Dan Wells - Nem vagyok sorozatgyilkos

John Wayne Cleavernek hívnak.
15 éves vagyok, és a hullák a hobbim.
A terapeutám szerint szociopata vagyok.
De nem vagyok sorozatgyilkos.
John veszélyes, és ezt ő is tudja magáról. Megszállottan érdeklődik a sorozatgyilkosok iránt, de nem szeretne hozzájuk hasonlóvá válni. Pedig óriási a kísértés…
Mivel gyerekkora óta a családja által üzemeltetett halottasházban segédkezik, hozzászokott a holttestek látványához és meg is kedvelte őket. Azok legalább az élőktől eltérően nem kérnek számon rajta minduntalan emberi érzéseket.
Amikor egy brutális sorozatgyilkos elkezdi áldozatait szedni a kisvárosban, kénytelen felülírni a maga számára alkotott szabályokat, amelyekkel eddig kordában tartotta a benne lakozó sötétséget. Nyomozni kezd a tettes után, akiről egyre inkább az a benyomása: emberfeletti képességekkel bír.

A fülszöveg igen enyhén fogalmaz John-t illetően. Azt a látszatot kelti, mintha lehetne választása, pedig nincs. John szociopata, és ez nem attól függ, hogy szeretné-e vagy sem. Annyit tehet, hogy próbál beilleszkedni, de inkább kevesebb, mint több sikerrel. Szabályokat állít fel magának, hogy ne tudjon ártani senkinek: nem figyel meg hosszabb ideig konkrét embereket, és ha rosszat gondol bárkiről is (vagyis ha lelki szemeivel beissza az illető elvágott nyaka és felvágott belei elképzelt látványát), inkább bókol egyet, minthogy ezt tovább pörgesse magában.

Szóval nincs egyszerű dolga, de működnek a mindennapjai, még ha unalmasan is, és a szörnyetegét rácsok mögött tudhatja. Bár vannak témák, amik megszállottan vonzzák, imádja a sorozatgyilkosokat, és rengeteg párhuzamot is talál önmaga és közöttük. Ezek nem légből kapott, bebeszélt dolgok, ez inkább segít neki, hogy tudja, mi a rossz, és hogyan nem kellene tennie és gondolnia. De mindez csak elméletben megy, magát az érzést, az empátiát nem tudja megépíteni ezekből az adatokból. 

Aztán megtörténik az első gyilkosság. Megkapják a hullát, és mivel szinte minden szociopata magas intelligenciával rendelkezik, John sem kivétel, nagyon gyorsan meglátja a sémát ebből az egyetlen esetből is.

Hátborzongató, ahogy belelátunk ebbe a cseppet sem 15 éves agyba, ahogyan küzd magával, hogy legalább a normálisságnak a látszatát megőrizze. Hogy egyszerűen minden egyes lépésénél, reagálásánál vagy annak hiányánál érzi, hogy nem teljesen ép. Ahogy fáradhatatlanul kutatja az érzelmek fizikai jeleit, hogy a másik reakcióját be tudja sorolni a megfelelő helyre. Ahogy mindent pontosan analizál maga körül, és elhelyezi magát abban az érzelmi káoszban, amit nem tud átélni, csak a jeleit látja. Hogy pontos-e tudományosan? Én határozottan annak mondanám, de ki tudja. John minden szörnyetegsége ellenére jóindulatúnak minősül, mivel minden szabálya arra van kihegyezve, hogy ne tegyen semmi rosszat. Hogy ezt a távolságtartó falat lebontotta, és kiengedte a ketrecből, amit eddig ott fogva tartott - a világra szabadítva önmagát... nagyon kíváncsi vagyok, hogy fog ezzel megbirkózni a második részben.

Kedvelem Johnt. Mert okos. Hogy nem érez... hát ez van, de annyira vág az esze, és annyira pontosan képes a valóságot látni épp emiatt, hogy ha élő ember lenne, valószínűleg nagy veszélyben lennék mellette, mert cseppet sem érezném magam veszélyben. Az, ahogyan átengedte a sötétségnek önmagát, szinte megkönnyebbülés volt nekem is, nem csak neki. Érezni lehetett a különbséget, hogy eddig csak szeretett volna valamilyennek látszani, de csak egy héj volt, míg onnantól már önmaga volt, és a világ, valahol nagyon messze tőle.
John-nak fanyar, morbid humora van, amit imádtam. Egyszerűen nem lehet nem szeretni ezt a srácot. Wells képes volt úgy megjeleníteni, hogy egy csepp negatív hatást nem váltott ki belőlem.

– Bárcsak tudnám, miért!
– Mit miért?
– Miért vagy a sorozatgyilkosok megszállottja.
– Mindenkinek van valami hobbija.

A sorozatgyilkolásos rész átment ugyan misztikumba, de ez inkább csak az izgalmakat fokozta, semmit nem vett el a hitelességből. Annyira izgultam Johnért, hogy jó lépéseket tegyen, nehogy lebukjon, mert akkor nem tudtam volna mit kezdeni a nagyon okos agyával sem.

Dan Wells nélkül nem lehet meg senki, akit egy kicsit is érdekelnek a deviáns személyiségek. Pedig nem látszik rajta, hogy ilyesmiket agyalgatna...:)

Ideje volt kiereszteni a szörnyeteget.
Visszaszálltam a biciklimre, és hazakerekeztem, az úton egyesével téptem szét a szabályaimat. Tégláról téglára hullott le a fal, és a szörnyeteg kinyújtotta a lábát, behajlította a karmát, megnyalta a száját.
Holnap vadászunk.

Ó, és nem beszéltem még másik kedvencemről, a terapeuta dr. Neblinről, aki igazán kaphatott volna egy kicsit több szót, és jó lett volna belenézni a jegyzeteibe is. Kár, hogy esélyünk sincs már rá, és akkor megint ott tartok, hogy hátha majd a következő kötetben lesz egy csomó válasz, mert azt tudom, hogy lesz egy csomó új kérdésem.

Igazából egy kicsit ijesztő volt nekem John agyában ennyire elmerülni, mert egyrészt olyan volt, mintha már ismerném, másrészt teljesen logikus volt minden gondolata, tette és hozzáállása. Szeretném azt hinni, hogy mindez azért volt, mert Dan Wells valójában teljesen normális. Annak tűnik.

Gondolom látszik, hogy hatott rám a könyv és John is rendesen. A második résszel szemben hatalmas elvárásaim vannak ám, szóval remélem, hogy Wells nem esett ki a szerepéből ott sem. Gretty nagyon aggódott a macskáért, és ismerve Grettyt, ez hatalmas szó, úgyhogy nagyon nem aggódom.

Kiadja a Fumax.