John Banville - Végtelenek

A túlélés titka a tökéletlen képzelőerőben rejlik. A halandók csupán azért élhetnek, mert képtelenek a maguk valóságában elképzelni a dolgokat: ha akár egyetlen pillanatra is teljesen megnyitnák magukat a világ összes szenvedésére, azonnal megsemmisülnének, mintha halálosan mérgező csatornagáz csapná meg őket. Nekünk erősebb a gyomrunk, ellenállóbb a tüdőnk, mi minden pillanatban borzalmainak teljében látjuk a világot, mégsem csüggedünk: ez a különbség köztünk, ez tesz minket istenivé.

A könyv története nem szól másról, mint a halálról, ez ugyanis Banville kedvenc témája.
Az idős Adam egy szélütést követően a szobájában fekszik eszméletlen, és körégyűlik a család, és az istenek, vagyis közülük hárman: Hermész, Pán, és Zeusz. Emlékeznek, töprengenek, mulatnak, vagy épp a múlt fájdalmai miatt vívódnak.
Az istenek részéről Hermésszel vagyunk kapcsolatban, ő az, aki olykor komolyan, olykor pedig ironikusan beszéli el nekünk a halandók dolgait. igazából nem más ez a regény, mint emlékképek és életképek sorozata, a halál árnyékában, az élettel küzdve.

Az a helyzet, hogy A tengert imádtam, már amennyire szeretni lehet az elmúlás feletti merengést. Talán az elbeszélő személye miatt, de sokkal közelebb állt hozzám, mint a Végtelenek. Ezzel ugyanis nem jutottunk közös nevezőre, nem igazán szerettük egymást.
Banville még mindig csodásan ír, de nem tudott elringatni, sőt. Olykor idegesített a szószátyársága, de legtöbbször inkább csak nagyon unatkoztam. Valahogy annyira érdektelenek voltak nekem ezek az emberek az apró-cseprő ügyeikkel és defektjeikkel, és az istenek is inkább tűntek unottaknak, mint isteninek. Zeuszon konkrétan eluralkodott a kangörcs, és semmi nem érdekelte, csak hogy valami illúzióba vonva szép Helénát, ifjú Adam feleségét, vele lehessen. Pán valamikor a regény közepén megjelent, majd a végén távozott, közben jókat vigyorgott meg sóhajtozott, és senkinek fogalma sem volt róla, hogy minek jött, valószínűleg neki sem.
Az emberek szürkék voltak, és unalmasak (van valami szinonimája sz unalomnak?), bár tény, hogy elég jól megrajzolt karakterek lettek, csak éppen cseppet sem tudták felkelteni a kíváncsiságom maguk iránt. Ráadásul sok esetben azt sem tudtam igazán eldönteni, ki az elbeszélő: Hermész, vagy az éppen aktuális szereplő? Elég kaotikusra sikerült ilyen téren a regény.

Egész végig hiányoltam a könyvből valamit, amit csak a végén tudtam megfogalmazni: nem volt igazi dráma, csak felületi feszültség, ezzel viszont ennyi oldalon keresztül nem sok mindent lehet kezdeni, nem is tudott vele Banville sem dűlőre jutni. Kurtán-furcsán lett vége, valamiért nem akarta azt a nagy tragédiát beengedni a sorok közé. Ahhoz túl sokáig húzta, hogy valódi katarzist válthasson ki, így inkább hagyta az egészet, és egyszerűen csak befejezte.
Igazán az istenekkel sem tudott mit kezdeni, nem voltak mások, mint szemlélődő nézőpontok, akiken keresztül be lehetett hozni jó sok filozofálgatást és görög mitológiai utalást, de alapvetően semmit nem tettek hozzá a történethez. Ha kimaradnak,  észre sem vettem volna, amit én igencsak sérelmezek, mert ahol a görög istenek jelen vannak, attól elvárok némi izgalmat, vagy különleges látásmódot, esetleg érthetetlen történéseket, csintalanságot és nem csak kéjvágyat, hanem valami emberefelettiséget, ami itt teljesen kimaradt.
Elég nagyot csalódtam.

A könyvet kiadja a Geopen.