Alma Katsu - Megtorlás

Lanore McIlvrae az a fajta nő, aki bármit megtesz a szerelemért. Ha kell, téglából és kőből emelt fal mögé zárja a férfit, aki szereti.
Nincs más választása, mint eltemetni Adairt, bosszúálló végzetét azért, hogy megmentse Jonathant, akivel az 1800-as évek elején nőtt fel Maine állam egyik aprócska városában. Azt hitte, Adair örök társa lesz majd, de a férfinak más terve volt Lanore-ral. Titokzatos, túlvilági hatalmát felhasználva örök életet adott neki, a nő viszont túl későn tudta meg, hogy milyen árat kell fizetnie az ajándékért.
Kétszáz évvel azután, hogy Adairt bebörtönzik, Lanore vezekelni próbál a bűneiért. Megválik hosszú évek során összegyűjtött kincseitől, hogy megtisztítsa múltját, és boldog életet élhessen új kedvesével, Luke Findley-vel. Ám ahogy a londoni Viktória és Albert Múzeumban kiállított tárgyait szemléli, hirtelen rá kell eszmélnie, hogy bekövetkezett, amitől kétszáz évig rettegett: Adair megszökött a börtönéből. A férfi újra szabad, és el fog jönni érte. Lanore-nak pedig fogalma sincs arról, hogyan védje meg magát ellene.
Kiadja az Agave.

Az első rész olvasása nélkül a poszt spoileres lehet. (már eleve a fülszöveg is az.)

Ebben a részben a főszerep Adairé, akinek valószínűleg kevesen örülnek, pedig a sorozat legérdekesebb alakja. Meséje önmagáról mindig változik, érdekei szerint, és nagyon jól megőrzi a titkait gyengeségeiről, már ha vannak, amik ezeknek a történeteknek a valódi formájukból talán kitűnnének. Bár ki tudja, ennyi év távlatából mi az, amit fel lehetne használni egy ilyen erős akaratú, nagy tudású és elszánt lény ellen.

Adair kiszabadul a börtönéből az átépítéseknek hála, és megpróbál eligazodni ebben a számára nagyon idegen és túlpörgött világban. Először is pénzhez kell jutnia, amihez Jude segíti hozzá, aztán szépen fel kell göngyölnie a múltat, hogy eljuthasson Lanore-hoz.

A falak között eltöltött közel két évszázad alatt mindenféle módon megbüntette Lannyt, és dühe elég hevesen lángol, mégis elkezd magában felfedezni másféle érzelmeket is a lánnyal kapcsolatban. (majd rájön - gondoltam. ezen minden pasi átesik legalább egy nővel kapcsolatban, Adairnak csak sokat kellett várni a tapasztalatra.)

Lanore még mindig nem a szívem csücske, képes volt elhagyni egyik pasit a másik után, és persze mindig meg tudta magyarázni magának, hogy ez így van jól. Állítása szerint a férfiakat akarta megkímélni a fájdalomtól és a magyarázkodásoktól, de inkább csak a saját érzelmei elől menekült. Ha bármit is akar az élettől, azt csakis a saját fajtája között találhatja meg, de ez az eshetőség csak nagyon sokára merül fel benne.

Régen olvastam olyan könyvet, ami ennyire ítélkezésre késztetett. Megítéltem mindenki tettét, hogy helyes-e avagy sem, és mivel egyedül Adairt kedvelem a csapatból, senki nem jött ki ebből jól. Dehát ez egy ilyen könyv, teli van az emberség árnyoldalaival, de a realitástól elég messzire kerültünk, úgyhogy azt hiszem, nincs jelentősége, hogy kiről mit tartok. Sokkal fontosabb az az érzelmi vonal, ami Adairból merül fel, és az alkimista tudás és eszmék, amiket magában hordoz. 

Őszintén szólva nem tudom mire vélni ezt a nagy szerelmi fellángolást Adairben. Az első kötetben erre nem igazán van utalás, hacsak azt nem vesszük annak, hogy a többi csatlós közül Lanny eléggé kilóg jellemileg -  ő nem követett el szándékos bűntettet, nem tapadt közvetlenül vér a kezéhez, nem volt benne gonoszság, egyszerűen csak egy végtelenül önző kis ribi volt világ életében, minden ártó szándék nélkül. És míg Adair az első kötetben remekül hozza a velejéig romlott gonosz szerepét, aki dührohamában képes megkínozni és összetörni bárkit, viszont érezhetően szüksége lenne rá, hogy valaki így is elfogadja és szeresse, addig erre a kötetre átalakult valami macsó keményfiúvá, aki Lannyben megtalálta élete szerelmét, és mindent ennek rendel alá. Nagyon enyhén még mindig érezhető a személyiségén valami démoni, de már inkább ember, akiből eltűnt az a sötétség, amitől az első részben olyan földöntúli volt. (sőt, meglepődtem, de a valódi gonosz még őt is rettenettel tölti el. egy félős pszichopata.)
Nyilván ez valahol természetes, de nem tudom elképzelni, hogy 1000 év alatt nem talált volna magának másik nőt, akiért odáig lehet. Igenám, csak ott van a másik oldal, hogy Lannyben méltó ellenfelét (és így partnerét) látja, egy olyan nőt, aki okosabb és nagyobb hatalommal bír nála, és az egyetlen ember, aki felül tudott kerekedni rajta. Szóval végülis érthető, de nekem akkor sem tetszik.

Ott van viszont Adair múltja, amibe most jó mélyen bepillanthatunk, ki volt, honnan indult, és miket tett. Ezek a részek nagyon izgalmasak, mert megmutatják azt a mérhetetlen tudásvágyat, ami Adairban rejtőzik, hogy bármire képes volt egy-egy hiteles és működő főzet receptjéért vagy egy varázsigéért. Fáradhatatlanul járta a világot évszázadokon keresztül, alkimista mestereket kutatva fel, és gyűjtve össze a tudásukat, ami a hatalmát adta. És a jelenbeli Adair pedig megmutatja, hogy van egy érző, szerelemmel teli oldala is, ami nem gátolja meg a pusztítást és a kínokat, de attól még ott van.

Akinek az első rész tetszett, ez is biztosan tetszeni fog, és bár kiderült, Adair is csak emberből van, senkihez nem fog közelebb kerülni, mert ettől még borzalmas dolgokat tesz. A többi szereplő maradt olyan, mint az első részben, a hangulat is ugyanolyan varázsos és magába szippantó, csalódni biztosan nem fog senki sem. Engem teljesen letaglózott, a Marija Morevnához tudom csak hasonlítani a hatását. (ami nem azt jelenti, hogy a két könyvnek bármi köze lenne egymáshoz, mert nincs.)
Nagy szerelem lett a sorozat, nem is gondoltam volna.