Susannah Cahalan - Lángoló agy

Tudományos thriller valódi, élő szereplőkkel.
Lebilincselő visszaemlékezés a New York Post fiatal újságírójának tollából, aki ritka és ijesztő betegséggel vívott csatát.
Susannah Cahalan egy napon furcsa kórteremben ébredt – az ágyhoz szíjazva, felügyelet alatt, mozgásra és beszédre képtelenül. Az egyhónapos kórházi tartózkodása alatt készült kartonjai pszichózisról, agresszióról és veszélyes instabilitásról tanúskodnak. Pedig néhány hete még egészséges, élettel teli huszonnégyéves volt, élete első komoly kapcsolatában, felfelé ívelő karrierrel.
Susannah lenyűgöző könyve tulajdonképpen egy krónika, mely megvilágítja a betegség kifürkészhetetlen ösvényeit, és megismerteti azt a szerencsés felfedezést, ami végül megmentette az életét.
Könyvmolyképző

Mindenkinek leggyengébb pontja az agya. Legalábbis így kívülről azt mondanám, hogy inkább valami testrész terén szenvedjek el hiányt, minthogy a szellemi épségemben kár keletkezzen, de igazából, amikor az ember agya szétcsúszik, annak egy idő után már úgysem lesz tudatában.
Épp ezért érdekes Cahalan könyve.
Videofelvételek, orvosi feljegyzések, a barátok, ismerősök és a család visszaemlékezési alapján rekonstruálja önmagát, amikor úgymond elmebeteg volt.
És azért is érdekes, mert az elmebetegségről azt gondoljuk, hogy ez egy állandó állapot. A szellemet nem lehet megműteni, nem lehet helyrehozni a hibás részeit, mivel megfoghatatlan, de ebben az esetben épp az volt Cahalan szerencséje, hogy a mentális leépülésének szervi oka volt. Lehet egyébként, hogy mindig lehetne találni valami konkrét szervi bajt ezeknél a sérült embereknél, csak annyira bonyolult és annyira sokrétű probléma állhat a háttérben, hogy sokszor nem vizsgálják ki, mert nincsenek nyomuló és erőszakos családtagok, akik nem érik be egyetlen válasszal: kedves rokonuk elmebeteg.
Susannah szerencséjére viszonylag gyorsan rájöttek a leépülés okára, és teljesen úgy nézett ki, mint a Dr. House soron következő epizódja: van egy beteg, van egy tünete, találjuk ki, mi lehet az oka. Jönnek a vizsgálatok, orvosok váltják egymást, eredmények, negatívak, kezdeni elölről, jön másik orvos, nézzük meg, hol nem néztük még  a baj forrását... és ha szerencséje van a páciensnek, lesz valaki a közelben, aki olvasott egy hasonló esetről egy folyóiratban, és lassan meglesz a megoldás is.

Cahalan sorjában elénk tárja a betegségét a kezdeti fizikai tünetektől, egészen a végéig, amikor már egyáltalán nem tudott magáról, nem működtek alapvető testi funkciói, közben átment a paranoia mindenféle fokozatain, hangulatingadozásai voltak és rohamai, nem aludt, nem evett, nem tisztálkodott. Az öröm, ami talán áthatolt a ködös agyán, hogy nevet adtak a betegségének, még ha nem is jól diagnosztizálták, mert a legrosszabb bizonytalanságban lenni, hogy mi bajom is van.
Roppantul sajnáltam ezt a szép és fiatal nőt, hogy ilyesmiket kell megélnie, de ha jobban belegondolok, a legnehezebb a közvetlen környezetének volt. De kitartottak, és nagyon hálás lehet mindenki, akinek valami súlyos baja van, ha van mögötte egy szerető és odafigyelő család, mert az ő segítségük nélkül az ilyesmiből nem lehet kilábalni. Nem csak azért, mert bár nincs ereje kimutatni, a szeretet és az odafigyelés nagyon fontos ilyenkor, hanem azért is, mert egy beteg embernek nincs ereje önmagáért küzdeni, és nem megelégedni egy félmegoldásnak tűnő válasszal.

Cahalan nem csak a tüneteit és az eseményeket sorolja fel, de teljesen közérthetően elmagyarázza a gyógyítási folyamatokat, eljárásokat, gyógyszereket, melyiknek milyen volt a hatása, és kapunk egy kis pszichiátriai történelmet is, hogy bizonyos eljárások hogyan alakultak ki, milyen orvoshoz és kinek az esetéhez köthetően. Ezek a részek nagyon érdekesek voltak, és hálás is voltam értük, mert kicsit kizökkentettek abból a nyomasztó érzésből, amibe ez a könyv lökött.
Mert egyrészről ugyan teljesen populáris, mert gördülékeny és egyszerű stílusa van Cahalannek, másrészről viszont ez egy nagyon kemény könyv. A könnyed mesélés ne tévesszen meg senkit, mert a hatása nagyon üt.