Kathleen Grissom - Tölgyfa a dombtetőn

1791 tavaszán egy Írországból útnak indult hajó kiköt Amerika partjainál, fedélzetén ír menekültekkel, és egy vörös hajú kislánnyal, Laviniával, aki a hajóút során elvesztette szüleit. Könyörületében a hajó kapitánya magához vette, és elvitte az ültetvényére szolgálni, Tall Oaks-ra. A hétéves kislányt szinte azonnal befogadja a fekete szolgaközösség, neki azonban ennél jóval több időre van szüksége, hogy alkalmazkodjon, de végül olyan szoros, szeretetteljes kapcsolat alakul ki a fehér lány, és a rabszolgák között, amit soha senki nem fog tudni szétszakítani. Velük él, alszik, létezik, társ a tragédiákban és az örömökben, egészen addig, míg ki nem emelik közülük, és a ház úrnőjének rokonai magukhoz nem veszik. Taníttatják, ki is akarják házasítani, végül visszatér Tall Oaks-ra, és megjárja a poklot.

Gyönyörű történet a barátságról, szeretetről, egy olyan mese, ami talán valahol valakikkel megtörtént, de biztosak soha nem lehetünk benne, hiszen itt mégiscsak egy hagyomány áll szemben az emberséggel, és általában ebből nem ez utóbbi szokott kikerülni győztesen. Olvasás közben rengeteg más könyv kavargott bennem. Vad és szenvedélyes, mint az Elfújta a szél, elmebeteg és deviáns, mint az Üvöltő szelek, finom és okos, mint a Jane Eyre, és fekete és fájdalmas, mint a Gyökerek. Ezek mind benne vannak a könyv soraiban, de mégsem tűnik utánzatnak, sőt, olyan remek történet, aminek szívesen olvasnám a folytatását. Inkább csak az érzetek vannak meg nyomokban, amit a fenti könyvek keltenek bennem, olyan egyediséggel közvetítve azokat, amik csakis Lavinia és történetének a sajátja.

Ami könyvet olvastam eddig a szolgasorban tengődők életéről, valahogy nagyon egyoldalú volt. Általában a feketék szemszögéből volt megírva, akiknek életét megkeserítették a fehér gazdáik, ennek ellenére sikerült a napjaikba több-kevesebb vidámságot vinni, de leginkább a szenvedésről és a megalázottságról szól, arról a nyomorról, amit a rabszolgaság intézménye hozott magával.
Ez a könyv annyiban különbözik ezektől, hogy itt egy fehér nézőpont van, aki megtapasztalja milyen szolgának lenni, majd azt, hogy milyen úrnak lenni, és mindeközben igyekszik megmaradni önmagának, több-kevesebb sikerrel.
Lavinia világéletében teli volt szeretettel, ez nem változott, és megható belegondolni, milyen szoros kapcsolat alakult ki közötte és a szolgák között. Nehéz is azt mondani ezekre a feketékre, hogy szolgák, hiszen csupa élet mindegyikük, teli érzésekkel egymás iránt, és realitással az életüket illetően. Nagyon megszerettem őket, nem is értem, hogyan lehet úgy bánni velük, mintha csak tárgyak lennének.

Nehéz eldönteni, hogy a rabszolgák története vagy Laviniáé-e, annyira összefonódott ez a kettő. A szereplők élethűek, nagyon emberiek, a történet pedig annyira olvastatja magát, hogy nehezen tettem le, amikor eljött az ideje. egyszerűen muszáj megtudni, hogy mi fog történni a következő lapon, mert mindig történt valami. Hogy mennyire kiszámítható? Fogalmam sincs, olvasás közben nem értem rá ezzel törődni, csak faltam a lapokat, mert jobban érdekelt, hogy mi tartogat számomra a könyv, minthogy megálljak kombinálni. Visszagondolva semmi meglepő nem történt, egyszerűen csak jó volt velük létezni, még a bajban is. Csodás volt az az összetartás, amivel egymást erősítették, és bár civódtak, ha nem volt semmi baj, amikor kellett, ott voltak egymásnak, önzetlenül, kitárt szívvel.

A fehér uraságok karaktere kevésbé vonzó, de nekik ez a dolguk, mindig kell valaki, akit lehet utálni. Rankin és a tanító nálam első helyen szerepel a listán, és valószínűleg ide kívánkozna Marshall is, bár tudva, amit tudok, őt nem tudtam teljes szívemből gyűlölni. Akit végképp nem értettem meg, és nem is igazán tudok neki megbocsátani, az a kapitány. Nem csak a családját  és a feleségét hagyta magára a világtól távol eső helyen, hanem a birtokot is idegeneknek szolgáltatta ki, míg ő élte a saját maga választott életet, jó messzire tőlük. Azt hiszem, minden baj forrása ez volt, és az, hogy a felesége inkább választotta a mámoros delíriumot, minthogy kézbe vegye a dolgokat.
Döbbenetes volt nekem, hogy mennyire egyszerű volt az ópiummámorba menekülni, és milyen könnyen adta az orvos is ezt idegnyugtatóként. Amíg alszik az ember lánya, addig sincs vele baj, ugye.

És ez volt a másik, amit imádtam ebben a könyvben, az a rengeteg apróság, amit a mindennapi életről megtudtam. Először a szolgák között, később egy igazi úriházban, hogyan kell öltözködni, mi illendő és mi nem, hogyan kell enni, és társaságban viselkedni, mi a dolga egy feleségnek, és mit köteles eltűrni, és mindez nem tételesen felsorolva, hanem beleszőve a történetbe, a szereplők megnyilvánulásain keresztül.
Maradandó élmény volt, elsősorban azért, mert még nem olvastam olyan könyvet, amiben összegyúrva benne lennének a nagy kedvenceim hangulatai és életérzései, másrészt meg mert úgy volt képes megszólítani, amire más, erről a korszakról szóló könyv nem volt képes.

Kiadja az Alexandra.

Az írónő honlapja

(remélem, fog még sok regényt írni, mert

nagyon jól mesél.)