Két remek krimi

Rachel Caine - Nincs menekvés (Stillhouse Lake 1)

Krimikről írni mindig egy kicsit kétélű dolog. Túl sokat nem írhatok, nincs értelme elmesélni a történetet, hiszen azt már valaki nálam sokkal jobban megírta, de mégiscsak beszélni kell róluk, mert igencsak jól megírták, és ezt mindenkinek meg kellene tudnia.

A Nincs menekvés az utóélet regénye, ahol a konkrét áldozatok annyira ismeretlenek, hogy a számukat sem tudjuk meg, a sorozatgyilkosról csak annyit, hogy pszichopata, szociopata és a börtönben ül, a családja viszont menekülni kényszerül a régi életük elől. 
Caine elég nagy fába vágta a fejszéjét, annyiféle jellemet kellett megjelenítenie.
A jól álcázott pszichopata férjet, aki egy időre magára tudta húzni a rendes családapa és szerető társ képét, és csak egy fatális véletlennek köszönhette, hogy lebukott. Vele alig találkozunk, mégis remekül átjön a személyiségének a két oldala: amit láttatot, és amilyen valójában.
A feleséggel ugyanez a helyzet, csak másféle aspektusból. A naiv, gyenge, odaadó, gyanútlan feleségnek egy végletekig bizalmatlan, előrelátó, előre gondolkozó, elszánt és kemény nővé kellett válnia, mert ez kellett ahhoz, hogy a gyerekeivel túl tudjanak élni.
Egy sorozatgyilkos feleségével mindenki bizalmatlan, nincs ez másként a vele kapcsolatba kerülő szomszédokkal, rendőrökkel, lőtéri lövöldözőkkel sem. Emberi reakciók egész során keresztül láthatjuk a szörnyeteg rombolását, és úgy tűnik, az idő ezt nem fogja megoldani.
Caine remekül adagolja a feszültséget, és bevonja az olvasót is, engem legalábbis sikerült, anélkül, hogy kiszólogatna hozzám, vagy írói instrukciókat adna. Én is mindenkit megvizsgáltam, mennyire bíznék meg benne a főszereplőnk helyében, ki mennyire lehet sáros. Sose lehet egy ilyen helyzetben elég paranoiás az ember, és remekül megmutatkozik a lightweb legsötétebb oldala is. 
Függővége van, és nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra, de... A végből adódóan elég jól el lehet képzelni, mi lesz a továbbiakban, nem is ezért várom. Gwen jelleme és a gyerekek személyisége nagyon megfogott, és az a pár ember, akik végül abszolút megbízhatónak bizonyultak, ők fogják megoldani a problémát, és nagyon érdekel, hogyan. Készül az ötödik része, szóval úgy gondolom, lesz, aki megnehezítse a dolgukat.
(Rachel Caine neve ismerős lehet sokaknak a morganville-i vámpíros sorozat miatt, már aki emlékszik rá, hogy anno az Agave próbálkozott az urban fantasy-vel itthon, nagyon kevés sikerrel. Két rész után ráhagyták a sorozatot, és bár a krimije a Könyvmolyképzőnél jelent meg, kicsit aggódok, hogy ha jön is a folytatás, mikor. Itthon mostoha a sorsuk a sorozatoknak, ez van, de simán elviselném, ha évente kijönne két rész.)

Eva García Sáenz de Urturi - A fehér város csöndje

A jó krimiben semmi nem az, aminek látszik, mégis folyamatosan megtéveszt, és úgy vezet tévutakra, hogy közben mégis a jó irányban haladunk.
Ebben a könyvben az első pillanatra eldöntjük, hogy ki a valódi elkövető. Aztán módosítunk. Majd megint, És megint. Mire elérünk a gyilkoshoz, már egyértelmű lesz minden, a bizonyíték az, ami esetleges lesz. A kezére játszik az idő, a titkolózás, a gazdagok játszadozása, és az összetett jelképrendszer, aminek a megértéséhez művészettörténésznek kellene lennie az olvasónak. Még szerencse, hogy Urturi azért hozza a megoldást is.
Erős a hangulata, nem csak a bűntények jellege miatt.
A kisvárosi hangulatot a zegzugos kis utcák, a történelmi jellegű építmények adják, és az ünneplők színes forgataga, akik, úgy tűnik, soha nem hagyják abba a fesztiválozást. Tipikusan az a könyv, aminél az ember előveszi a gépét, és megnézi a műemlékeket, rákeres az utcákra, az ételekre-italokra és a soha véget nem érő ünnepekre, és gyilkosságok ide vagy oda, jó lenne megnézni ezt a helyet közelről is. 

Amikor olvastam, tökéletesnek láttam, úgy, ahogy volt, így, kis idő elteltével azért látom, hogy hibádzik egy-két dolog. Például a gyilkosságok kivitelezéséről nem tudunk semmit, azon kívül, hogy aki elkövette, annak minden jellembéli adottsága megvolt a bizalomkeltéshez. A profi zseni alakja mintha csak egy váz lenne lélek nélkül, főleg annak a fényében, hogy a Stillhouse Lake viszont a legapróbb részletességig a reakcióra és a válaszreakcióra épül. Ettől függetlenül nincs értelme hasonlítgatni, hiszen egésze más a két regény. Az előbbi egy tipikus pszichothriller, ami szinte csak egyetlen dologra koncentrál, és inkább jellemekkel dolgozik, ez utóbbi viszont egy régivágású, hangulatos krimi, sok-sok kiegészítő mellékszállal és információval, szinte már könnyednek tűnő hangulattal.

Share:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése