Könyves sekélység

Nemrég beszélgettünk facebookon a műfajokról, szépirodalomról, fantasyról, kinek mit jelent, és miért olvas éppen olyat, amilyet olvas.
Ez valahol egy örök ütközőpont, hogy a szépirodalom nem fér meg a ponyva mellett, nálam meg olyan szinten le van egyszerűsítve, hogy ami nem szépirodalom, és nem tudományos értekezés, az ponyva, és szeretem, és kész. Mármint ennek is az igényesebb fajtáját kedvelem.
Él bennem egy kép a szépirodalmat olvasó emberről: barna haja van, vagy kopaszodik, ritikülje van és irhabundája, komoly ember, fontos és világmegváltó dolgokon gondolkodik egyfolytában, kötött kardigánban jár, és porceláncsészéből issza a teát. Nem bírja a morbid humort, és élvezettel dagonyázik az emberi lélek mindenféle bugyraiban, és minél sötétebb és embertelenebb az a bugyor, annál érzőbbnek és együttérzőbbnek gondolja magát.
Én nem vagyok ez a szépirodalmat olvasó típus. Színes a hajam, szeretem a morbid humort, és nem érdekel az emberiség nyomora, történjen az akármikor. Nem látok mást magam körül, csak ezt, és ha még erről is kellene olvasnom, hát  ... maradjunk annyiban, hogy cseppet sem élvezném.
Számomra a szépirodalom az, amit nemhogy nem élvezek, de az esetek többségében nem is értek, és nem vagyok róla teljesen meggyőződve, hogy ez az én hiányosságom lenne.

Azt gondolom, hogy az ember alapvetően teli van mindenféle gondolattal. Van, akik ezt meg tudják beszélni saját magukkal, és van, akik ezeket a gondolatokat annyira fontosnak találják, hogy úgy érzik, feltétlenül meg kell osztaniuk másokkal is. A kevésbé kvalifikáltabbaknak elég, ha csak folyamatosan beszélnek, mások nem átallják le is írni. És kevés ember gondolatai annyira érdekesek számomra, hogy kíváncsivá tegyenek.
Szerintem a jó szépirodalom élvezhető, érthető, és elgondolkodtatja az embert. De ez igaz lehet egy ponyvára is, csak amíg egy ponyvában nem nyomják ezt direkt az arcomba (mármint hogy a könyv nagyon okos, és nagyon lehet gondolkodni a témáin), addig egy szépirodalmi könyv túl direkt nekem. És mondom, sokszor nem is világos számomra, hogy most azon kívül, hogy ömlik felém xy gondolata a falusi tyúkszaros tojás által közvetített vidéki és klasszikus értékekről, vagy a szomszédasszony lila foltjából kikövetkeztethető társadalmi hanyatlásról és az emberiség satnyulásáról, van-e valami alja annak, amit mondani akar, vagy csak úgy jönnek a gondolatai, mint reggel a klotyón bambulás közben.

A ponyva egyáltalán nem lebecsülendő. Szórakoztat, kikapcsol, és olyan tág palettán lehet válogatni, hogy mindenki megtalálja azt, amit a saját életéből hiányol. Én ugyanis meg vagyok róla győződve, hogy mindenki azokhoz a témákhoz vonzódik, amiből hiányt szenved az életében. (oké, most a krimik, és a vérben tocsogó fantasyk szeretetének elemzését mellőzük. khm. :D)
Kaland, romantika, egy másik kor, másik élet. Nem véletlenül mondják azt, hogy ahány könyvet elolvas az ember, annyi életet él meg. Hogy soha az életben nem fognak olyan pasikkal találkozni a romantikus könyvek rajongói, mint akik a lapokon élnek? Vagy hogy soha senkinek nem lesz mágikus képessége, nem fog gondolatokat olvasni, eseményeket vagy időjárást befolyásolni puszta akaraterővel? Na és? Érdekel ez bárkit? Amíg olvasunk, miénk a pasi, és miénk az erő.

Persze, van, aki a szépirodalomra esküszik, és mivel olvastam már jót ebben a műfajban, végülis megértem. Semmivel sem jobb vagy rosszabb perverzió haláltáborokról olvasni, mint sárkányokkal csatázni, vagy orkokat öldösni, így is, úgy is a gonosz kiirtása a cél.
Nancy is írt valami hasonló posztot, csak ő meg a YA-utálaton volt kiakadva. Mondjuk, mivel ez ízlés kérdése, én mindenkit megértek, aki utálja a fantasyt meg a ya-t, azt is, meg aki szereti, azt is.
Érdekes kérdés, hogy meddig lehet bizonyos műfajokat felvállalni. Addig mindenképp, amíg az ember élvezetet lel az olvasásukban. De azért szerintem azon sem szabad csodálkozni, ha mások meg felvonják a szemöldökük, ha mondjuk valaki 50 évesen még mindig csak tizenéveseknek szóló könyveket fal, esetleg azon, ha éveken keresztül ugyanazt a három könyvet olvassa újra, mert azok annyira jók.
Vagy azon, ha valaki csak vöröspöttyös könyveket hajlandó olvasni.
Na, ezen én kifekszem. Bár már megróttak azért, mert korlátoltnak neveztem ezt a hozzáállást, azért én még annak látom. Eddig azon kellett aggódnunk, hogy nem olvasnak az emberek. Most már azért is aggódhatunk, mert úgy gondolják, ha egy bizonyos logo alatt jelenik meg a könyv, az sokkal jobb belső tartalmat takar, mintha logo nélkül jönne ki. Mintha Kate Morton mást és másképpen írna x kiadónak, mint y-nak. Röhejes. De nem baj, majd kinövik. Vagy nem.

Reggel van, és költői hangulatban vagyok, ezért megmagyarázom a fenti képet.
Először is egy kiltes pasi sok olvasót vonz, mint tudjuk. :>
Másodszor, a pasi mögötti erdő szépirodalmi gondolatokat idéz. A hosszú haj a fantasyk vadságát adja a vissza, a bakancs a világjárók egyik elhagyhatatlan kelléke, a gitár és a tetkók a mostanában divatos YA-k és NA-k világába visz, plusz ugye a gitár még a zenerajongókat is megmozgatja. A szakáll és a távolba meredő tekintet a romantikus énünket izgatja, míg mögötte a szikla a tudomány híveinek az érdeklődését keltheti fel. A kilt hivatott biztosítani, hogy se a melegek, se a heterók ne érezzék magukat mellőzve, a pucér felsőtest pedig az erotika-rajongók miatt van.
És ebből szerintem már az is látszik, hogy azt gondolom, belemagyarázni bármit lehet mindenbe, és én a legtöbb szépirodalmi könyvet ilyennek látom.
Pedig ez a kép egyszerűen csak egy kiltes pasi, aki jól mutat az erdőben, nem mellesleg még jó zenét is játszik. (A srác az Eluvietie gitárosa, de hogy melyik, azt nem tudom, mert ikrek, és rendesen össze vannak firkálva.)