. Saját bevallása szerint nincs semmiben kiemelkedő képessége, ő csak egy a sok átlagos merülő közül, és nem törekedett arra soha, hogy kitűnjön a többiek közül. Valamiben mégis egyedi: ő a Nyelv része lett, egy metafora.
Konzulváros őslakói, akik nem tudnak arról, hogy gyarmatosították őket, hiszen nem csak megfelelő szó nincs erre nyelvükben, de még magának a gyarmatosításnak az ideája is hiányzik belőle, Avice segítségével építették be a fogalmaik közé az emberlányt, aki fájdalmak között ette, amit adtak neki.
Maga nyelv problémája foglalkoztatja Miéville-t, aki Avice egyik férjén, Scile-on keresztük kutatja a különböző kultúrák megnyilatkozási formáit, és aki Avice és az immer segítségével eljut Konzulvárosba, hogy ott első kézből tanulmányozhassa a Gazdák nyelvét, és hatását a kultúrá(k)ra. Az emberek közül csak a konzulok értik őket, a külön erre a célra kitenyésztett, két szájjal rendelkező egyedek, csakis ők tudják a hangokat úgy kiadni, hogy azok a Gazdák számára is érthető legyen.
Amikor Avice visszatér Konzulvárosba, ahonnan nem véletlenül száműzték, beindulnak az események, és innentől lesz igazán érdekes a regény. A Nyelv ugyanis kétélű fegyver - rajta keresztül fenntartható a stagnálás, ezzel hosszú távon biztosítva a hatalmat egy lebutított és totális irányítható néppel szemben; másrészt, és itt jön Avice jelentősége, a nyelven keresztül újfajta jelentéstartalmakat hordozó ideákat lehet létrehozni, ami előrefelé viszi a szellemi fejlődést, hosszú távon megakadályozva a teljes irányíthatóságot.

A szavakban van a lélek. És ott is kell lennie, mert abból fakad a jelentés. Igaznak kell lennie, mert csak akkor lehet a Nyelv része. Ezért alkotnak hasonlatokat.

Úgy nagyjából a könyv negyedéig teljesen el voltam veszve. Annyira idegen és furcsa ez a világ, hogy nem nagyon találtam kapaszkodót benne, és bár Avice narrálása élvezetes és követhető, ennek ellenére sem ad támpontot a világhoz. Sokkal inkább a fantáziámra volt bízva sok minden, mint ahogy azt a többi sci-finél megszokhattam Az, hogy a Nyelv áll a középpontban - ami egyszerre rugalmasan formálható, de akadályozó tényező is -, egyértelmű volt, csak ez meg annyira különös nyelv volt, hogy nem tudtam hova tenni, pedig ilyen esetben nem árt, ha van valami szilárd alap, ami a hozzáállást meghatározza.
Éreztem is itt egy kis logikai bakit, pont a fenti idézet miatt, ami azért rendesen hazavágta ezt a szálat nálam.. Ha már megfogalmazódott a hasonlat, nem feltétlen kell kézzelfoghatóan megtörténtté tenni, hiszen azzal, hogy gondolatban megalkották egy metafora igényét, azzal lejátszották elméletben a cselekvés megtörténtét is. Ha meg akarják alkotni a kettévágott és összeragasztott kő metaforáját, nem kell konkrétan kettévágni és összeragasztani a valóságban is egy követ. Viszont a könyv nyelvi része ezen a nyomvonalon halad, vagyis ha megtörtént, akkor az igazság került megfogalmazásra, ha meg nem történt meg, akkor nem igaz, így nem lehet a Nyelv része sem. De azzal, hogy effektíve kierőszakolják a történést, a valóságot csúfolják meg, mivel a folyamat maga nem a természetes szükség vagy a valóság megnyilatkozása következtében jött létre, hanem csak egy színjáték az egész. Hiába van meg az igény a valóság megtestesülésére, ennek megvan a megfelelő ok-okozati egymásutánisága, és ez a Nyelv számomra ennek ellentmondott.
Nem tudom, érthető-e a dilemmám, mindenesetre megalapozta a könyv eszméivel való távolságtartásomat, mert véleményem szerint innentől az egész egy mondvacsinált eszmefuttatás egy önmagának ellentmondóan megalkotott (mellesleg mesterséges) rendszerről, amit lehet vizsgálgatni meg tesztelni, de pont annyira lesz törvényszerű az összefüggés vagy a keletkezés, mint amennyire 'természetes' ezeknek a megrendezett ideáknak a nyelvbe való beépülése. (Persze, lehet, hogy én vagyok ehhez kicsi, nem tudom.) Ettől függetlenül érdekes gondolat egy nyelv részévé válni, elvégre melyikőnk mondhatja el magáról, hogy kimondják őt bármilyen nyelven is?

És ha már nyelv, akkor a párbeszédek. Előfordult, hogy Miéville-nek sikerült összezavarnia, bármennyire is figyeltem. A szereplők mondat közben elhallgattak, mintha megdöbbentek vagy elszégyellték volna magukat, de hogy miért... az nem derült ki. (91. oldal. mi volt a probléma? a mai napig nem tudom.) Ettől függetlenül is eléggé úgy éreztem, hogy hiába beszélgetnek egymással a szereplők, ha nem szólnának semmit, csak Miéville egyszerűen leírná az arckifejezésüket, az sokkal többet mondana. (például megtudtam volna, mi volt a gond a 91. oldalon. nagyjából sejtem, de érdekesebb lenne, ha nem lenne legalább háromféle magyarázatom rá. ) A konzulok megszemélyesítése egészen egyedi volt, egyszerre beszéltek róluk egyetlen emberként, és többes számban is, ez viszont nagyon tetszett.
A nyelvi résznél számomra sokkal izgalmasabb volt a politikai szál, (amiben a kegyvesztett Avice-nak nagyobb szerep jutott, mint azt szerette volna), vagy épp a mindennapi élet Konzulvárosban.
EzRa személyében Miéville remek katalizátort alkotott: a Gazdákkal való találkozásuk Konzulvárost válságba sodorta, és innentől én is jobban rá tudtam hangolódni a könyvre; a nyelvészeti eszmefuttatásokat akkor is csak zavaró tényezőnek láttam, de a Nyelv által keltett feszültség lenyűgözött. Mert végülis ez a lényeg: a nyelv, a használata, és miket lehet általa, érte művelni, manipulálni, átörökíteni.

Minden általam megjegyzett hibája ellenére egy nagyon jól felépített, roppant logikus, és okos könyv, főleg attól, hogy az információkat darabosan adagolja Miéville. Olyan, mint egy kirakós, aminek a végére érve hatalmas megkönnyebbülésben lesz részünk (nem azért, mert vége:), mert végre összeállnak egésszé ezek az apró, szétszórt morzsák.
Nehéz könyv, de nagyon megéri elolvasni.
A borító nagyon tetszik. Először furcsa volt a világos szín, de nagyon jól mutat élőben, sokkal jobban, mint képen.

Kiadja az Agave.

Miéville blogja, ami pont olyan, mint a könyvei

Miéville-ről az SFmagon