Félix J. Palma - Az idő térképe

"De ha őket nem zavarja is a csend, gondolom, önöket annál inkább, hisz valamiképp velük együtt utaznak a kocsiban, így bizonyos értelemben kényelmetlenül érezhetik magukat; ezért mellőzöm e háborítatlan csend mibenlétének és minőségének taglalását - alig zavarja meg a kerekek csattogása-, nem írom le a lovak hátsó fertályát..."

 
Először nem is akartam idézni, mert a könyv egészéből kiragadva elég elrettentőnek tűnik bármilyen rész, de valahogy érzékeltetni akarom, hogy milyen is ez a könyv hangulatában, csak hogy senkit ne érjen meglepetés. Hát ilyen. Lassú, komótos, részletes, és ami ebből nem látszik, sőt egyik idézetből sem látszana, hogy mégis nagyon izgalmas, minden körülményessége ellenére. Van egy olyan tulajdonsága az ilyen stílusnak, hogy magába andalítja az embert, és amikor felnézünk a könyvből, hirtelen nem tudjuk, hol is vagyunk.

Érdeklődve figyelem a külföldi steampunk irodalmat, és bár vannak könyvek, amiket sokkal jobban magasztalnak ennél, bevezetésnek nagyon is jó kis történet ez. Andrew, egy gazdag ifiúr 18 évesen beleszeret egy whitechapeli prostiba, aki végül Hasfelmetsző Jack áldozatává válik, teljesen tönkretéve ezzel Andrewt. 1896-ot írunk ekkor, majd eltelik 8 év; úgy tűnik, Andrew eddig bírta Mary nélkül, és Charles, az unokatestvére éppen hogy csak meg tudja akadályozni az öngyilkosságát. Egy igen különös dolgot villant fel előtte, az időutazást. A hírek szerint ugyanis egy tudós megvalósította az időben utazást, de mivel ez visszafelé nem működik, Wells-hez irányítja őket, érzése szerint ugyanis az írónak van egy időgépe, ami ha valóban így van, talán segíthet a problémájukon. Merthogy Charles azt találta ki, hogy visszautazva az időben Andrew megakadályozhatná szerelme halálát, és megölhetné a Hasfelmetszőt.

De mint a fenti idézetből is látszik, nem fogunk olyan ripsz-ropsz választ kapni semmire sem. Itt minden lassan, komótosan, kimérten és terjengősen történik, mindez jó értelemben. Én olvasás közben nem csak a világra csodálkoztam rá, hogy hova ez a nagy sietség, de elég nehezen viseltem a váltásokat is. Amikor arról olvashattunk, hogy Andrew micsoda kínokat élt át, azt hittem, végig róla lesz szó, és tudomásul vettem, hogy így jártam. De nem, mert aztán jött az a rész, amikor Murray és csapata ráakadt az időalagútra, amiről először azt hittem, hogy unalmas lesz, de annyira belemerültem, hogy amikor elhagytuk Murray professzort, szabályosan meglepődtem, hogy ki ez az Andrew és mit keres itt? Én még akarok olvasni a nádemberekről meg a rózsaszín kősivatagról, Andrew meg oldja meg a problémáját, ahogy akarja. Egyszóval ez tipikusan az a magába szippantós könyv, de, és itt megint a fenti idézetre tudok csak utalni, akármikor nem lehet olvasni. Meg kell várni a hangulatot hozzá,  egyébként szerintem unalmas lesz és idegesítő.

A központi figura Wells, tőle indul, és hozzá vezet minden szál, ennélfogva neki kell kibogoznia azokat a bonyolult helyzeteket, amikbe a szereplők egyre jobban belecsavarják magukat. Mert úgy tűnik, semmi nem változik soha, de valaminek mégiscsak kellene változnia, és az ő kombinációs képességére van szükség, hogy meglegyenek a válaszok, és kilábaljanak hőseink a bajból, többek között ő is. De általa olyan kérdések is terítékre kerülnek, hogy milyen mértékű beavatkozást visel el a múlt, milyen kihatása van annak a jelenre, pláne, melyik jelenre hat ki,  mi etikus ebben az esetben, és mi nem az, egyszóval olyan morális problémák, amik az időutazással kapcsolatban muszáj, hogy felmerüljenek, még ha ezek csak elméleti problémák is.

Palma nagy tehetség: elülteti az olvasó fülébe a bogarat, hogy mitől is élt és uralkodott Viktória királynő olyan nagyon sokáig, vagy mitől is volt olyan precíz Wells regénye, Az időgép, közben pedig dehogyis van az úgy, az teljesen másképpen van, de az már spoiler lenne, hogy hogy is van. A könyvtolvaj egy hatalmas ötlet, Derek Shackleton története pedig egyenesen zseniális, de az igazi vonzerő Wells volt, a maga kis törékeny, satnya testével, és okos fejével, meg a regényeivel. A könyv igazából három történet, három különböző időutazással, és mindegyiknél eljön az a pont, ahol összekapcsolódnak a részek. Közben pedig jól körüljárjuk a szereplőket, és az időhurok okozta problémákat, és amikor leesik a tantusz, jót vigyorgunk, mert Palma nagy kópé.

Van egyfajta különös humora, ami nincs folyamatosan jelen, viszont időnként felvillan, akkor viszont muszáj felröhögni. Amolyan helyzet adta irónia, ha figyelmesen olvasom észreveszem, ha nem, átsiklom felette, viszont a történetek létre sem jöhettek volna e finom humor nélkül. Olykor viszont elkalandozott a figyelmem, mert ennyi beszédre, ami a dolgok legapróbb összefüggéseit is feltárja, és a legszerteágazóbban mesél, nem lehet mindig 100%-osan odafigyelni, de pont ezért, mert ennyire cikornyásan mesélt, igazából sose vesztettem el a fonalat. És le a kalappal Palma előtt, mert nagyon szépen szövi ezt a mesét, kézben tartja a szálakat, és nagyon ügyel, hogy a legutolsó részlet is a helyére kerüljön az olvasóban.

Nagyon értékelem, ahogyan Palma ír. Különleges és szokatlan, de igazi élményszámba megy ez a kalandregényes történelmi sci-fi. Egyre jobban imádom. És a regény végén a köszönetnyilvánítás keresetlen volt és egyszerű, és ettől nagyon őszinte.