Gondolatok a ponyváról

Nem akarok a Tótisz-féle fordításon lovagolni, hiszen nem olvastam az eredetit, nem olvastam a magyart sem, nem is tervezem, de a könyvesblog Tótisszal készült interjúja és a leiterjakab boncolgatása kicsit elgondolkodtatott.

Először is leszögezem, hogy szeretem a ponyvát, de igazából ezt csak azért merem ennyire konkrétan kijelenteni, mert a szépirodalmat nem veszi be a gyomrom, így hát ami nem szépirodalom, az csak ponyva lehet, az egyszerűség kedvéért. Hogy magát a fogalmat ki hogyan definiálja, az már egészen más kérdés, mert szépirodalom és szépirodalom között is van különbség, mint ahogyan ponyva és ponyva között is. Vannak a nagyon ponyvák, meg a kevésbé azok, a rangsort mindenki tetszés és vérmérséklet szerint maga állítja fel magának.

Amiről most írnék, az először a Twilight olvasása közben fogalmazódott meg bennem, és nem tudom, hány könyvre lehet még igaz, biztosan jónéhányra. Akik olvasnak idegen nyelveken is, és összevetik a magyar fordítással, azok tudják, hogy időnként óriási különbség szokott lenni. Belenézve a Twilight eredeti angoljába látható, hogy lehet élvezni alapfokú angollal is, és ez egy angolul csak kicsit tudónak még külön élvezetet is ad.
Amiről konkrét tapasztalatom van, az Moning Fever-sorozata. Ehhez már nem elég az alapfokú angol, itt bizony megdolgoztatja az ember agyát, hogy összerakjon egy-egy mondatot.
És beleolvasva a Fifty Shades-be, szerintem ez valahol a kettő között van, de inkább a Twilight egyszerűségéhez áll közel.
Ezek magyarul úgy néznek ki, hogy a 50 shades-et meg a Twilightot átültették egy roppant primitív nyelvezeten megírt magyarra, Moningot pedig úgy fordították le, hogy a könyv elejétől jellemzi valami sajátosan egyedi stílus, ami annyira nem egyszerű, viszont nem érzem, hogy köze lenne az eredeti stílushoz.

És itt jön elő a fordítás, és a fordító személyisége, ami a Fever-sorozatban egészen nyilvánvalóan látható: Laskay Ildikó hozzáadott valamit magából, és ettől lett olyan jó a magyar kiadás. Mert attól, hogy nem ugyanazt adja, mint amit én éreztem az eredeti olvasása közben, szerintem a magyar fordítás igencsak jól sikerül.
A Twilight egy olyan könyv, legalábbis szerintem, ami azzal ejti foglyul a rajongókat, hogy olyan emóciós ingereket gerjeszt roppant egyszerű szavakkal és képekkel, amire kevés könyv képes. Ezt teszi angolul is, és ez a része magyarul is tökéletesen hat.
A 50 shades-et ilyen szempontból nem ismerem, és nem is fogom megismerni csak azért, hogy alátámasszam az állításomat, de azt gondolom, hogy ez a könyv az érzékekre próbál hatni, és látván az eladott példányszámok mennyiségét, és a rajongói véleményeket, azt hiszem, maradéktalanul beváltja azok igényét, akik emiatt veszik kézbe. Olvasva a neten közzétett részletet a fordításból, nekem ez túl egyszerű ahhoz, hogy azt mondjam rá, megérné tölteni vele az időmet.

És a hosszú bevezetés után elérkeztem a lényeghez.
Én értem, hogy fordítani kell, és azt kell lefordítani, amit eredetiben írtak, de a könyvesblog kommentjei között (fogalmam sincs már, hogy hol, én el nem olvasom még egyszer az összeset) azt írta egy másik fordító, hogy vannak esetek, amikor magyarítani kell. Eredetiben nyilván van értelme bizonyos kifejezéseknek, amik magyarul semmit nem mondanak, viszont van ennek magyar megfelelője, amit ilyenkor a helyére kell tenni. Így alapvetően a könyv némileg "átírásra" kerül, ha a szó szerinti fordítást nézem, viszont azt adja, amit a könyv eredetiben is közölni akart. És szerintem ez lényegesebb, mert így fogjuk tudni mi is, hogy adott helyzet kire milyen hatást gyakorolt, míg a szó szerinti fordításnál esetleg nem értjük, hogy jön ez ide, csak tudomásul vesszük, hogy ez mekkora baromság már.
Na, és a lényeg ebből következően az, hogy szerintem egy fordításnál a könyvet újraírja a fordító, és ez innentől már csakis az ő igényességén múlik, hogy kinél mennyire üti meg a lécet. Amit nem tudok, hogy az igényesebb magyar miatt illik-e tőmondatokat összevonni, hogy abból mondjuk ne 10 darab 3 szavas mondat legyen, hanem mondjuk két mondat, ami hűen tükrözi az eredeti 10 mondatot, de mégsincs az az érzése az embernek, hogy ezt egy értelmi fogyatékos írta.
A Twilight erre remek példa. Meglepődtem, amikor nagyon hangosan Rakovszky Zsuzsa nevét adták az első könyvhöz, azon meg még jobban, hogy elvállalta és lefordította. Ő szépirodalmi író, gyönyörű nyelvezettel, és  még ha a témái messze is állnak tőlem, öröm olvasni, olyan szépen ír. A Twilight minden, csak nem igényes és szép. Azon túl, hogy elképzelésem nincs, hogy bírta ezt ki, elgondolkodtató, hogy még csak a szándéka sem merült fel annak, hogy egy kicsit komolyabb mondatszerkezeteket hozzon benne össze.
De mondom, nem tudom, hogy mennyire kötelező egy angolul három szóból álló mondatot egyetlen szóként lefordítani, még ha 10 ilyen is áll egymás mellett, és még ha összevonható is lenne a mélységesen mély gondolatok közlése érdekében. Csak eszembe jutott, hogy lehetne ezt másképp is.
És itt van az 50 árnyalatos könyv, aminek eredetiben tényleg vannak árnyalatai, és ami magyarul totál hiányzik. Na, nem kell azért olyan hatalmas igényességet elképzelni angolul sem, de ez tipikusan az a könyv, amit lehetett volna kicsit színesebben fordítani is, mint ami végül sikerült belőle, így sokkal élvezhetőbbé és átélhetőbbé tenni. Merthogy ennek ez lenne a célja. Nyilván, ha az ember kézbe veszi magyarul, és belemerül, nem fog ilyeneken agyalni, mert sodorja magával a történet, ha meg nem, akkor úgyis félreteszi, de ha kifejezetten ebből a szempontból nézem az ilyen jellegű, számomra aljaponyva könyveket, akkor azt kell látnom, hogy a fordítók olyan mindenmindegy alapon slendriánul összehoznak valamit, mondván, jó lesz ez annak sok birkának. Persze, jó lesz, mert sokan nem olvasnak eredetiben, így kénytelen megelégedni ezzel, mert ugye ezt legalább értik. Meg aztán azt is be kell látnom, hogy nem feltétlen az igényesség vezeti a kezünket, amikor kézbe veszünk könyveket, mert az már elég szubjektív, ki mitől mászik a falra, és mitől nem tetszik neki egy könyv, vagy mi kapcsolja ki.

Ezek a populáris olvasnivalók, amiket falunk, nagyon alattomos módon formálnak minket. Hasonló típusú könyvek olvasására sarkallnak, viszont az ilyen fordítások nem hozzák magukkal az igényt az igényességre. Visszagondolva, hogy gyerekként vagy fiatalabbként micsoda könyveket olvastam... hajjaj. Némelyiket ma is kézbe venném, de sok van olyan, amitől messzire szaladnék, de akkor szerettem, szórakoztam rajta, élveztem a történetet. Szépen lassan jutottam el odáig, hogy elvárásaim legyenek, hogy bizonyos szempontok alapján szűrjem a könyveket, szóval tisztában vagyok vele, hogy ez nem egyik napról a másikra történik, éppen ezért elgondolkodtató, hogy mennyire nem törődnek manapság azzal, hogy a nyelvezet tükrözzön valami szellemi színvonalat. Inkább azt látom, hogy határidő határidő hátán, legalábbis sokszor erre hivatkoznak a fordítók, kiadók, ha valami gikszer van a könyvvel, és ilyenkor a minőség minden szempontból háttérbe szorul. Mi meg azt olvassuk, ami jut: sokszor bugyuta, primitív mondatokat ott is, ahol lehetne egy kicsit összeszedettebb és a hótegyszerűnél egy fokkal bonyolultabb.
Azért, mert valami ponyva, még nem kell feltétlenül igénytelennek és ostobának lennie, és különösen a sikerkönyveknél kellene erre ügyelni, amit valószínűleg nem 100 ember fog olvasni.

Hogy miért? Mert ha valaki már belefeccölt egy rakás pénzt a kiadásba, és minden ezzel járó költségbe, és borsos árat vasal be az olvasón, legalább olyan munkáért kérjen jó sok pénzt, amit megéri honorálni az összeggel. Biztosan sokan vannak, akik nem foglalkoznak olyasmivel, mint stílus, meg összetett mondat, meg karakterek, meg hasonlók, de igenis van annak a kevés olvasói rétegnek egy olyan szegmense, akinek ez fontos, még akkor is, ha ponyvát olvas és nem szépirodalmat.
Vannak azok a fordítók, akik a minőséget képviselik, például Sóvágó Katalin, Szűr-Szabó Katalin, Ttoth Bendek vagy Pék Zoltán, és úgy vagyok ezekkel a nevekkel, hogy ha tudom, hogy az ő munkájuk, bátran kézbe veszem. Nem tudom, hogy szoktak-e szöveget feljavítani, lehet, hogy csak szerencséjük volt a választásokkal, és olyan könyveket kaptak, amik nem igényelték, hogy nyelvi szinten nyúljanak a szövegbe.
Az viszont biztos, hogy egy olyan fordítás egy ekkora hype-nál, mint amit Tótisz kiadott a kezéből, csakis hátrányosan befolyásolhatja a fordítóról alkotott véleményt. Nem ismerem különösebben a munkásságát, az interjú alapján viszont kiderült, hogy tisztában volt azzal, hogy ez egy sikerkönyv, nálunk is az lesz, mert azt akarják, hogy az legyen, mégis képes volt ennyire igénytelen munkát kiadni a kezéből. Az 50 árnyalatból hiányzik az összes árnyalat, ez tisztán kiderül az összehasonlításnál abból a részletből, amit el lehet olvasni a könyvből, és ez lehet, hogy elmegy egynek, mert ettől még mindenki elolvassa, aki akarja, viszont ettől ez még egy rossz és igénytelen fordítás marad. Tótisz neve végleg összeforrt a 50 árnyalattal, akár akarja, akár nem, ez előre látható volt, ezért nem értem, hogy miért nem ügyelt rá, hogy még ha nem is fekszik a szépirodalomhoz szokott fordítókájának, legalább átültessen valamit ebbe is abból az igényességből, amit a többi könyv fordítása közben alkalmazott.
Persze, ez bármelyik fordítóval előfordulhat, és lehet rohammunkára vagy határidőre hivatkozni, de mindig lesznek szerencsére olyanok, akiknek ez a kifogás kevés lesz magyarázatnak az igénytelen, színvonaltalan fordításra.
És tök jó, hogy egy csomó ember elolvassa ezeket a könyveket, és kivesézi, és tök jó, hogy van ez a ma már hétköznapinak számító közeg, az internet, ahol azonnal információhoz juthatok, mert meg is osztják mindenkivel, az írók, kiadók, fordítók nagy bánatára, és azon olvasók nagy örömére, akiknek nem mindegy, mire adnak ki pénzt, akik elvárnak bizonyos színvonalat egy más szempontból talán színvonaltalan könyvnél is.