Steven Saylor - Római vér

Egy gazdag földbirtokosra vérbe fagyva találnak egy bordélyház előtt, és a gyilkossággal fiát gyanúsítják. Gordianus ennek ered a nyomába, hogy vajon mi lehet igaz az egészből, és kik állnak a tett mögött.

Saylort mindenki dicséri, nekem egyelőre, egy könyv után, vegyes érzéseim vannak. A cselekmény összefoglalható ebben a fenti két mondatban, ehhez képest a könyv szerintem egy kicsit túlírt.
Gordianus a könyv elején Tironak, Ciceró rabszolgájának seperc alatt levezette, hogy ki ő, miért jött, ki küldte, kinek ki ajánlotta őt; de mire elhagytam a könyv felét, még mindig mintha egy helyben topogtunk volna. Pedig ezalatt Gordianus bejárta a tetthelyet, beszélt néhány szemtanúval, járt a prostiknál, vidéken is, az öreg birtokán, beszélt a szomszédokkal, a rabszolgákkal, a fiával is, aki a vádlott, és még ott tartott, amikor elindult. Valaki megölte, na de ki? Vagyis a tettest már lehet tudni, de ezek csak felbérelt gyilkosok, sokkal érdekesebb, hogy ki állhat mögöttük.

Nem is lenne egyébként igazi történelmi krimi, ha nagyobb léptékben haladna, vagy jobban törekedne a gyors megoldásra, mert így van elég időnk időzni. Mert szerintem a rómaiak nagyon szerettek időzi, mindegy, hogy hol, kinél, mi miatt vannak ott, ahol vannak, a lényeg, hogy csak annyit csináljanak, amennyit nagyon muszáj.
Ma már elképzelhetetlen, hogy elmegyünk párszáz kilométert egy ügyben, mondjuk kihallgatni valakit, vagy csak hivatali ügyet intézni, és nála aludjunk. Nekem ez nagyon tetszett, hogy Gordianus kapja magát, nekiindul Rómából a vidéki területekre, és ott etetik, itatják, altatják, mintha nem is először látnák. De nem is kell ehhez vidékre menni, elég, ha a városon belül csak három negyeddel odébb van dolga az embernek, ha túl nagy a hőség, az mindig indok egy kis sziesztára, akárhol is kerüljön erre sor.
És nem elég, hogy altatják, de gondolkodás nélkül enni is tesznek elébe. Kenyeret, sajtot, bort, nem kell valami nagy dologra gondolni, de a mi kultúrkörünkben a vendégül látás egészen másképpen működik. Mi előre felkészülünk, tervezünk, igyekszünk valami különlegessel, nem hétköznapival meglepni azt, akinek enni adunk. Itt a sajt és a bor is úgy került elfogyasztásra, mintha valami különleges alkalomra készültek volna. Mondjuk vendéget jóllakatni. És persze ha az illető igényli, néhány tiszta tóga mindig akad a vendéglátó ruhatárából. Szóval még az etetést meg az altatást megértem, de hogy még fel is öltöztessek egy vadidegent?:)
Az illatokról, sokszor szagokról, is nagyon érzékletes leírást kaptam, bár nem tudom, mennyire viselném jól, ha nekem naponta szarkupac termelődne az ajtóm elé, amit az egyik szomszéd odahajít, a másik meg majd eltalicskáz; hogy mi végre, az nem derül ki, de eltelik vele a napjuk. Vannak ilyen vicces helyzetek is benne.

Nagyon erős a karakterábrázolás. Olyan szereplőkkel találkozhattam, akiket a lehető legjobban körülírt, tudtam, kiféle, miféle, mit lehetne tőle várni egy sötét sikátorban holdfénytelen éjszakán. Ciceró karaktere különösen tetszett, a folyamatosan bélbajokkal küszködő, mindig diétázó alaké, akit már két falattól elfog a rosszullét. Nem is értem, hogy lehet, hogy egy ilyen göthös alak neve ennyi idő után is fennmaradt, és mikor volt képes elvégezni azokat a szónoklatokat, amikkel beírta magát a történelembe. Ha nem gyötrik éppen bélbántalmak, akkor az otthonában szónokolt két ágynak esés között; ebből is kaptunk persze egy kis adagot, amit én eléggé untam, de Ciceró szerette hallani magát, úgyhogy így jártam.
Tito volt Cicero rabszolgája,aki elég különleges helyzetben volt: Ciceró titkáraként kiművelt rabszolgává vált, ám Ciceró jelleméből adódóan felvett egy csomó olyan szokást, ami egyáltalán nem volt jellemző a rabszolgákra. Ezen a kontraszton keresztül remekül érzékeltette Saylor, hogy hol is volt akkoriban a rabszolgák helye, és hogy viselkedtek velük. Például hiába volt ennyire kivételezett helyzetben Tiro, amikor egy asztál ültek, és mindenki előtt nyúlt az ételhez, és kezdett enni, még Gordianus  is felszisszent.
A legtöbb szereplőt megszerettem, ez alól a gyanúsított, az ifjabb Roscius volt kivétel, őt szinte az első pillanattól kezdve utáltam, akár ártatlan, akár nem, cseppet sem sajnáltam volna, ha elvégzik rajta az apagyilkosságért járó igen kegyetlen büntetést.
Aztán a könyv háromnegyedénél belendülnek a dolgok, az egy helyben toporgás megszűnik, és kezd összeállni a kép, hogy miért is történt mindez.

Ez Sulla diktatúrájának az időszaka, és nagyon jól sikerült a korhangulat ábrázolása. A nagy rablások és kisajátítások már megtörténtek, és bár az emberek még mindig nem érezték magukat biztonságban, lenyugodtak a kedélyek, és ment az élet tovább, bár senki nem felejtette el, milyen volt a feketelisták miatt rettegni, akik Sulla ellenségeit sorolták fel, és a vagyonelkobzás és a kivégzés legfőbb irányadója volt. Nagyon könnyen fel lehetett kerülni erre a listára, főleg ha nagyon gazdag volt valaki, és netán keresztbe tett egyszer valamikor Sullának vagy valamelyik barátjának.

Ez egy nagyon jó történelmi regény, aminek a krimi-szála egy kicsit unalmas, viszont tökéletes lehetőséget adott rá, hogy a korszakot, a gondolkodásmódot, a diktatúra idején uralkodó közhangulatot bemutassa. Szerettem a leíró részeket, amikor a római utcákat részletezte, vagy a vidéki látványról mesélt. A karakterek éltek, szinte láttam őket, de egy dolgot sajnáltam, hogy Gordianus nekem végig homályban maradt. Azon kívül, hogy jó a logikai készsége, és hogy őszül, nem tudtam meg róla semmi mást, nem láttam magam előtt, és akárkit is képzeltem a helyébe valahogy mindig sántított a kép. Lehet, hogy a következő részek ezt majd árnyalni fogják, nagyon remélem.