Robert Harris - Szellemíró

Vannak olyan, háttérben megbújó nagy (vagy kisebb) tehetségek, akik a nagy nevű alakok helyett alkotnak, ők a szellemírók (vagy négerek, de ki tudja, le lehet-e még ezt a szót egyáltalán írni). Kicsit olyan ez, minthogy 'minden sikeres férfi mögött egy nő áll', itt meg minden nagy név mögött valaki, aki írni is tud. Leginkább önéletrajzokat. Elmesél soha meg nem történt dolgokat, vagy a megtörténteket úgy rakja szépen sorban, hogy az elvezessen a kívánt célig, mindegy, hogy igaz vagy sem. A lényeg, hogy fogyasztható legyen, és a focisták mondatalkotó képességi szintjét nagy mértékben meghaladja.
Adam Lang volt brit miniszterelnöktől is megvették az önéletrajzát, de nyilván ezt nem ő fogja megírni, hanem névtelen szellemírónk. Illetve a Névtelenünk csak a második, ő csak akkor kerül képbe, amikor az első, McAra testét partra sodorja a víz Vineyard mellett. Névtelenünk elvállalja, és ezzel együtt naivan belecsöppen a politika áttekinthetetlen és szövevényes hálójába.
Igazából teljesen egyértelmű a dolog: minden ember életében vannak titkok, a politikusok csak annyiban különböznek a normál honpolgártól, hogy életüket az Archívum őrzi, szinte a kezdetektől fogva, így ha valaki kellően mélyre ás, az bármit kideríthet. Névtelenünk a McAra által összegyűjtött, bár eléggé száraz, és kiadásra alkalmatlan anyagból dolgozik, így óhatatlan, hogy bizonyos követeztetésekhez ő is eljut, bár őszintén szólva én csodálkoztam, hogy saját szakállára nyomozásba kezdett, nem épp egy kalandvágyó és veszélyesen élő típus a fickó.
Érdekesen egybecseng a regény néhány vonatkozásában egy cseppet sem regényes olvasnivalómmal is, A nagy sakktáblával, meg ugye ha valaki követi a híreket, annak is leesik: az államok barátkoznak egymással, és kéz kezet mos, ha úgy adódik. Nagy illúziókat itt nem érdemes táplálni egyik oldal vagy személy felé sem, kontinenstől és országtól függetlenül. Pl. Anglia mindig is Amerika-barát volt, legalábbis mióta Amerika, mint nagyhatalom létezik, aztán ez van, akinek tetszik, van, akinek nem, de asszem, jobb előbb bölcsen átgondolni, érdemes-e pattogni, ha valami nem jön be. Tiszta klikkesedés ez a politika egyébként, csak nagyobb volumenben művelik, mint a gimiben.
Aztán mire Névtelenünknek leesik, hogy darázsfészekbe nyúlt, majdnem késő. Egy kis levélke itt, egy kis látogatás amott, és észre sem veszi, mit vont a saját fejére. Meg máséra is, nem mellesleg.
Végül persze az életrajz elkészül, és mindenki elégedett. Nagyjából legalábbis...

Rengeteg a mondanivaló ebben a könyvben, mondhatni, örök érvényűek a levonható következtetések; helyhez, időhöz és konkrét személyhez nem köthetőek, mert minden korban találunk valakit akire/amire mindez igaz lehet. Harrisnak nagyon jó a stílusa, tényleg megtalálta azt a kicsit félszeg, kicsit balfasz hangot, ami jó szellemet csinált a Névtelenből, aki képes evickélni a politika mocsarában anélkül, hogy elsüllyedne, mert minden szerencsétlenkedése dacára, azért a zsombékokat mindig megtalálja.
Nem tudom, miért gondoltam régebben, hogy egy szellemíróról szóló könyv nem lehet érdekes. Nem a fenét. (De, tudom. Azt hittem, egy pasi szellemként ír, haloott állapotában. Amikor a könyvet kiadták, nem igazán hozott lázba senki mondanivalója a túlvilágról.) De nem is baj, hogy eddig vártam vele, megérte.