Igazából a szokásos, semmi különös, legalábbis semmi olyan, amiről bővebben lehetne beszélni. Holmesnak varázsa van, okos sármos, és imádom, viszont hiányérzetem volt a nyomozásokkal kapcsolatban. Kimaradtam a logikai következtetésekből, Doyle kihagyott abból a folyamatból, amikor a nyomozó rájön az összefüggésekre, és a tények más megvilágításba kerülnek. Történnek események, aztán Holmes előáll a nagy véggel, amitől nekem hanyatt kellene esnem, hogy úúúúristen, mekkora koponya, hogy így rájött, de igazából csak koppantam egy nagyot, mert tőlem megtagadták az infót, amikből következtetéseket tudtam volna levonni.
Nem szeretem az ilyet, és ezt már nem nézem el Holmesnak sem, az utólagos tényfeltárással már rég nem lehet elkápráztatni. Ettől ugyanis mindig az az érzésem, hogy az író mindent arra fog a végén, amire csak akar, és utólag olyan eseményeket, tényeket, embereket lehet előkapni a cilinderből, amivel minden addig történt dolgot igazolni lehet. Ettől még imádom, de ezzel inkább csak gyermekkori rajongásomnak tisztelgek, mint Doyle zsenijének. Doylenak egyébként sem tett jót, hogy jött Caleb Carr, aki átírta nálam a viszonyítási alapokat.
Egy kis érdekesség ( Zenka találta ): the blog of Watson
2 Megjegyzések
fejlődik a tudomány, meg az irodalom is :)
VálaszTörlésteljesen igazad van, a végén vágja az arcunkba a megoldást úgy, hogy közben igen kevés infót ad, ettől függetlenül én szeretem, mert valakinek ezt a tényeket feltárós nyomozást is el kellett kezdenie, és asszem, ő volt az egyik úttörő (na meg Poe, a Morgue utcában)
@b.m.grapes
VálaszTörlésigen, ez így lehet, anno a saját korszakában biztos, hogy formabontónak számítottak ezek a novellák. meg az is a baj, hogy novellák voltak, a regényeire egészen másképpen emlékszem, ott azért kicsit nagyobb terepet adott Holmesnak meg az olvasónak együtt. ezzel a novella műfajjal egyre inkább nem tudok megbékélni.:)