Széljegyzet

Könyveket akartam venni, vagy előjegyezni, vagy csak megnézni, hogy húdejó, mik jönnek, aztán csak lapoztam, és lapoztam, és nem találtam semmit. Oké, nem szoktam rácuppanni azonnal minden újdonságra, de azért na, időnként érezni kell, hogy ezt most úgy akarom, egyelőre viszont nem jött szembe semmi olyan, amitől rám tört volna a vágy.
Úgyhogy majdnem át is ugrotta a szemem az új Zafón könyvet, de aztán megdobbant pici szívem, hogy na, végre, hát ezt vártam. A Marinát.

1980, Barcelona. Óscar Drai, egy óvárosi bentlakásos intézet lakója szívesen barangol az iskola környékén omladozó régi paloták közt. Egy alkalommal be is merészkedik az egyik elhagyatottnak látszó épületbe, ahol a látszat ellenére laknak: egy festőművész és kamasz lánya, az írói ambíciókat dédelgető bátor, szépséges Marina.
A két fiatal közt szerelmes barátság szövődik, és a lány egyszer elviszi Óscart a titokzatos árnyakkal teli régi temetőbe. Az egyik sírhoz rendszeresen kijár egy lefátyolozott személy, akiről nem lehet tudni, nő-e, férfi-e vagy inkább kísértet. Letesz egy szál virágot, aztán ellebeg.
A síron nincs név, csak egy szétterjesztett szárnyú fekete pillangó vésete.
Óscar és Marina a jelenést követve további fekete pillangók nyomára jut, és vérfagyasztó kalandokba keveredik. 

Egyébként annyira nem érdemes átfutni az új megjelenéseket, hogy csak na. Minden második könyv szexesromantikus (a kardozósbaszós mintájára), minden első meg sanyarú sorsú másvallású lányról szól, akivel öreg szakállas ember akar játszadozni. (Bocsi, az ember a sok századik ilyen után abszolút immunis lesz emocionálisan.)

Van viszont még érdekes, ami már nem hat annyira újdonságként, ha valaki figyel, Donna Tartt Aranypintye. Igazság szerint ha anno, ezer évvel ezelőtt nem rajongtam volna annyira a Titkos történetért, most simán elmentem volna a fülszöveg mellett. Több sorban van felsorolva, milyen díjat nyert, vagy majdnem nyert, hol jelent meg, mikor, hányszor kivel, mivel, stb, mint az, hogy miről szól a történet. És bár sikerült megtalálnom magát a fülszöveget, még mindig nem tudom, miről szól, tényleg csak a Titkos történet miatt gondolom, hogy biztos jó lehet. Most miért kell ezt csinálni egy könyvvel? És ha ez is zseniális lesz, akkor ezen sokkal jobban ki fogok akadni...

A történet főszereplője egy szerető anya és egy távol lévő apa fia, a tizenhárom éves Theo Decker. Csodálatos módon túlél egy katasztrófát, mely azonban szétrombolja az életét. Magára marad New Yorkban, irányvesztetten és teljesen egyedül, míg végül egy gazdag barát családja befogadja. Ám a Park Avenue jómódú és távolságtartó világában sehogy sem talál otthonra. Sóvárog az anyja után, és görcsösen ragaszkodik ahhoz a tárgyhoz, amely a leginkább rá emlékezteti: egy kis méretű, varázslatos festményhez, amely végül az alvilág felé sodorja.

Ismételten a fülszöveggel vannak gondjaim, és bár nem bírom az ajánlásokat, itt most Martin rövid összefoglalója győzött meg. Ezek után szólhat bármiről, ez a kombó nálam betalál.

A hard sci-fi egyedi mixe: összeesküvés-elmélet és kozmológia, természettudomány és villámgyors akció. (Martin)





Mégsem reménytelen a dolog, és már csak azért is érdemes posztolni, hogy el ne felejtsem, mert csak összehoztam négy könyvet, a Dishonored ugyanis nagyon várós. A töltelékszöveg itt spec érdekesebb, mint maga a fülszöveg, sokkal többet elmond róla, milyen világra is számíthatunk.

Az első Dishonored videojáték 2012-ben jelent meg, és egy olyan kitalált viktoriánus kori világban játszódik, amiben egyaránt létezik a mágia és a technológia, játékosok milliót ejtve rabul. Az elnyomó rendszer és a vele járó korrupció, a bálnazsírral való fekete kereskedelem az ipari negyedben, a patkányok által terjesztett halálos betegségek, valamint a különleges birodalmi katonák, fedőszervezetek és aktivisták rendkívüli élettel töltik meg ezt a világot, amely immár regény formájában is elkápráztatja a rajongókat.

És egy ráadás a Warhammer Univerzumból, Ravenor visszatér. Az első részt nagyon szerettem, úgyhogy örülök, hogy újból találkozhatunk.

És még egy, ez igazából csak ilyen utóirat. Olvasgatom itt a mandineres megnyilatkozásokat a hazai sci-fi meg fantasy helyzetéről, és mindenki csak sopánkodik, hogy le vagyunk maradva, nincs összefogás, szarok az írók, a külföldiek uncsik, megújulás kéne, meg hasonlók.
Hát én ezzel nem értek egyet. Világ életemben olvastam fantasyt, sci-fit csak az utóbbi időben, mert én is azok közé tartozom, akiknek kell a populárisabb vonal, hogy képes legyek élvezni is, a technikai mindenfélékkel való dobálózás nem hoz lázba. De soha nem volt olyan, hogy ne tudtam volna minőségi, kedvemre való könyvet találni.
Az a helyzet, hogy a kiadók azt adnak ki, amit akarnak. Ők figyelik a külföldet (mi is, csak mi más szemszögből nézzük), ők tudják, mi az eladható itthon. Hogy kiesett egy évtized? Na és? Kit érdekel? Van közte olyan, ami nélkül nem érdemes élni? Azt viszont tudom, hogy rengeteg olyan könyvet elolvastam, amire utólag is azt mondom, hogy nem volt szabad kihagyni.
Szóval bár én vagyok az, akinek soha semmi nem jó, és mindig mindenbe beleköt, jelen esetben azt kell mondanom, hogy kurvasok baromijó könyv van a könyvesboltokban, abszolút nem szenvedünk hiányt semmiben.
Hogy még mindig rétegirodalom? Ez fájjon annak, aki nem akar jó fantasyt meg jó sci-fit olvasni. Mindenki helyett nem lehetek ideges, de megígérem, hogy bárki helyett lelkesen fogok olvasni, aki nem szereti ezeket a műfajokat.