2012/04/03

Richard Yates - A szabadság útjai

érték: 5/ 4,5  

Nagyon bírom az amcsikban, ahogy megideologizálják önmagukat. Hivatástudat, énkép, pontos tervek a közeli és távoli jövőre, a felszín, amit felépítenek magukból a külvilágnak, nagyon igaznak tűnik, de elég csak egy kicsit megkapargatni a burkolatot, és azonnal láthatóvá válik, hogy az egész csak egy jól eljátszott színház. Mint a kívül piros, de belül rothadó alma, és ha a felszín alá nézünk, azonnal nem akarjuk magunkat ezt az életet. Persze, ettől még nem kizárt, hogy ma is sokan élnek így.
A főszereplő központi problémája a középszerűség. Idegesítő volt, hogy folyamatosan kitárgyalja a szomszédaival, (akikre rábiggyesztette a "barát" jelzőt, holott messze nem azok,) az ismerősöket, hogy mennyire egyszerűek, és mennyire nem emelkednek ki semmilyen szinten, és közben észre sem veszi, hogy ő maga is dagonyázik az általa megvetett középszerűségben. Persze, érzi ő, hogy valami nincs rendben az életével, de minden erejével azon van, hogy még önmagának is bemesélje, hogy mennyire jó neki.  Igyekszik mindenhez jópofát vágni, és nem is vagyok biztos benne, hogy ha a feleség nem akadna ki, egyre sűrűbben, akkor lenne-e veszekedés, vagy élnék boldogságtudatban a maguk kis sanyarú sorsát.
A feleség az, April, aki már nem bírja tovább a saját életét, és rábeszéli Franket, hogy költözzenek Európába. Azt reméli, ettől majd megváltozik az életük, jobban fogják magukat érezni.
Az egyik szereplő fogalmazta meg nagyon jól, hogy ha az embernek gondja van, azt viszi magával egyik helyről a másikra, ha nem oldja meg, azon semmiféle költözés nem fog segíteni.

Igazából az egész könyv olyan unalmas volt, mint a központi téma, a középszerűség. Gondolkodtam is közben, hogy vajon Yates nem unta-e halálra magát, miközben írta. Ennek ellenére azt kell mondjam, hogy mégiscsak egy mestermű, mert halál pontosan ábrázolja ezeknek az embereknek a lelki nyomorát, hogy nem tudnak az életükkel mit kezdeni, hogy mindig többre vágynak, ezért ami van, arra már nem figyelnek oda, nem tudják értékelni. Ebből az életből tényleg a szabadulási pontokat kell keresni, másképp nem megy.
Franket nem szerettem. Olyan pacák, akitől a hideg rázna ki, és semmi vonzót nem találtam benne. A folyamatos fizikális és mentális önelemezgetése az agyamra ment, a pózolása bosszantott, a problémák direkt meg nem látását pedig az egyik fogyatékosságának tartom. April lehet, hogy nem ideális feleség, és lehet, hogy nem mintaanya, már ha a viszonyulásait nézem, viszont sokkal őszintébb személyiségnek tűnt, és a hisztijeivel együtt is szimpatikus volt.
Az Európába való költözésük miatt a legtöbben irigykedtek, és féltették a saját státuszukat, ami azzal, hogy Frankék lelépnek, egészen máshová fog majd helyeződni. Mivel megváltoznak a súlypontok, védekezésre kényszerültek, ezért ahelyett, hogy bevallották volna, hogy micsoda bátor dolog nekivágni a nagyvilágnak, éretlen viselkedésnek titulálják.
Lehetne még elemezgetni a könyvet ilyen meg olyan szempontból, a lényeg, hogy rengeteg gondolkodni valót ad. Valóban ilyenek vagyunk? vagy nyugtassuk meg magunkat, hogy ez egy másik világ már, amiben mi élünk, és ezért nekünk is másoknak kell lennünk, így biztosan különbözünk Frankéktől és a szomszédaiktól? Egyébként az elmebeteg John és az én véleményem és gondolatom mindig találkozott egymással, de a végét azért sajnáltam.
Ez tipikusan egy olyan könyv, amit egyáltalán nem élveztem, viszont ad.
Share:

2 megjegyzés:

  1. Engem annyira érdekel ez a téma, mert engem is feszeget belülről ez a kérdés, nem is tudom, mit árul el ez? :D
    El akarom olvasni a könyvet, de ennél valahogy először a filmet szeretném. Nagyon jó poszt.

    VálaszTörlés
  2. @Zenka
    mármint a középszerűség feszeget?:))
    sztem középszerűnek lenni teljesen általános, olyan általános, hogy nem is érdemes rajta gondolkodni.:D
    én közben Winsletet meg DiCapriót láttam a szerepekben, így elég élvezetes volt, és túléltem néhány halál unalmas részt.:)

    VálaszTörlés