Archive for 2024

Soha ne mondd, hogy soha.
Valamikor nemrég le találtam írni, hogy vannak közimádatnak örvendő könyvek, amikbe nekem nem feltétlen kell belefolynom, mert ezek nem az én könyveim, és nem az én íróim. Többek között gondoltam itt a Negyedik szárnyra is, mert amiket olvastam/hallottam róla, azok alapján nem passzolt az általam preferált stílusokba.
Csakhogy van nekem egy lányom, ugye, aki pont a célközönség, és aki szerencsére többet vár egy könyvtől, mint szimpla romantika, úgyhogy néhány nap alatt sikerült rábeszélnie, hogy olvasnom kell, és becsszó nem fogom megbánni. És tényleg.

Navarre akadémiája, Basgiath, durva hely, ha az ember sárkánylovas akar lenni. Hullanak a diákok a próbák során, és Violet, a főszereplőnk, többszörös hátrányból indul, amikor az anyja a lovasok útját jelöli ki neki, és mivel tábornok, és valódi katona, és az iskolát is ő vezeti, Violetnek esélye sincs ellentmondani. Írnoknak készült egész életében, minden idejét az Archívumban töltötte, és ki tudja, milyen betegségben szenved, de a csontjai törékenyek, az ízületei extrán nem bírják a terhelést, és többször meg is jegyzi, hogy egész életében fájdalmak között élt. Ehhez mérten nem túl sok fizikai erőkifejtésnek volt kitéve, de a lovasok között ezt bőven bepótolja.

Navarre királyságát több tartomány szövetsége alkotja. Mint minden ilyes esetben, nem akar mindenki csatlakozni, és aki már csatlakozott, sem feltétlenül elégedett a rendszerrel, és általában keménykezű uralkodó szükségeltetik, vagyis egy zsarnok, aki minden lázadást letör, és nem tűri az ellentmondást, különben a szövetség szétesik, és oda a béke. Erős hadsereget kell, hogy fenntartson, elhivatott és agymosott katonákkal, akiket Basgiathban képeznek ki. A sárkányok a megmaradtak közül lovast választanak, mágikus kapcsolatot építenek ki velük, előhozzák a lovasok pecséterejét (mágikus képességét), és aztán holtig egymásra vannak utalva.
Navarre négyszáz éve háborúban áll a szomszédos királysággal, Poromiellel.
És négyszáz éve igyekeznek eltörölni a valódi információkat a környező világról, átírni a saját történelmüket, ami valójában érthetetlen, hiszen ha nincs információ, a múlt legendává majd mesévé lesz, és megfosztod a katonáid a legfontosabb dologtól, a tudástól. Tudni, mivel állsz szemben, tudni, hogyan harcolhatsz ellen, hogyan maradhatsz életben.
Navarre királya ellen Fen Riorson vezetésével lázadás tört ki, amit le is vertek, a résztvevőket kivégezték. Hogy a gyermekek túléljenek, Fen fia, Xaden egyezséget kötött: az életükért cserébe sárkánylovasnak fognak tanulni. Hát nem egy életbiztosítás, de az esélyt megkapják.
A kiképzés elején szinte mindenki szabad préda, úgy irtják egymást, ahogy épp az érdekük kívánja, és Xaden megfogadja, hogy az első adandó alkalommal megöli Violetet, hiszen az anyja volt az, aki miatt az apja meghalt. Violetet egyébként elég sokan szeretnék holtan látni, de azért ő van olyan kemény csaj, minden gyengesége ellenére, hogy nem lehet csak úgy kinyírni.
Meg aztán Xaden idővel már nem akarja megölni, és így másnak meg pláne nem szabad...
És akkor még a sárkányokról meg a griffekről, meg a grifflovasokról, a csodás tájakról, a remek karakterekről és a fejlődésükről nem is meséltem, de inkább abbahagyom, olvassátok el.

Ez egy baromi jól összerakott sorozat. Öt kötetre tervezi Yarros, szóval biztosak lehettek benne, hogy a sokszáz oldalas könyvek nem csak arról szólnak, hogy Violet és Xaden oda meg vissza.
A világfelépítést, a politikai viszonyokat, a szövetségeket, az ellenfeleket szépen aprólékosan adagolja, nem tudjuk meg egyből, hogy hogyan működik Basgiath, a katonaság, az ellenállás, hanem ahogy a történetszálak haladnak, ahhoz kapcsolódóan bontakoznak ki előttünk a világ törvényei. Teli van ármánnyal, varázslattal, jönnek-mennek a szereplők, folyamatosan gyarapítva a tudásunkat és az összképet arról a világról, ahol nem csak griffek és sárkányok élnek együtt az emberrel, ahol a mágia a mindennapi élet része, ahol a múlt ismeretéért pont annyira meg kell küzdeni, mint a jelenbeni helyzettel.

Voltak benne számomra lapozgatós részek, ez a Violet-Xaden burukkolás egyáltalán nem kötött le, de szerencsére arányaiban nem kellett túl sokszor átlépnem ezeken.
Ami a problémám volt, hogy az írónő viszont láthatóan élvezettel írta meg ezeket a kis egymásra találásokat, és teljesen egyértelműen elfeledkezett róla, hogy mindez valami akció közben történt, és puff, egyszercsak lezárta a történéseket, mintha csak az lett volna a lényeg, hogy ezek ketten fejben mit nyomnak le egymással. Hogy esetleg a csatajelenetet vagy az infóátadást még lehetett volna szőni? Ugyan. Így is féltéglák a könyvek.
Ezzel együtt is Yarros nagyon tud írni, legyen szó varázslatról, csatajelenetről, történelemről, intrikáról, bármiről. Sokszor féltem levegőt venni, nehogy megzavarjam az eseményeket.:D

Ha még nem szereztétek be, de gondolkodtok rajta, az első részből mindenképp a special editiont javaslom. Nem csak a plusz két Xadenes fejezet miatt, hanem mert az első kiadásban Violence-ből Kicsikém lett. Elképzelésem sincs, mi járt a fordító fejében, de ez olyan hiba, amiért vesszőzés járna. Nem írjuk át a könyvet, nem nevezünk át önkényesen senkit, és könyörgöm, szokjunk már le arról, hogy a tulajdonneveket magyarítjuk. Prosztó dolog, akármilyen szabályra hivatkozva teszik ezt. Rossz a szabály. Ennyi. Itt meg nem is magyarítás volt a "Kicsikém", hanem ferdítés.
Ráadásul ez keményfedeles, és sokkal szebb a bordó borító, mint a szimpla vajszínű. (és reméljük, a többi részből is lesz ilyen különlegesen szép példány.)

Fourth wing és Iron flame

Micsoda drámai cím :D Na mindegy. Mindig nehezen ment a címadás. És akkor újra.

Nem tudom, kiadóéknál mi a helyzet a beszabályozott kedvezmények ideje óta, nem olyan régi még a dolog, hogy nagy tanulságokat lehessen levonni, de én azért a magam részéről meg tudok állapítani néhány dolgot.

Az első, és legfontosabb: ami kell, az kell.
Ennyi.
Nyilván itt a "kell" valluma beszűkült elég rendesen. A minimális kedvezmény mellett is vettem másfél hónap alatt négy könyvet, ezek mind előrendelések, meg rendeltem elő már jövőre megjelenőt is, nehogy elfelejtsem.
És itt a másik tanulság: semmi jelentősége az előrendelésnek. Még csak azt sem mondanám, hogy hamarabb jutok a könyvhöz, mert sokszor a boltban már rég lehet venni, amikorra megjön a csomag. Az egyedüli dolog, ami miatt érdemes, hogy több könyvet össze tudok szedni, ami nem egyszerre jelenik vagy jelent meg, és egyszerre el tudom hozni, nem kell folyton a boltba rohangálnom. (nem mintha nem szeretnék, de nem jó az, ha folyton kimászkálok melóból ilyenek miatt. meg egy könyv nem könyv, kettő minimum kell.)

Volt egy régi megrendelésem, amiben lett egy 10%-os könyv is, na, ahhoz egy picit macerás volt hozzájutni, mire a lírával leleveleztük, hogy igen, kell, még így is, és nagyon jófejek voltak, adtak kupont a kellemetlenségért. Szerintem ez egy nagyon kedves gesztus tőlük, hiszen nem ők tehetnek a törvényváltozásról, a könyv, annyi, amennyi, mondhatták volna, hogy kell vagy nem, és akkor le van zárva a dolog.
Ami nekem kicsit problémás, hogy csak régi könyvre lehet felhasználni, az új árkötöttekre nem. Szóval most ki kell néznem valami régi megjelenést, amire el tudom lőni a kedvezményt.
Hatalmas problémák. :D De tényleg, mert mint rendes és rendszeres könyvvásárló, már megvettem mindent aktuálisan.

Ami mellett viszont nem tudok elmenni, azok a könyvárak. Akkor is meggondolnám, hogy miket vegyek meg, ha még élne a nagyobb kedvezmény, úgyhogy most egy-egy könyvet lehet, hogy drágábban veszek meg, de közel sem fogok annyi könyvet venni, mint amit mondjuk idén az év első felében. Vagy akár egész évben. Ilyen árak kicsit visszafogják az új könyvek iránti rajongásom, és egyre többet jut eszembe az otthoni rengeteg olvasatlan.
Igazából értékelem, hogy rám kényszerítenek egy sokkal átgondoltabb és spórolósabb mindennapokat, és megkímélnek a fékezhetetlen pazarlástól és pénzkidobástól.

az a tíz százalék azért az tíz százalék

Újabban rászoktam a buszon olvasásra, mióta busszal járok. Kora hajnalban, amikor indulok, még eléggé nyugi van, mindenki álmos, kivéve egy-két embert (némbert akartam írni, de pasi is van ilyen), aki úgy gondolja, a hajnali órák egy ideális időpont, hogy megossza a világgal azt a sok zagyvaságot, ami áthalad a fején. És természetesen úgy gondolja, hogy ezt jó hangosan kell, mert persze erre mindenki kíváncsi.
Szóval én leülök, előveszem a könyvecskémet, és próbálom kizárni az alapzajt, ami hol hangosabb ( a buszsofőr se kíváncsi a sok hülyeségre, de neki ott a rádió, és a hangerő gombját nem fél használni), hol csendesebb, mert azért szerencsére vannak, akik nem érzik idegennek magukat a saját fejükben, és el tudnak tölteni néhány órát harmóniában a testükben, csendben.
Igen, roppant mód frusztrál az embertársaim egy kis százaléka, akiknek időnként még szaguk is van.

Szóval, leülök, kezemben a telefonom, elindítok rajta egy könyvet. Valami kis lazát, ami nem igényel túl nagy odafigyelést, amit emberek között is fel tudok dolgozni. Ezek a reggeli olvasmányok, otthon általában nem pazarlom rájuk az időm.
Gyanútlanul megnyitom az Atlas-hatost. Annyi rosszat hallottam róla, jó lesz ez a hajnali félhomályban...
Már meg is érkeztem. Fél óra úgy elszállt, hogy észre se vettem. Nem baj, majd biztosan később lesz rosszabb, amikor nem áll össze semmi, és teli lesz ostobaságokkal.
A másnap ugyanígy telt, de ekkor azért már gyanakodtam, aztán folytattam otthon is.
Engem, a gyanútlan olvasót úgy beszippantott a könyv világa, hogy teljesen beleragadtam.
Mert ez egy jó könyv, mondjon bárki bármit.
Hibátlan? Ugyan, dehogy. Biztosan vannak hibái, de őszintén, kit érdekel? A történet sodort magával, a szereplők teli vannak rejtéllyel, eltemetett titkokkal, vad és sötét, mágikusan is meg emberi oldalról is. Nem érdemes kérdezgetni, hogy mi ez a világ, hogyan illeszkedik a miénkbe, mi a háttértörténet, miért nincsenek igazán kidolgozva ezek a dolgok. Én az az olvasó vagyok, akinek a fantáziája ki tudja tölteni a kis hézagokat ( a tátongó lyukakat nem szeretem), és nem igénylem, hogy mindent az arcomba toljanak. Ha nincsenek kérdéseim, akkor nem foglalkoztat a történet annyira, hogy gondolkodjam rajta, és kérdéseim legyenek.

Igazából nem akarok sokat mesélni erről a könyvről. Egy elszigetelt akadémián fogjátok eltölteni az időtöket, hat különleges diákkal együtt, akik a mágia elméleti és gyakorlati oldalát tanulmányozzák a különböző képességeiken keresztül. Elgondolkodtató kérdéseket feszegetnek, amiket akár tudósok is tanulmányozhatnak (szerintem meg is teszik, az idő például nagyon izgat mindenkit, de ilyen a térhajlítás, a fekete lyuk vagy a teleportálás is). Rengeteget tanulnak, fejlődnek, nem csak mágikusan, (aminek mi is tanúi lehetünk, kapunk egy kis elméleti kiképzést fizikából), de a személyiségük is. Mint egy átlag huszonéves, mondhatnánk, de itt azért az átlagtól komolyabb dolgokkal kell szembesülniük.
Érdekesek ezek a világ mindenféle tájáról összeszedett emberek, a saját kis céljaikkal meg játszmáikkal. Látni, hogyan csiszolódnak össze, ahogyan a saját meggyőződésük ellenére is már csapato(ka)t alkotnak, felmérik a saját és a másik erejét, és próbálják magukat elhelyezni a nagy sakktáblán, ahová Atlas helyezte őket. A tét hatalmas, a tudásvágyuk szintúgy, de meddig képesek elmenni a céljaik érdekében? Én mit tennék? Ölnék? Menekülnék? Hagynám magam?
Állítólag az utolsó fejezet problémás. Nem értem, miért lenne. A közepétől kezdve lehetett sejteni, hogy itt valami egészen másról lesz szó, minthogy hat mágust összeterelnek egy kis továbbképzésre. Amikor belenézhettünk Dantonba, onnantól kell nagyon figyelni, mi történHET a háttérben. Történhet, mert sötétben tapogatózunk, és én ezt imádom. Gyanakodhatok, konspirálhatok, és nagyon várhatom a folytatást.
Abszolút ötcsillagos olvasmány, nagyon dark, nulla romantikával.

A könyvek megtalálnak minket, bármennyire is ellenállunk. Ha vonz valami, ne hagyd magad eltántorítani. Legtöbbször persze a nagy átlag fanyalgása jogos, de mindig lehet találni gyöngyszemeket, amik hozzánk szólnak, még ha másokhoz nem is. Nagyon-nagyon bánnám, ha kihagytam volna az életemből.

Azok a nyugis hajnalok...

Már az első laptól kezdve vártam, hogy megjelenik a sárkány, de ez az én hibám, mert nem jelent meg. (nem akarom lelőni, mikor jelenik meg. de még a közepén se. :D)

Három viking csapat plusz az ellenség, az ő útjukat követjük végig az első 500+ oldalon, míg össze nem találkoznak, és gyaníthatóan a következő részben meg nem kezdődik az igazi kaland.
Nem, ez így nem igaz, már az első rész is hatalmas kaland volt, teli drámákkal meg csatákkal, amik nagyon izgalmasak és látványosak voltak, de végig úgy éreztem, a következő kötetek tartogatják a történet legjavát.

Ugyanis az ősi istenek 300 éve elpusztították egymást, kincseik és sokat érő csontjaik a Csonthát-hegységben fekszenek mélyen a föld alatt, és hamuval borítva a felszínen. És mi ér sokat a viking harcosnak? A hírneve, a megénekelt hőstettei, és a rengeteg értékes hadizsákmány. És a bosszú. Úgyhogy ki ezért, ki azért, de nekiindulnak a hegynek, hogy ott megtegyék, amit meg kell tenni. Az ellenség sem tétlenkedik, tisztátalan gyermekeket rabolnak el, hogy aztán majd felhasználják őket. Ha Orka gyermekét nem rabolják el, szerintem semmi problémájuk nem lett volna a későbbiekben, de hát így jártak. Orka egyébként a legérdekesebb karakter, igazi badass nő, a magányos farkas fajtából, nagyon bírtam.

Egy igazán hosszú és részletes bevezetés az első rész, amivel semmi probléma. Gwynne története lassan indul, komótosan építi fel a világot, ismertet meg a szereplőkkel, a törvényeikkel, a múltjukkal és a jellemükkel. Rengeteg a dráma, az érzelem, az intrika, de a főszereplők irányítói az elvek és a hűség, és hát kinél legyenek az erkölcsi lapok, ha nem a főhősöknél. A sokat tapasztalt harcosi alapokról elég nehéz tovább fejleszteni a karakterek személyiségét, akiknél nem is lehet túl nagy jellemfejlődést tapasztalni, van, aki örülhet, ha életben marad, és van, aki már eleve nagy tapasztalattal és bölcsességgel indult útnak. A leglátványosabb változáson Varg ment keresztül, neki, volt rabszolgaként nem csak a világgal, de önmagával is meg kellett barátkoznia. Eleinte nem túlzottan érdekelt, pedig ő az egyik szála a történetnek, de mire eljutottam a második részig, már vártam a fejezeteit.
És valóban, ahhoz képest, hogy a legtöbb sorozatban a második rész amolyan gyenge kis átvezető rész a kötetek között, itt most indult be igazán a történet. Ismerünk mindent, mindenkit, lehet most már a lényegre fókuszálni. Úgy olvastam el 600+ oldalt, hogy észre sem vettem.
A világ mágiája viszonylag egyszerű rúnamágia, nem is jelenik meg túl sűrűn, de akkor annál látványosabb.

Szeretik kiemelni ezt a sorozatot, mint ami erős női karakterekkel operál, sőt, ők vannak a középpontban. Őszintén szólva én ettől sokkal többet látok ebben a soriban. Van benne egy csomó fura lény, mert fantasy, tehát legyen is benne, de a világ alapját a vikingek adják, az ő életmódjuk, harci modoruk, öltözetük, fegyvereik és nem utolsósorban a mitológiájuk. És köztudott, hogy a vikingeknél nem voltak a nők elnyomva, lehetett tulajdonuk, a saját háztartásuk abszolút irányítói voltak, nem mondták meg nekik, hogyan öltözzenek és hová mehetnek, akár el is válhattak, és teljes jogú harcosok voltak a pajzsfalban, és azon kívül is. Részesültek a zsákmányból, és még jarlok is lehettek, ha eszük is volt az erejükön és ügyességükön felül. És ezt a saga nőalakjai hozzák is, főleg, ha a nevek alapján idővel sikerül szétválogatni, hogy ki a fiú és ki a lány. Szóval hogy itt most együtt harcolhatunk jónéhány nagyon bátor és erős nővel, az semmiféle példamutatással nincs a mi világunkra nézve, hacsak nem akarunk mi is szakállas baltát és hosszúkést akasztani az övünkre.
De egyetlen nő sem létezhetne ebben a világban (sem) a férfiak nélkül, úgyhogy én nem vagyok híve annak, hogy feminista vonásokat keressek ott is, ahol nincs. (sőt, engem ez a része soha nem érdekelt egy könyvnek. vannak férfiak és vannak nők, betöltik a szerepüket, ha a könyv jó, de az ideológiákat meghagyom a történelemgyártóknak.)
Úgyhogy itt a férfiak is megérdemelnek minden dicséretet, mert egy fogtündérrel szemben nekik is pont annyi esélyük van, mint a csajoknak.

Azonnal akarom a folytatást.

(érdekelne, hogy a fordító miért használja folyamatosan a berserkirt a berserker helyett. ez többes szám, és a legtöbb esetben értelmetlen lesz tőle a mondat.)

John Gwynne - Véresküdtek

Amikor ezek a sorok íródnak...

Vannak trendek, amik azonnal magukba tudnak szippantani. Témázós körbeposztok, zárások, beszerzések, könyvespolcok mutogatása.

Van, ami előtt viszont értetlenül állok.
Ilyen pl. az élfestéssel kifelé polcra pakolt könyvek. Szép, meg minden, bár számomra az élfestés nem bír különösebb értékkel. Mindig eszembe jut, ha ilyet látok, hogy vajon a tulaj tudja mindegyikről, hogy melyik könyv?
Nehezen értem meg a milliméter eltérésen való rugózást is.
Vagy hogy eddig keménykötésben adták ki, most már miért csak puhában jön, és ez a kettő tartós hisztibe tud átcsapni. Nekem van olyan, hogy az egyik rész kemény, a többi meg puhafedeles. Most őszintén, nem mindegy? Annyi valós problémám van az életben, minek tetézzem még külön ilyenekkel?
Nem értem a szín szerint polcra pakolt könyveket sem. Igazán még a szememnek sem tetszik. Van az, aki élére állít mindent, mindennek derékszögnek kell lennie, ott kell lenni, ahol ő gondolja, legyen az bárhol, na én pont az inverze vagyok. Szeretem a káoszt.
Amikor ájuldoznak, hogy milyen hosszú egy könyv, milyen sok betű, milyen sok oldal. Ó, én ebbe bele se kezdek, ez túl vastag. Miért, mennyivel jobb három könyvet elolvasni, ami összesen ugyanennyi, mint azt az egyet, ha egyébként is jó könyv?
Amitől a falnak megyek, a 24 órás read-a-thon, amire összeszednek olyan 10-30 közötti könyvet. Eleve még esetleg két könyvet ki tud olvasni valaki ennyi idő alatt, ha nagyon jó, de ennyit úgysem. És annak sem látom értelmét, hogy óránként másik könyvbe kezdjek bele. Pláne, hogy 24 órán keresztül fenn is maradjak. Én elalszom, kész, ennyi, majd holnap folytatom.
És a másik, amikor valaki egy hónap alatt elolvas mondjuk 40 könyvet. Nem meséket, meg lapozgatós színezőt, hanem rendes könyvet. Oké, gyorsan olvas, esetleg gyorsolvas. Elképzelésem sincs, mennyire tudja élvezni a könyveket, ha átszáguld rajtuk. Egy időben eljátszottam a gondolattal, hogy megtanulok gyorsolvasni, de igazából én szeretek merengeni a könyvek felett, visszalapozni, újraolvasni, emésztgetni, egyáltalán, feldolgozni azt, amit olvasok. Néha rá kell keresnem dolgokra, eseményekre, ez nem megy rohanvást. És mióta még az 50-et sem éri el az éves olvasásom, kezdem érezni, hogy olyan, mint rég: belém épülnek a könyvek, a részemmé válnak, nem csak átfolynak rajtam. Mondjuk az olvasatlanjaim így hatalmas hátrányban vannak, de inkább letettem róla. Ez a rohanás az élet minden percében nem az én világom.

Olvasatlanok. Meg könyvvásárlás.
Úgy hallottam, ha az olvasatlanod 300 felett van, engedd el a rajta való stresszelést. Sosem jutsz el a végére. Talán le lehetne gyűrni néhány év alatt a 300-at (tudom, van akinek a fél évi ennyi, de most rólam van szó), de akkor nuku új könyv, amíg mindent el nem olvastál. Ez az én esetemben azt jelentené, hogy életem végéig egyetlen új könyvet sem vehetnék. Hát szó sem lehet ilyesmiről. :D

Bár az új szabályozás októbertől sok mindent meg fog nálam oldani: kicsi az esélye, hogy annyi könyvet vegyek, mint eddig. Ez évi 50-60 db volt, annak ellenére is, hogy év elején mindig megfogadtam, hogy na majd idén csak ezt, meg csak azt, tudjátok, csak ami nagyon kell. Hát sok minden kellett, na.
Viszont ezek előrendelések voltak (20-27%-os kedvezménnyel), akciósak (nagyon), vagy antikvárok, bár arról leszoktam, csak ha sehol máshol nincs, akkor megyek antikba.
Szóval októbertől nagyon meg kell gondolnom majd, mit fogok megvenni. Fogok venni, ebben biztos vagyok, de szűkre fogom szabni. Van nálam pár húzónév, ami kell a polcra, de sok esetben eddig is inkább az e-ket választottam, mert véges a helyem, de nem szeretnék úgy járni, mint Chakrabortynál. Addig tologattam a fizikai könyvek vásárlását, hogy nagy nehezen tudtam csak összevadászni a teljes sorozatot. Laini Taylor, Samantha Shannon, Leigh Bardugo, Frank Herbert, Sanderson, Gwynne, azonnal megy a kosárba. Szerintem ennyivel el fogok bírni. És nálam ehhez még hozzájön, hogy ezek kellenek e-ben is, ha jön belőlük, azokon eddig sem volt mérhető kedvezmény.
És ami ebből adódó pozitívum, hogy elkezdtem feldolgozni az olvasatlanokat. Rengeteg van, úgyhogy tökmindegy, milyen kedvem van épp, mindig akad valami, amit kézbe tudok venni.
Hogy mi lesz, ha letelik az egy év, az majd attól függ, mekkora kedvezmények lesznek.

Ja, és a változó idők.
Tiktokon rengeteg külföldi megjelenéssel találkozom, meg egy csomó olyannal is, ami jött már nálunk is, és hatalmas a rajongás irántuk. Nagyon befolyásolható vagyok, szeretek rajongani is, úgyhogy ezek mind hatással vannak rám. Nem mondanám, hogy ez megváltozott, de mivel tisztában vagyok vele, hogy ez a gyengém, így odafigyelek a jelekre, mert egy csomó könyvvel meg íróval nem vagyok kompatibilis, bármennyire is szeretnék az lenni, és örömmel veszem észre magamon, hogy egyre inkább lepereg rólam, ki mit gondol könyvekről. Goodreadsen pl. úgy nézek véleményeket, hogy megkeresem azokat, akik 1-2 csillagot adtak, és ha az okok betalálnak nálam, akkor felejtős.
Egy csomó sorozatot elengedtem - pl. ACOTAR, amit az a picike romantikus énem nagyon akart volna szeretni, de mivel még mindig nem kezdtem el a második részt, ez ennyit tudott. Soha nem fogom kézbevenni a Negyedik szárnyat sem, vagy Armentrout bármelyik sorozatát.
Úgy látom, akik ezekért a könyvekért odáig vannak, egészen másfajta könyves múlttal rendelkeznek, mint én. Az övékéből következnek ezek a könyvek, az enyém másfelé mutat.

Még mindig nem szűntünk meg a könyvek árain sopánkodni. Őszintén, én ezt már unom, hogy mindig megy a sírás, miért kerül annyiba, amennyibe. Én sem tudok mindent megvenni, amit akarok, na és? Egy csomó könyvre már nem is emlékszem, amit tavaly akartam, így nem is kár értük. Komolyan, annyi könyvet halmoz fel, aki szeret olvasni, hogy kizárt, hogy ne legyen el pár évig úgy, hogy MINDENT nem tud megvenni. Arról nem is szólva, hogy van egy csomó egyéb más, nem könyv, amit szintén nem tudok azonnal megvenni. Most menjek sírni a jysknél, hogy miért annyi a könyvesszekrény, amennyi, és nem tudok egyből hármat venni belőle? Ugyan.
A másik ilyen, ami szintén feljön mindig, a sorozatok folytatása/elkaszálása. Ma sikerült egy olyan pusztító kommentáradatba belefutnom, ahol azt nehezményezték, hogy nem jön a második része annak, aminek még elsője sem jelent meg, ráadásul még csak nem is valami túlhype-olt könyvről volt szó, hanem valami teljesen kommersz egyszerfogyasztósról. Hát na, erre már nem lehet mit mondani.

Érthetetlen könyves trendek meg a változó idők

Ennél a könyvnél tudatosodott bennem, miért nem olvasok én horrort. Mocskos leszek tőle. Ez után pl. kemény takarításba kezdtem, ablak, ablakzug, kívül-belül, külön figyelve a sarkokra, és bár pókok nem voltak, azért a biztonság kedvéért még a falakon is végigmentem. A konyha frekventáltabb részeit lekezeltem penész ellen, mert régen előjött itt-ott a pára miatt, de nem szeretném újra látni. Az a mennyiségű penész meg gomba, ami a könyvben volt, kellően megtette a hatását szorgosabb énemre. Nem is értem, hogy lehet ilyen házban élni, Magaslakban még levegőt se vehetett úgy az ember, hogy ne azt érezze, minden egyes levegővétellel spórák milliói lepik el a tüdejét.

Noemí Taboada megpróbálja kimenteni unokatestvérét egy hátborzongató család karmai közül, de ez nem megy olyan egyszerűen, mint manapság menne: megyek érte és megszökünk. Akkoriban - nem igazán sikerült belőnöm, konkrétan mikor vagyunk: valahol az 1800-as évek második felében, de mivel sokat emlegetik a mexikói forradalmat, lehet ez az 1900-as évek első fele - nagyon más világ járt a nőkre. Mint a középkorban: a férjük nélkül nem tehettek semmit, és ha a család összezárt, a külvilág sem bírhatott kényszerítő erővel. A Doyle-ok mindent meg is tettek, hogy Catalina elzárva maradjon, a szobájában, lehetőleg az ágyában. Ebbe a középkori életmódba hozza Noemí a maga kis lázadó, önállóskodó életvitelét, aki tanulni akar, hol ezt, hol azt, és semmiképp nem a férjhezmenés az életcélja. Kacérsága lepattan a Doyle-ok merevségéről, a rendszeres városba látogatását rossz szemmel nézik, és amennyire nemkívánatos az ott léte eleinte, annyira marasztalják a végére.

De nem lőném le a történetet, bár hatalmas csavarok nincsenek benne, sokkal inkább a hangulati elemekkel játszadozik, az események kiindulópontja, az egésznek az oka, elég megrázó. Meg a folyománya is. Ha ezt King írta volna, valszeg napokig nem aludnék, így inkább csak végigfut rajtam a hideg, meg az undor, ha eszembe jut, miket olvastam.
Süt a lapokról a reménytelenség és a küzdelem, a világtól való elszigeteltség, a soha véget nem érő nyugtalanság, amit éppúgy erősít az épület, mint a köd, az időjárás és a közeli temető. A gótikán túl kapunk egy kis történelmet és szociológiát is, pszichológiát és abúzust, mikológiát és családtörténetet, de mindezt csak a sorok között, apró történésekben, mondatokban, közbeiktatva misztikát, látomásokat, szellemek hangját, faji egyenlőtlenséget, és gazdasági problémákat.
Az egész könyv visszataszító és helytelen, és azt hiszem, nem is való mindenkinek. Hard horror-olvasóknak valószínűleg kevés és kidolgozatlan, de mivel én nem számítok annak, nekem épp megfelelt.

Nem tudok elmenni szó nélkül a magyar kiadás hibái mellett. Méltatlan a könyvhöz az a temérdek elütés, ragozási hiba, értelmetlen mondat, plusz betű, lehagyott betű, amitől hemzsegnek az oldalak elejétől a végéig. Állítólag Limpár Ildikó volt a szerkesztő. Nem tudom, melyik a rosszabb, ha járt a kezében, és úgy van ott a neve, vagy annak ellenére adta ehhez a nevét, hogy nem is járt nála a könyv.

De a borítóért oda vagyok meg vissza, imádom. Gyönyörű.

Mexikói rémtörténet

Elmaradtam a rendszeres könyves posztokkal, úgyhogy most ömlesztve kapjátok.:)

Anno nagyon lelkesen imádtam Moning és Chance könyveit, iszonyat sok kört lefutottunk sokadmagunkkal, hogy kicsit felfuttasuk az urban fantasy műfaját, de valamiért nem sikerült a két legjobb UF írónak itthon gyökeret verni. Egyiküknél sem volt elég szex, véleményem szerint. Ha új UF kerül a kezembe, mindig ehhez a két sorihoz hasonlítom, de mindig, mindegyik, kivétel nélkül, alulmarad, és a részek között el is veszítem az érdeklődést.

Most viszont sikerült rátalálnom Kelly St. Clare Vérkötelék sorozatára. Hogy ez van-e olyan jó, mint a fenti kettő? Nincs, közel sem. De az átlagtól jobb. Vannak felfűtött jelenetek már az első részben is, de még a másodikban sem jutnak el a dugásig (de, de csak 1x.). Sokkal több teret enged az író a cselekménynek: két vámpírklán harca egy egész város tulajdonlásáért, és ezzel együtt az életben maradásukért. Mindent megtesznek, hogy nyerjenek az Ingénium nevű játékban, és ebbe a hatalmi harcba csöppen bele főhősnőnk, egy multimilliomos örökösnő, álcában. Bonyodalom meg akció van bőven, rengeteg családtag még több féle személyiséggel. Fővámpírunk, Kyros, elég tökös és veszélyes, egyetlen hiba van, hogy nem sikerült komolyan vennem. Valószínűleg öreg vagyok már, és Barrons sem hatna már rám úgy, mint majd egy évtizede. (nem segített a dolgon az sem, hogy ez úgy UF, hogy közben teljesen meghatározhatatlan városért folyik a harc: Blöff cityért.) Kicsit sajnálom, hogy a rajongás kiveszett belőlem a papírpasik iránt, de ennek ellenére is remekül szórakoztam. Ha ki akartok egy kicsit kapcsolódni, ne hagyjátok ki.

Lehane - Apró irgalmak

A krimikkel valahogy úgy vagyok, hogy mindig túl magasra teszem a lécet, és egyiknek sem sikerül megugrania. Kivéve Lehane. A fickó egyszerűen tudja, mi kell egy jó krimihez: mocskos realitás. Hát megkaptam.

Olvastam még két másik krimit, de az a kb minek kategória, teljesen felesleges időtöltés volt:
Okkult ügyek irodája, és az Egy kifogástalan gyilkosság. Mindkét író túlságosan óvatos, vigyáz a lepkelelkű olvasókra, szóval nem nekem írnak, de nem is szándékoznak meghemperegni Lehane valóságában, egészen másféle könyv mindkettő. Nekem pont ezért nem tetszettek. (Ha Lehane-hez akarnának hasonlítani, akkor meg azért nem szeretném őket, úgyhogy ebből nem tudnak jól kijönni.)

Az Öt elme az inkább sci-fi, de van benne egy elég erős krimi-szál is, és amennyi jót olvastam róla, ahhoz képest a felénél a könyvből elfogyott az izgalom, belőlem meg az érdeklődés. Túl volt ez az egész beszélve. Ha kicsit tömörebb, feszesebb a cselekmény, nem engedi ennyire körbe-karikába, összefogottabb, jó könyv lehetett volna. Így olyan türelem kell hozzá, ami nekem nincs.

A gonosz asszisztense a hosszú nevű írónőtől.
Itt a helye a borítónak, mert beleszerettem első látásra. Aztán kaptam egy katyvaszt, teli magyartalan fordítással, amit nem ígért a borító, szóval a folytatásokra nem tartok igényt, de ezt a könyvet megtartom, mert a borító visz mindent.

Amit még nagyon fontosnak tartok megjegyezni, de majd a második rész után fogok róla posztolni, az Samantha Shannontól a Narancsfa-kolostor.
Ezt a könyvet egyszerűen imádtam, csakúgy, mint a most olvasott Mákháborút. Monumentális, grandiózus művek, sok lappal, sok betűvel, vastag kötetekkel, csodás cselekménnyel.

Ha idénre más már nem jut, én ezekkel a jóságokkal már elégedett leszek, de azért vannak még tervben, reményeim szerint hasonlóan jók még.

Amiről nem tudom, mennyit érdemes írni, mert nagyon megosztó téma, és ez a blog nem hivatott téríteni, és nem szolgál árnyéknaplóként sem, az Dolores Cannon könyve, a Halál és élet között. Nagyon érdekes, amiket az élet utáni dolgokról feltár. Meg kell emészteni, gondolkodni kell rajta jó sokat, eldönteni, hogy megváltoztatom a világképem, vagy beolvasztok a könyv által sugalltakból annyit, amennyi beolvasztható, vagy lebontom a világnézetem, és újjáépítem. Van választási lehetőségünk.
Nagyon sajnálom, hogy nem lehet kapni a könyveit, mert a munkássága figyelemre méltó, és nagy szükség lenne rá, hogy rátalálhassanak, akiket érdekel.
Hasonlóan fontosnak tartom a témában Michael Newtont, ő egy kicsit nagyobb falat, és ha megemésztettem, akkor majd valószínűleg fogok írni a témáról.

Graham Hancock, David Icke és Jim Marrs meg kell az összeesküvéselmélet hívő énemnek. Egyszerűen annyira izgalmas témákat dobnak fel, annyira másképp láttatnak egyértelműnek tűnő eseményeket, imádom őket olvasni.

Kis összegzés

Nagyon sok időt eltöltöttem az utóbbi két évben a tiktokon. Imádom a booktokot, meg a főzős szösszeneteket, meg még egy csomó mást. Ennyi idő alatt láttam trendeket jönni meg menni, és tény, valóban nagyon fel tudják futtatni a könyveket, még a magánkiadásokat is. A negatív vélemény ott sem igazán divat, ritka, mint a fehér holló, elém legalábbis nem igazán kerültek ilyen videók. Bár az is igaz, ha valaki nem tükrözi a képet, és fordítva látok mindent, azt azonnal tovább tekerem, szóval bármi lehet.

Az viszont egy kicsit unalmas, hogy ugyanazt a 30 könyvet/írót látom szinte mindenkinél: Maas, Schwab, Abercrombie, James Islington (!! na, őrá nagyon kíváncsi vagyok), M.L. Wang, Carrick, Rachel Gillig, Gwynne, Fonda Lee, Hobb, Sanderson. Ami egyébként tök jó, mert abszolút várnám azokat a könyveket magyarul, amik eddig még nem jöttek (azt sem tudom, a kiadók mennyire figyelik ezeket), de jó lenne már valami, amit nem rágtak meg előttem legalább ötszázan. Ráadásul ezeknek a könyveknek nagy része már itthon is tarol jóideje. Időnként olyan booktokkerek is elém kerülnek, akik kicsit idősebbek, mint az ACOTAR rajongói (mellesleg teljesen megértem a rajongást), és egy kicsit más témában olvasnak, inkább pl. történelmet vagy sci-fit, de ők jellemzően pasik, és a 30 író férfirészlege őket sem kerülte el.

Amiről szinte egyetlen videót sem láttam, az az alakváltós urban fantasy, se egy vámpír, vérfarkas, démon, vagy vérsün, se egy Moning ajánlás, se Anita Blake méltatás, Chance, Ward, Kelly Armstrong mintha nem is léteznének. A Vámpírakadémia és Mead előkerül nagy ritkán, de azokat a neveket, amikre mi nosztalgiával gondolunk, a booktok mintha elfelejtette volna. Legalábbis most, aztán majd valamelyik következő generáció valószínűleg előveszi őket újra.

Éppen ezért elhatároztam, hogy idei célom lesz keresni valamit, amit én fedezek fel. Terveztem bemenni könyvesboltba, mint a normális olvasók szoktak, és ott lézengeni, amíg meg nem akad valamin a szemem, de sajna most nincs ennyi időm, és pont az utamba került egy, vagyis kettő, hamarosan megjelenő könyv.
margójegyzet: Nem értek egyet az általános hisztériával, hogy miért az angol cím veri ki a magyar olvasó szemét a magyar megjelenésen. Én szeretem tudni, hogy a könyv, amit esetleg várok, megjelenik. Vagy ha nem várom, akkor is. Szeretek képben lenni, mennyire tartjuk a lépést a külfölddel. Kell, hogy a borító meg a cím, amivel naponta többször találkozhat egy átlagember is - aki várja, érdekli, és az eredeti már beleégett az agyába -, szembesüljön a magyar megjelenésen is, hogy első ránézésre be tudjuk azonosítani.

Na, vissza az élményvadászathoz. A friss újdonság, amit kinéztem magamnak, mert még nem bombázta szét a net az agysejtjeimet a folyamatos ömlengéssel, megjelenik nálunk is, csak tök más borítóval, rendes magyar címmel. Először nem is tudtam, hogy én ezt akarom, annyira átsiklott a szemem rajta, semmi egyezőség nincs a külföldivel. Egy kezemen meg tudom számolni, hány helyen beszéltek róla pár mondatot, és az a néhány mondat elég figyelemfelkeltő volt, remélem, hogy alkalmas lesz arra, hogy befolyásolás nélkül alkothassak róla ítéletet. Ha nagyon fogom szeretni, az külön meg fogom köszönni magamnak.

Erről van szó:

Ha esetleg mellényúlnék, van egy B tervem is:

A Tízezer ajtót még nem olvastam, igazából erről a könyvről sem tudok semmit, azon kívül, hogy a borítója gyönyörű, így totál alkalmas arra, hogy hosszú idő után végre egyedül kezdjek el felfedezni valamit. Régóta hiányzik, hogy elvárások, és előfeltételezések nélkül olvassak. Lenne még ötletem néhány könyvre, pl. Islington, Wang, Gillig, ódákat zengenek róluk, és annyira jó látni, hogy mennyire imádják a könyveiket. (szóval attól, mert sokan beszélnek róluk, még azért olvasnám én is. és nem, nem akarok angolul olvasni.) Isabel Canasról kevés helyen hallok, nálam ő a felfedezős kategóriába kerül, ha majd egyszer megjelenik.

Amikor mindenki ugyanazt olvassa

Ha szereted Shakespeare-t, meg a nem túl talányos, inkább lelki oldalról kibontakozó krimiket, akkor ez a te könyved lesz. Még nekem is tetszett, pedig ki nem állhatom a jó öreg drámakirályt.

Oliver a történet elején utolsó éves a színiakadémián, ahol csak Shakespeare-t tanulnak meg játszani. És talán Shakespeare hatása volt, hogy a diákok ennyire kifordultak magukból, de az is lehet, hogy a művészlelkek alapból így működnek. Mindenesetre a könyvnek két hatalmas erénye volt: a felépítése és a szereplők.
Ahogyan az események történnek, úgy kerülnek elő a drámák is: Lear király, Julius Caesar, Rómeó és Júlia, stb, és a nagy kavalkádban ez csak fokozta a hangulatot. Szereplőink ugyanis abszolút azonosulnak szerepükkel, sokszor nem tudják levetni azt a színpadon kívül sem. A tanáraiknak sikerült nagyon betalálni a szereposztáskor, és a drámák karakterei csak felerősítették és előtérbe tolták a könyv szereplőinek főbb és rejtettebb jellemvonásait. Ezt valami gyönyörűség volt figyelni, bár minden alkalommal, amikor valamelyik S. műből szavaltak, vagy mert gyakoroltak, vagy mert megszokássá vált közöttük így kommunikálni hétköznapi dolgokat illetően is, én gondolkodás nélkül átugrottam a szövegrészeket. Egyszerűen képtelen értelmezni az agyam a sorokat. De ez mindegy is, ők megértették egymást, én azért tudtam, mit akarnak, úgyhogy teljesen élvezhető és érthető volt így is.

Aztán megtörténik a tragédia, egyikük meghal, és a jól összeszokott baráti társaság szépen lassan széthullik. Felemészti őket a titok, a viszály, a ki nem mondott és be nem vallott érzelmek, amiket nemhogy a másik elől, de még saját maguk elől is titkolnak. És mindemellett ott van Shakespeare apó tűpontos léleklátása, amivel reflektál a való életre, minden egyes külső és belső mozzanatra. Csal csodálni tudom Riót, amiért így összerakta ezt a kirakóst, lépésről lépésre.

Ha valaki esetleg van olyan merész, és kockáztatva a köz haragját, bevallottan nem szereti S-t, nyugodtan olvashatja, biztosíthatom, hogy élvezni fogja. Megéri átugrálni azokon a sorokon, és elolvasni a többit. Meg ki tudja, hátha ráérez a drámákra.