J.A. Redmerski - A soha határa

-... a Kansas dalai teli vannak érzelemmel. Például a Dust In The Windnél kifejezőbb dalt el sem tudok képzelni a halálról.Megszünteti az ember összes félelmét.
- Megszünteti a félelmet a haláltól? - kérdi hitetlenkedve.
- Szerintem igen. Olyan, mintha Steve Walsh maga lenne a Kaszás, és meggyőzne, hogy nem kell félned tőle. A francba, ha választanom kéne, hogy melyik dalra halljak meg, ez lenne az első a listámon.

Elindult Camryn Észak-Karolinából, ahol már nem tud magával mit kezdeni, de azt sem tudja, hogyan tovább, csak az tiszta előtte, hogy nem akar úgy élni, mint a szülei, a munka-háztartás-munka taposómalmában. Tapasztalni akar valami mást, amitől úgy érzi, érdemes élnie, így felszáll egy találomra induló buszjáratra, ami jó messzire van Karolinától, és nekiindul Idahonak. A buszút napokig tart, és közben nem csinál mást, csak alszik, és bámul ki az ablakon, és próbálja elkerülni annak a jóképű fiatal srácnak a piszkálódó megjegyzéseit, aki mögötte ül.
Andrew apja haldoklik, és ahelyett, hogy repülővel sietne hozzá, teljesen véletlenül  a hosszú buszutat választja, gondolkodnia kell.Közben feltűnik neki az előtte ülő szőke szépség, és nagyon igyekszik, hogy távol tartsa magát tőle, vonzza, mint a mágnes. Andrew viszi a szót, és tudja, hogy nem lenne szabad, mert mind a ketten csak megsérülnének, de szépen lassan magához köti a lányt. Még akkor sem tud szabadulni tőle, amikor ő elérte uticélját, és el kellene engednie a lányt. Visszamegy érte, és innentől együtt folytatják.

Amikor ... amikor úgy ülök a gép előtt, hogy nincs egy szál gondolatom, csak csupa érzelem, és azt valahogy meg kellene fogalmaznom, na az nekem nehezen megy. Csak figyeltem, ahogy ez a két fiatal közel kerül egymáshoz, a bizonytalanságukat, azt, ahogy próbálnak egymásban kapaszkodót keresni, és nagyon meg tudtam érteni, hogy mennyire féltik önmagukat és egymást attól, hogy sérülést okoznak. De aztán rájönnek, hogy a fájdalom lehetősége (ami nagyon is valós) még nem kell, hogy elvegye tőlük a boldogságot, és megtanítják egymást olyan apró dolgokra, hogy milyen a zuhogó eső cseppjeit egy kocsi tetején élvezni, leküzdeni a lámpalázat egy csomó ember előtt énekelve, egészségtelen kajákat enni,  és kimondani azt, amit szeretnének. Még ha az nagyon mocskosnak és perverznek is tűnik. Egymás és önmaguk határait feszegetik,  és belezsúfolják néhány hétbe mindazt, amit sok embernek hosszú évek alatt sem sikerült megtapasztalnia.
Eleinte a könyv csupa napfény és ragyogás, lehet rajta jókat derülni, és oldalakat átvigyorogni, hogy aztán rájöjjünk, a boldogságuk mélyén olyan titkok rejtőznek, amik ha kiderülnek, mindent megváltoztatnak. Nem a hosszú buszút vagy a kocsikázás alatt lettek mások, hanem egymástól, azoktól a dolgoktól, amiket egymásnak adtak, és amiket már éltük végéig visznek magukkal, ha akarnak, ha nem. Hogyan lehet innen továbblépni...?

Mondhatnám, hogy sok tanulsága van a könyvnek, de szerintem a könyvekből nagyon ritkán lehet tanulni, az életet meg semmiképp. Ehhez buszra kell szállni, megismerkedni egy jóképű sráccal, bevállalni az ismeretlent, és hagyni, hogy fájjon az élet, különben soha nem tapasztaljuk meg, milyen is élni, és boldognak lenni.

Két ember, aki képtelen volt sírni, most együtt zokog, és ha a világnak hirtelen vége lenne, elégedetten halnék meg.

A könyv e-ben a Book&Walk-on kapható.