Wm. Paul Young - Éva

John, a Begyűjtő különös helyen él; szigete a világok határán fekszik, egy dimenziók közti redőben.
Egy nap az óceán hatalmas konténert sodor a partra, melyben tizenkét holttest hever. A roncsok közt kutatva John egy fiatal lányra bukkan, aki csodával határos módon túlélte a tragédiát. A sziget Gyógyítói és Tudósai hamarosan felfedezik, hogy a lány genetikai adottságai nem mindennapiak: teste minden egyes sejtjében ott hordozza az egész emberiséget...
Lilly felépülése lázálmokkal és hallucinációkkal terhes, látomásai során Éva, Minden Élők Anyja látogat el hozzá, hogy felfedje előtte az elfeledett igazságot a teremtésről és a bűnbeesésről. Álom és ébrenlét, mitológia és valóság fonódik szorosan egymásba, Lilly pedig ráeszmél, hogy neki is óriási szerepe van az események alakulásában, a tét pedig nem más, mint Ádám és Éva leszármazottainak múltja és jövője.

Nálam okosabbak azt mondják rá, alternatív teremtéstörténet, én meg azt mondom, hogy csupán egy mélyen vallásos fikció az emberi teremtésről, ahol nem is maga a teremtés áll a középpontban, inkább az író hitének, és Istene iránti szeretetének szavakba öntése.
Természetesen nem lebecsülni szeretném, sőt, ebből a szempontból ez egy nagyon szép könyv, lelke van minden Istennel kapcsolatos mondatnak. Már-már irigykedtem azon a hatalmas szereteten és bensőséges viszonyon, ami a lapokból áradt.
Hogy mégsem tudtam kellően és értően értékelni, az csak azért történt, mert nem vagyok vallásos, cinikus annál inkább. Számomra megfoghatatlan, épp ezért jelentőség nélküli, hogy egy alak, akinek a létformája is kétséges, milyen érzésekkel viseltetik irántam. Konkrétan nem tudom elképzelni, hogy ha istennek eszébe jutok, elöntse a mélységes szeretet irányomba. Vagy hogy is kell ezt megfogalmazni. Szóval tényleg kicsit irigykedtem, amikor a könyvet olvasva feltárult előttem, hogy van, aki ezt képes teljes szívével hinni és érezni, és képes a saját hitében annyira bízni, hogy mindezt készpénznek és valóságosnak vegye.
Szól még bizalomról és megtisztulásról, a "nem vagy egyedül" és a "szeretlek" igen sűrű emlegetéséről, és arról, mi is történt akkor, a Kezdetekkor Édenben, és hogy végülis Éva volt az első feminista, aki döntött és cselekedett. (jó, ez így nincs leírva konkrétan, csak közvetetten. egyébként meg is bánta.:>)

Az én hitemhez közelebb áll a Prometheus film elmélete, szerintem inkább vagyunk egy elcseszett kísérlet eredménye, akiket megsemmisítés helyett sorsukra hagytak, esetleg további kísérletekre félretettek. Ettől függetlenül azt is remélem, hogy van valahol egy tudattal rendelkező kohéziós erő, ami időnként felénk pillant, hogy mennyire vagyunk okék, esetleg kezdheti elölről az egészet.
Szerintem ez a könyv azoknak fog jelenteni bármit is a felszíni rácsodálkozáson kívül, akik maguk is vallásosak, nem csak a templombajáró módon, hanem tényleg hisznek, és át is élik a hitüket. Elképzelhető, hogy őket viszont fel fogja kavarni a könyv, mert ha lehántom róla a vallásos maszlagot áhítatot, egy elég kemény teremtéstörténetet kapunk, valahol a sci-fi és a fantasy határán, ahol az író nem félt fekete bőrű nőnek ábrázolni Évát, Istent és Ádámot feminin jellegekkel felruházni, úgy, hogy közben megtartotta a maszkulin vonásokat is. Számomra pont ezért furcsán perverz volt az Isten és Ádám, és Ádám és Éva közötti kapcsolat is. Mi az egyház hímsoviniszta tolmácsolásában azt tanultuk, hogy minden bűn, fájdalom és a világban történt rossz Éva miatt van, Young pedig nem átallja emiatt Ádámot hibáztatni. Érdekes gondolat, bár gondolom, az egyház jól bevált hozzáállásán ez az elmélet nem fog változtatni.
Ráadásul szembejött néhány ellentmondás, ami felett a legnagyobb jóindulattal sem tudtam elsiklani: pl. Istennek nincs szüksége semmire; azonnal a következő mondat: Isten nem lenne Isten nélkülünk. Én itt látok némi szükségszerűséget, de ne kössek bele minden apróságba, ugye.
Ezzel együtt még számomra is nagyon érdekes, bár demagóg filozófiai utazás volt, és nem mostanában fogok megpróbálkozni a következő ilyen jellegű könyvvel.