Baráth Katalin - A fekete zongora

Ókanizsa egy büszke kisváros, az 1900-as évek elején. Az írónő nem nevez meg konkrét dátumot, de mivel nem sokkal a község várossá avatása után járunk, az események valamikor 1908 után nem sokkal történhettek. A békés mindennapokat megzavarja Vili halála, aki szinte Veron karjaiba omlik utolsó perceiben. Veron a városka kotnyeles kis mindenlébenkanál tudorkája. Férfiember rémálma lehetett ő akkoriban, az önálló gondolkodásával, a tudásával, intelligenciájával. Olvasottságának hála, rengeteg kérdés felmerül a gyilkossággal kapcsolatban, ami első ránézésre azért sem egyértelmű (mármint a kérdésfelvetések), mert akkoriban az úgynevezett nyomozói munka még igencsak gyermekcipőben járt. Veron ott volt a kezdetekkor. De persze egy gyiloknál nem áll meg a dolog, és az egészben kulcsszerepe van Ady A fekete zongora című versének, minden gyilkosság ehhez a költeményhez vezet. Közben persze Veron fejét is megpróbálja néhány bátor legény elcsavarni, de ő hősiesen ellenáll egy ideig, meg különben is, kit izgatnak a pasik, mikor a gyilkosságok annyi érdekes titkot rejtenek, amiket meg kell fejtenie, és muszáj segítenie a doktornak és a kapitánynak.

Nagyon ötletes regény, azt meg kell hagyni. Nincsenek benne hatalmas vagy meglepő csavarok, de ettől függetlenül hangulata van. Századelős, poros, napernyős, loknis, szépiás hangulata, amit én egyszerűen imádtam. Szeretem az ilyen könyveket, ami egyszerre régi és új, mert azt azért nem lehet mondani, hogy a szavakban is visszarepültünk volna száz évet az időben, tehát a nyelvezete teljesen mai, viszont az érzés, ami elfogott, miközben olvastam, az teljesen múlt századi. A szereplőknek karaktere volt, a történet logikus és élvezetes, és nagyon olvastatja magát. Igazából semmi gyengeséget nem tudok felhozni, amibe esetleg beleköthetnék, a regény így volt jó, ahogy volt.
Talán az egyetlen dolog, ami szemet szúrt, az a betűszedés és a sortávolság volt, és hogy majdnem széltől szélig volt a szöveg, de ez legyen a legnagyobb bajom bármelyik könyvnél. Baráth Katalin történész, de magának a történelemnek túl nagy jelentősége nincs a regényben, túl azon, hogy megadja a keretet az események levezetéséhez, és a hangulathoz. Visszarepít minket a monarchia korszakába, amikor a kapitány volt a város seriffje, rendőrség még nem igazán volt, és a kardlappal fegyelmezték a rendbontókat. Tetszett, hogy egy kisvárosban történnek a dolgok, ahol mindenki ismer mindenkit, és teljesen olyan volt, mintha én is ott laktam volna, jártam volna a nők közé a kocsma kávéház elkülönített részébe, az építkezések mellett, vagy a papír- és könyvesboltban lettem volna rendszeres vásárló. Egyszóval igazán remek kis regény, tökéletes kikapcsolódást nyújtott.