Témázunk - Scary books

Hirtelen gyorsan témázunk egy rémületeset. (bocs az angol címért, de annyira jól hangzik.)
Mindenkinek mást jelent, ha szárnyalhat a fantáziája. Van, aki egy jó romantikus történetbe szereti beleélni magát, van, aki inkább űrcsatázik, van, akinek mindegy, csak semmi fantázia ne legyen benne, elvégre a realitás biztonságos talaja csak nem okozhat kellemetlen és vérnyomásnövelő meglepetéseket.
Szerintem semmi nem lehet jobb egy jó kis adrenalinbombánál. Amikor együtt rohanok a szereplőkkel szellemektől üldözve, meg bujkálunk a démonok elől, diplomatikusan szópárbajozunk, vagy épp vértől csöpögve kardvívunk. Amikor titkos, pókhálós zugokat fedezünk fel, kriptába esünk, kinyúl értünk a múltból egy kéz, vagy segítséget kér egy szellem.
Imádom az egyébként elég hatásvadász, de épp ezért nagyon is hatásos tájleírásokat. Amikor hömpölyög a köd a fák között, ellepi a tó felszínét, a kastélyt különös árnyak veszik körül, a háttérben valami furcsa hang hallatszik, a szél süvít, a hold sötét felhők mögé bújik, és várom, hogy megjelenjen valami. Bármi. De nem is hatásvadász leírások ezek. Időnként amikor körülöttünk ködbe borul a táj, pont olyan sejtelmes, mint a könyvekben; még a hangok is másképpen verődnek vissza, és sose lehet tudni, hogy mikor bukkan elő szemben valaki. Vagy valami.

Általában szellem jön, mármint a könyvekben, de szeretik az ilyen sejtelmes időt a tisztességes vámpírok is, és a vérfarkasok, de a démonok, és a gonosz emberek is. Remekül elrejt mindent: embereket, titkokat, világokat. El lehet tévedni benne, észrevétlenül lesben állni, vagy épp eltűnni.
A kastélyok külön helyet foglalnak el a szívemben (szigorúan a temetők után). Ennyi emlék, titok, szellem, gyilkos hajlam, családi terheltség, ki tudja, hova nyíló ajtók, rejtett üzenettel teli festmények, más helyen nem tudnak összpontosulni. Lehetnek erdő közepén, hegyoldalban, mocsárral körülvéve, tenger felett, a lényeg, hogy egyikhez sem könnyű eljutni: fák kiálló gyökerei akadályoznak, szélvihar zúdul le a hegyről, foghíjas kötélhíd lassítja, hogy a szereplővel együtt eljussunk a végzetünkhöz.
A lakói soha nem átlagos emberek, nagy eséllyel találunk közöttük felmagasztosult szentet és pokolfajzatot, elmebeteget mindenképp, gyilkos hajlamú kislányt, szófukar szolgálót, aki többet tud a ház urairól, mint ők maguk. Mindig van valaki, aki mindent lát, és mindent hall, és mindenütt ott van, de legalább olyan torz a személyisége és a lelke, mint akiket megfigyel. Mintha maga a kastély rontana meg mindent. Mert ilyenek ezek az átkozott helyek.

Egy valamirevaló kísértettörténetben igazi szellem van. Nem az olvasó poénos megtévesztéséről van szó, hanem véresen komoly problémákról, kérem. Mert a szellemeknek elintézetlen ügyük van, mindig akarnak valamit: keressék meg az elveszett fülbevalót, amit még a dédanyjuk kínai vázájába rejtettek az esküvőjük napján, csak elfeledkeztek róla, és most oda kéne adni valakinek. Vagy üzenetet hoznak egy rég elhunyt családtagtól, akire már senki sem emlékszik, igazából ő sem magára, és mire kihámozzák a lényeget a zagyva sorok közül, megtörténik a baj. De legtöbbször erőszakos haláluk miatt ragadtak itt, és addig nem nyughatnak, amíg meg nem fizet a gyilkos. Vagy egyszerűen gonosz lelkek, akik az emberi érzelmekből táplálkozva élősködnek rajtunk: rémületet keltenek, és gyűjtik az energiát. Időnként tárgyakat mozgatnak, és fenyegető üzeneteket hagynak, de megesik olykor, hogy bűbájos álca mögé bújva megtévesztik a szereplőket, akik megfeledkeznek az óvatosságról, és csapdába sétálnak.

De a másvilág nem csak szellemekből áll: démonok, lidércek, szukkubuszok, vámpírok, és még sorolhatnám, mert az emberi fantázia szinte kimeríthetetlennek tűnik. Minden, ami nem emberi, csak emberforma teremtmény, adja magát, hogy valami ködöt és titokzatosságot szőjünk köré. A szomorú vámpír, aki nem is akarja megölni az embereket, egészen addig, míg agyát el nem borítja az éhségtől a vérszomj; vagy a vérfarkas, aki haragszik mindenre és mindenkire, és hatalmas futásokon vezeti le a feszkót; a démon, akit száműztek, mert még a pokol is kiveti; a lidérc, aki a szerelmetes férfit kísérti; ilyenkor az égen holdudvar fénylik, körülötte sötét felhőkkel, a farkasok vonyítanak, és egy szépséges szűz széttépett, véres testére lelnek másnap reggel a helybéliek.

Pedig a boszorkány megjósolta, hogy ez lesz. Ő látta a jelekből, hiszen ez a dolga. Varangyot nyalogat vagy épp fényűző lakosztályában lepik meg a látomások, ő mindig tisztában van azzal, mi jön. Szellemekkel beszélget, démonokat tart a markában, még az ördöggel is alkudozik. A temetőbe jár csontokért, földért, információkért, megszentségteleníti a megszenteltet, és soha nem ad egyenes választ.
A temető igazi kincsesbánya, aki tudja, hol találhatja, annak feltárulnak a kapuk. Titkokat árulnak el a szellemek, más világokra nyíló ajtókat rejtenek a kripták, és egy óvatlan pillanatban egy sírgödör alján találhatjuk magunkat egy szaftos kis hullával, és nem elég, hogy a szellemektől halálra rémülünk, még magyarázkodhatunk is, hogy mit kerestünk a temetőben éjnek évadján.

Egyszóval ijesztgetős könyveket olvasni jó, különösen, ha tökéletes karaktereket vonultat fel, és senki nem egyértelműen jó vagy gonosz, hiszen kevés a menthetetlen alak, de aki az, azt ne kíméljük. Ehhez pedig tökös és könyörtelen szereplők kellenek, ez van.
Mindehhez persze dukál a megfelelő környezet. Ilyesmit olvasni a legjobb egy erdő közepén, egy faházban, az ablakon kopog az eső, a szél süvít a fák között, gyertya ég és forró csoki illatozik, a fotel mellett a kandallóban ropog a tűz, meleg van, és biztonság.
Ugyan az erdő közepe és a faház mostanság hiánycikk nálam, de este, ha besötétedik, gyertyát teszek az ablakokba, füstölőt gyújtok, és mellette mi mást is olvasnék, mint a Prófétát, a Sírkertek királynőjének a harmadik részét. Szellemekkel, titkokkal, gyilkossággal, temetőkkel. 

képek a Pinterestről

A többiek rémületességei:

reea

Laura

Miamona

Pupilla

Andi
a kis komolytalan Bill
tigi 
Anaria 
szeee  :D