Jeaniene Frost - Cat & Bones

Úgy volt, hogy nem írok posztot a sorozatról, mert most perpill olyan hangulatban vagyok, hogy nincs kedvem senkit győzködni, hogy olvassátok, mert nagyon jó; nem. Olvassátok, ha akarjátok, mert csak.
Viszont Zenka posztja elég sok gondolatot és érzést keltett bennem (és remélem, nem tünteti el még egyszer, mert egy baromi jó poszt), és ne maradjanak már idebenn.

Túl azon, hogy szinte minden szavával egyetértek, azt kell mondjam, semmivel nem értek egyet mégsem. Ez most ilyen furcsa helyzet.
Elmondom, én hogy látom.

Adva van egy félvér lány, Cat, aki abban a hitben nő fel, hogy a vámpírok gonosz démonok, akiket el kell pusztítani, és pusztítja is őket rendesen. Emberi szempontból ez valahol érthető, az már bennem kelt egy pici döbbenetet, hogy mindezt az anyja unszolására teszi, akinek soha, egyetlen fél gondolata sem pazarlódik arra a lehetőségre, hogy a lánya ebbe bele is halhat. Mintha szántszándékkal dobná a koncot a halál elé, hogy ha már létezhet olyan förmedvénye az életnek, mint a vámpírok, akkor vigyék csak azt a félvért is, akit neki sikerült a világra hoznia.
Ennyit az anyjáról. Eleinte utáltam, aztán már ennyi érzelmet sem pazaroltam rá. Visszataszító szipirtyó.

Cat viszont egy nagyon jó fej csaj, viszont a hülyeségeitől a falnak lehet menni. Mint minden emberi hülyeségtől: büszkeség, hirtelen, átgondolatlan döntések sorozata, meg hasonlók. Cat bőven meg van áldva ilyesmivel. Mikor összefut Bones-szal, ezek csak felerősödnek, nem véletlenül. Bones olyan dolgokat hoz a felszínre benne, amit először nem is tartott lehetségesnek, aztán meg elutasít, végül megbékél vele. Nagy nehezen elismeri, hogy beleesett Bones-ba, aztán emiatt még lesz bőven problémája.
Bones az a fajta vámpír, akiért az urban fantasyt érdemes olvasni: okos, határozott, bátor, tudja mit akar, és megingathatatlan. Ő nem hazudik magának, Cat-be első látásra beleszeret, de nem hagyja, hogy ez elhomályosítsa az ítélőképességét: képes kikötözni, hogy kiszedjen belőle mindent, amire kíváncsi: kinek dolgozik, mit akar, mik a tervei. Hogy szentimentális lenne? Cseppet sem. Igazából ez nagyon zavar Zenka posztjában, vagyis nem zavar, csak nekem az nem érzelgősség, amit Bones csinál. Beismeri önmagának is, és Catnek is a saját érzéseit. Nekem ettől nőtt nagyot a szememben.
Kicsit belefáradtam az emberi meg vámpíros meg természetfeletti játszmákba, ahol az érzelmek a tét. Itt nyílt lapok vannak, és azzal, hogy ezt az ütőkártyát az első könyv elején eldobja Frost, ő is nagyot nőtt a szemeben.
A Cat & Bonesban nem az érzelmi ütközés adja a drámákat, nem a testi-lelki huzavona a dolgok mozgatórugója. Cat félvér, és szereti Bonest, szerencsére erre ő is hamar rájön, Bones érzései egyértelműek. Hogy aztán innentől mi marad? haha. Sok minden.
Ugyanis az első könyv csak az előjáték egy sokkal hatalmasabb játszmához, mint amit két vámpír érzelmei jelenthetnének. Sőt, még a második is valahol az előjáték folytatása.

Igazán ugyanis a harmadik kötettel indulnak be az események.
Zenka kérdezte, hogy ugyan mit tartogathat még ez a sorozat, ha már Bones párás szemmel szerelmet vallott az első könyv felénél.
Vámpírháborút.
Küzdelmet Catért. Nem feltétlen a személyéért, de mindenért, amit a félvérsége és az ezzel járó képességei jelentenek.
Nagy hatalmú vámpírmesterek összecsapását.
Egy különleges természetfeletti világ megismerését.
Több ezer éves vámpírképességeket.
Rengeteg érzelmet. Nagyon emocionális a sorozat. Frost nagyon ért hozzá, hogyan lehet plasztikusan és átélhetően megjeleníteni az érzelmeket, nem csak a vágyat, és az orgazmust, de a gyűlöletet és a féltékenységet, a fájdalmat és a gyászt is.

Tudjátok, amikor urban fantasyt olvastam, eddig az időm nagy része azzal telt, hogy kétfelé kellett izgulnom: mikor jönnek már össze, és kellő ideig életben maradnak-e. Hogy aztán a két főszereplő mellett volt-e még valaki karakteres alak? Ha elég jól rajzolta meg az író bármelyik mellék vagy nem annyira mellékszereplőt, akkor szerencséje volt, és feltűnt, hogy a főhősökön kívül mások is szerepelnek a könyvben.
Mivel itt ez a szál gyorsan elvarratott, minden figyelem az eseményekre és a többi szereplőre irányulhatott: Mencheres, Spade, Vlad, Ian, Anette, Tate, Rodney, Don - olyan karakterek, akik mellett nem lehet elmenni szó nélkül.
És ugyanez igaz a történetre is. Kötetről kötetre fokozódik a feszültség, és fene bánja, hogy olyanok vannak benne, mint hogy Bones (mint mestervámpír) képes repülni, és Cat egyetlen ugrással, Bones-szal a hátán képes egy szempillantás alatt a háztetőn teremni.
Merjük magunkat elengedni, és elfogadni, hogy ez van: Bones repül, Mencheres képes ledermeszteni egy vámpírt, Vlad piromániás, Cat pedig nagyot ugrik.
Mindeközben Frost nem enged minket elfeledkezni arról a tényről, hogy Bones és Cat összetartoznak, és vállvetve néznek szembe minden veszéllyel; hogy Bones olyan FÉRFI, aki nem szégyelli az érzéseit, és még annak ellenére is megmarad domináns és lenyűgöző hímnek, hogy képes Cat lábai elé vetni magát, ha az hozza az élvezetet mindkettejüknek. Nem alázkodik meg, egyszerűen elfogadja olyannak Cat-et, amilyen, és úgy gondolja, hogy aminek örülnek mind a ketten, az nem alacsonyítja le őt sem. És tényleg nem.
Hogy nem úgy vall szerelmet Catnek, hogy közben morogva darabokra tépi a húsát, és eljátssza, hogy nagyon mérges, és csillapíthatatlan düh feszíti belülről? Hát istenem, ő ilyen szelíden (höhö, na ja, szelíden) szeret, a dühét az ellenségnek tartogatja, és megnyugtatok mindenkit, jut belőle bővel a lapokra.
Van benne egy szellem, ami miatt a rosszindulatú nyelvek láthatnak kis összefüggést Chance sorozatával, de én nem vagyok rosszindulatú, szal szerintem ez csak véletlen. Egészen másképp működik, és a funkcióját meghatározza a szellemléte, szóval azon kívül, hogy van egy szellem, más hasonlóság nincs. egyébként meg miért épp szellem ne lenne egy ghouloktól és vámpíroktól hemzsegő világban?

Ha valaki szexre szomjazik, az megkapja, de igazából másfajta eksönökben lehet inkább tobzódni: vérben, hulló végtagokban, ghoul-keltésben, izgalmas szövetségekben, nagy jellemekben. Egyszerűen imádom a jól megrajzolt karaktereket, amiktől él az egész történet.
Visszatérve az érzelmekre.
Nem érzem bajnak, hogy vannak. Sőt.
Tudjátok, ha nincs Zenka posztja, valószínűleg soha nem fogalmazódik meg bennem, miért szerettem meg Bones-t az első pillanatban.
Lehet rá számítani, minden helyzetben. Nyílt, őszinte, és Cat mellett áll, minden mással szemben is, és nem szégyelli bevallani bárkinek, hogy mit érez.
Elmondhatja ezt magáról mondjuk Barrons? Nem, egészen az utolsó részig. Vagy Ryodan? Bah, messze nem. Esetlen Pritkin? Aki még azt sem meri bevallani, hogy érzelmei vannak? Vagy Mircea, akit imádok, de teli van bújtatott hátsó szándékokkal, és azt sem hiszem el, ha levegőt vesz?
Szóval Bones az egyik legjobb karakter, akiről olvastam. Attól olyan erős, mert olyan, amilyen.
És attól olyan baromi jó ez a sorozat, mert történnek benne dolgok. Mint a Cassie Palmerben, csak ez talán nincs olyan pörgős, itt kicsit belassulnak néha a dolgok, van időnk megemészteni a történteket.
Persze nagy előnye, hogy nagyon szerettem Cat-et. Ha ez valakinek kimarad, megette a fene az egészet, mert körülötte forog minden. És nagyobbrészt nem a farkak.

Úgyhogy olvassátok, ha kedvet kaptok, nagyon érdemes, mert szerintem egy gyöngyszem az urban fantasyk sorában. Ha meg nem akarjátok, ne olvassátok, majd olvastok mást. :)