John Shirley - Rapture

érték: 5/ 4,5 

1945, ledobják a két atombombát Japánra.
Amerikában Andrew Ryan iparmágnás, az orosz menekült, megkapja a jelentést az eseményről, és úgy dönt, ideje a tettek mezejére lépni, és elkezdeni titkos műveletét, amiről még hónapokig senki nem fog tudni semmi konkrétat. Megkezdődik Rapture, a víz alatti város építése, hogy legyen hová menekülni a kialakulni látszó atomháború elől, és persze remek terep ez arra, hogy Ryan megalkossa a saját, különálló, mindenkitől független kis világát.
Andrew Ryannek sajátos elképzelései vannak a dolgok működéséről. Az adózást, a hitet, a törvényeket feleslegesnek tartja, az országot irányítókat lenézni, és úgy tartja, minden szabályozás csak azért van, hogy a lakókat megsarcolják. Amikor a város benépesíthető állapotba kerül, ő a saját törvényeit kínálja azoknak a kiválasztottaknak, akik leköltözhetnek oda, vagyis hogy nincsenek törvények, mindenki a saját szerencséjének a kovácsa.Valamennyien szakemberek valamiben, bár egy idő után egyszerű munkáskezekre is szükség van. Ryan vallja, hogy a város működésének feltétele, hogy az ott lakók mind munkálkodjanak rajta, ezért így válogatja össze azokat, akik értesítést kaphatnak ennek a víz alatti világnak a létéről. Cserébe egy csomó felszíni dolgot megszüntet, és azt hiszem, a város egyik legnagyobb vonzereje az volt a jövőbeni lakóknak, hogy nem kell adót fizetniük, és megszabadulnak jónéhány járulékos tehertől, ami a rendőrséggel, egyházakkal, és mindenféle kisebb szervezetekkel, izmusokkal jár. Plusz megkapják az anyagi kiemelkedés lehetőségét, amit Ryan szabadkereskedelemnek nevez. Ryannek külön gondja van rá, hogy a különféle eszmék a felszínen maradjanak, és szigorúan bünteti a csempészetet is, akár anyagi, akár szellemi termékre vonatkozik.
De ami először vonzónak tűnik, és a szabadság ígéretét hordozónak, arról később mindig kiderül, hogy csak egy újabb korlátozása az emberi önállóságnak és gondolkodásnak, és lehet, hogy jó kaland odalátogatni Raptur-be, de ott élni, lakni és gyereket nevelni egészen más dolog.

Ami miatt aggódtam nem kicsit, az az volt, hogy gagyi lesz a megfogalmazás. Szerencsére felesleges volt parázni, mert ha nem is mondanám kiműveltnek vagy irodalminak, attól még nagyon igényes a nyelvezete. Mikor ettől megnyugodtam, és teljesen bele mertem vetni magam a könyvbe, akkor jött a következő meglepetés: nagyon összetett cselekményszála van a regénynek, és hogy még a karakterek is kidolgozottak, az már csak a hab a tortán. Igaz, elég nagy léptékű ugrásokkal haladunk végig az éveken, és így is összeállt a kép, de ettől függetlenül mégis zavaró, mert magáról a városról, a mindennapi életről nem sokat tudtam meg. Shirley olyan aprólékosan utána nézett ennek a korszaknak (nagyjából 1920-1950-ig), hogy még lábjegyzeteket is kapunk, és ez igen sokszor jól jön. Pl. hogy ki volt Elektro és Sparko, vagy Hopalong Cassidy, vagy hogy milyen építészeti és stílusirányzatok voltak jellemzőek, amit Ryan alkalmazhatott a városa felépítésekor, de feltűnik a korszak néhány személyisége is.
A város, ahogy elképzelem a leírás alapján, tényleg lenyűgöző lehetne, bár abban nem vagyok biztos, hogy a '40-'50-es évek tudománya elbírta volna ezt a fajta építkezést, de persze nem kizárt.
A technikai fejlettség az egyik szál, a másik maga a lét szabályozatlan szabályozottsága, és a harmadik szál a morál, hogy lehet-e ilyen világban élni, mennyire lenne életképes, és ezt jól körül lehet járni a különböző szereplőkkel.
Igényes, és jól kidolgozott könyv, de hiányoltam bizonyos részleteket, leginkább a város milyenségével kapcsolatban. Folyosók, üvegfalak, új anyagok, vidámpark, az ember feje felett úszkáló tengervilág - ezekről annyit írt, hogy vannak, de kellett volna egy kicsit több leírás nekem, mert globálisan nem láttatja, így eléggé a saját fantáziámra voltam hagyva. És hát igen, odalenn sem minden fenékig tejfel, drogok, alkohol, orvosi kísérletek...
Gondolatkísérlet, hogy meg lehet-e változtatni az emberből adódó törvényszerűségeket, amiket a felszínen készpénznek veszünk, ha kiemeljük az egyéneket, és egy merőben új szabályokhoz próbáljuk szoktatni őket. De nem is kell túlságosan a dolgok mélyére néznünk, hogy láthassuk, attól, mert Ryan szabályai és nem valamelyik államé vagy országé, azok bizony szabályok, és annyira nem is különböznek attól, ami elől menekülni próbálnak. Ryan ugyan meg van róla győződve, hogy a felemelkedéshez, az anyagi gyarapodáshoz mindenki megkapja a lehetőséget, ez a valóságban nem így működik. Odalenn is csak pénzzel és erőszakkal lehet a leginkább érvényesülni.
Egyébként már maga a cím is elég kétértelmű: Rapture = Elragadtatás. Először kézenfekvőnek vettem a jelentését, de mire a végére értem, rájöttem, hogy ennél zseniálisabb címet nem is lehetett volna választani. Ami nagyon elborzasztó volt, azok a kísérletek, hogy ott, a víz alatt, távol minden moráltól és civilizációs féktől, a két elmebeteg tudós rosszabb dolgokat tett, mint amik a haláltáborokban történhettek. Hátborzongató belegondolni, hogy ha valóban létrejönne egy ilyen víz alatti világ, biztos lenne, aki belevágna ilyen kísérletekbe.
Mindig történt valami: robbantgatás, lázítás, csempészet, vízbetörés, gyilkosság, kísérleti termékek feketepiaca, elég lendületesen zajlott az élet az üvegburok alatt.
Úgy tettem le a könyvet, hogy úristen, ha nekem Rapture-ben kellene maradnom egy szimpla látogatás után, inkább sose lássam. Meg mikor a végére értem, akkor jöttem rá, hogy mennyire jó is ez a könyv. (mert közben nem voltam ebben mindig ennyire biztos, de az.)