China Miéville - Kraken

A londoni Természettudományi Múzeumból eltűnik a világ egyik legnagyobb preparált polipja, az Architeuthis dux. A megmagyarázhatatlan bűncselekmény – miként kerülhetett ki a gigászi üvegtartály a bezárt teremből? – azonban csak a kezdet, amely még ennél is bizarrabb események láncolatát indítja el.
A fejlemények szökőárként sodorják el a rendkívüli példány preparátorát és egyben a bűntény felfedezőjét, Billy Harrow-t. A racionális tudóst elnyeli a modern London mágikus birodalma, ahol szekták vívják vallásos bandaháborúikat, a kultuszrendőrség az apokalipszis elhárításán fáradozik, és groteszk orgyilkosok dolgoznak az embernek már semmilyen értelemben nem nevezhető maffiafőnököknek.
Billy helyzetét nehezíti, hogy az Architeuthis dux teremtőjeként hirtelen túlságosan is fontos személlyé válik abban a másik nagyvárosban, ahol a lényt valódi istennek tartják. A kérdés pedig innentől már nem egyszerűen az, hogy ki tervelte ki a páratlan bűntényt – hanem az, hogy vajon melyik szekta akarja egy halott isten segítségével elhozni a nagy, végső apokalipszist?
A Konzulváros szerzőjének urban fantasyje sötéten humoros és közben mégis véresen komoly regény; rendkívüli ötletekkel teli utazás egy őrült és titokzatos London szívébe.
Kiadja az Agave  oldalszám: 656

A Perdido és a Konzulváros után, a Kraken olvasása közben, meg kellett állapítanom Miéville-ről, hogy szeret vándorolni a műfajok között, és ötvözni azokat. Ez igazi urban fantasynak tűnik, némi steampunk beütéssel, mégis, én sokkal fontosabbnak tartom a tudományos és szociológia elméleteket, amik a történet mögött vannak, megspékelve nem kevés antropológiával.

A világvégi apokalipszis eljövetele mostanra teljesen konkrét formát öltött, és az önjelölt próféták felállították a különböző elméleteiket arról, hogyan is lesz vége a világnak. Ez amolyan hitbeli versengést idézett elő a különböző elméleteket képviselők között, majd rántotta magával a hívőket is, akik saját habitusuk szerint hol ide, hol oda csapódtak. Mint minden, az apokalipszis is okozhat függőséget, és vagy mert mégsem jött még el, vagy mert senki nem tudja, milyen formában fog vele találkozni, ezek a hívők egyik napról a másikra cserélgetik vallásukat, és szenvedélyesen vetik bele magukat az új elméletekbe. Az egyik csoport a Krakent tette meg istenének, és mivel valaki lenyúlta a hatalmas óriáspolipot a tartályából, megjelenik a színen az FSZBCS is, a Fundamentalista és Szektás Bűncselekmények Csoportja, akiknek az a dolguk, hogy ezeket az elszabadult elméleteket és a velük járó törvényszegést kordában tartsák. Az ő embereik szervezik be Billyt, hogy nem csak a Karken eltulajdonítását, de egyéb bűntényeket is segítsen megoldani.

Vardy, az FSZBCS embere kultuszokat profiloz. Érdekes, nem? És logikus, bár áén elsőre megütköztem rajta, de aztán tiszta lelkes lettem. A bűnüldözők legyenek tisztában vele, mivel állnak szemben, és ez teljesen kézenfekvő egy olyan korban, ahol a hit szektákra és elméletekre aprózódott szét. És ahol megjelenik a hit, ott kell hogy legyen valami mágikus is, tehát ebben a tekintetben is kell, hogy legyen tapasztalatuk. Képesek védelmet felállítani, embereket hallgatásra bírni (Billy valamiért immunis erre), de van, aki a környezetében található ízekből (porból, levegőből) képes információt nyerni, és van olyan tetoválás, ami nem csak beszélni képes, de úgy tűnik, még eseményeket is irányít. Minél mélyebbre haladunk a történetben, annál nehezebb követni a szálakat, és bár a történet is nagyon izgalmas, nekem mégis a mögötte meghúzódó elméletek voltak a legérdekesebbek. 

Az ember és a hit kapcsolatát mindig is érdekes tanulmányozni, és mindez egy mágikus Londonba helyezve garantáltan különleges élményt eredményez. Ha valakit nem érdekelnek a kulturális és hitbeli elméletek, és azok emberekre gyakorolt hatásai, az is biztosan élvezettel fogja olvasni, mert a történet sem mindennapi, és a karakterek is nagyon különlegesek és egyediek. 

Az egész könyv olyan Miéville-es, olykor torz, olykor mágikus, teli utalással, szimbolikával, és szürreális érzettel, amit még csak véletlenül sem akar tompítani.

Őszintén szólva nem tudom, szeretem-e Miéville-t. Nem zavar a nyomasztó világ a különleges, olykor visszataszító szereplőivel, nem zavar a sötét hangulat sem, különösen élvezem, amikor fel tudom venni egy-egy elméleti kísérletének a szálát, és végignézni, mire jut, mégis, valahogy összességében nagyon távol áll attól az olvasás közbeni élmény, amit élvezetnek neveznék. Van egy nagyon jó szókapcsolat a könyvben: teológia és paranoia. Abszolút lefedi a könyvet.

Nekem Miéville-t olvasni mindig szellemi kihívás, amit nem szórakozásból teszek, hanem mert megnyugtat, ha alkotóelemire tudom szedni a művét, és találok is valamit a rétegek között. Hogy aztán ezek valóban ott vannak-e... merem remélni, hogy igen.

(csak nagyon zárójelben jegyzem meg, hogy a könyv elejét számomra élvezhetetlenné tette László Zoltán Egyszervolthoz való hasonlósága. vagyis nem a Kraken hasonlít az Egyszervoltra, hanem fordítva, amiért igazán kár volt, mert abból minden olyan dolog hiányzik, ami a Kraken értelmét és célját megadja. nagyon nehezen választottam le magamról L.Z. könyvének negatív utócsengését, és a Kraken olvasása közben szidtam magam, hogy egyáltalán kézbe vettem az Egyszervoltot. dehát ki tudthataa ezt előre... aztán ahogy szépen felvettem az elméleti fonalakat, ez lassan megszűnt, de nem lett volna szabad, hogy egyáltalán ott legyen.)

Nem paranoiás, csak hirtelen tisztán látja a világot.