Elmenekültem a múlt elől. Fogtam a gyerekeket, felégettem magam mögött mindent, és jótékony, mindent eltakaró ködbe burkolóztam. Nem varázsoltam, Anoukkal is elhitettem, hogy varázslat nem étezik. Nem akartam tudni a titkokról, a múltról, a fájó pontokról és örömet okozó apróságokról; nem készítettem több csokoládét. Biztonságban éreztem magam, már amennyire egy magamfajta biztonságban lehet, de a szélre mindig figyeltem. Azt hiszem, ez már életem végéig így lesz, mert a Fekete ember és a Nyájasok bármikor ránk találhatnak, és akkor tovább kell állnunk. Talán Thierry egy esély, hogy maradjunk, és gyökeret ereszthessünk, hogy ne fújjon el az első gyenge fuvallat.
Anouk, szegény, hazudnom kellett neki, de elhitte, vagy legalábbis nagyon próbál úgy tenni. Igyekszik beilleszkedni, de a másság úgy árad belőle, hogy lehetetlenné teszi. Nem olyan, mint ők, és ezt ők is tudják. Soha nem fog tudni beolvadni, és féltem, hogy a már nem gyermeki lázadás olyan utakra sodorja, ahol már nem tudok a segítségére lenni.
Rosette, a kicsi Rosette. Ő nem engedi magához közel a hazugságot, és használja minden képességét, holott még csak három múlt. Olyan csöpp, olyan védtelen, és mindent meg kell tennem, hogy távol tartsam őt a világtól. Az apró Balesetek, amíg senki nem látja, senkinek nem tűnik fel, nem okoznak gondot. Hogy később mi lesz? Nem tudom. Talán jön egy újabb széllökés, ami tovább taszít minket, és akkor újból megbújhatunk egy ideig az árnyak névtelenségében, alaktalanul, és szürkén.
De addig meghúzzuk magunkat szerényen ebben a kopott, eldugott kis kávézóban, ahol hagyom kifakulni a feliratot, és még csak véletlenül sem próbálok nevet adni a helynek. Hiányzik a csokoládé illata, a lágy anyaga a kezeim között, a márványlap hidege, és a folyékony, sűrű fekete massza gyúrásának megszokott, szertartásos mozdulatai.
De aztán megjött Zozie, és minden változni kezdett, és a titkaim már nincsenek biztonságban a porosodó ládikóban. Rossz szelek fújnak, de már túl későn vettem észre, hogy egyáltalán fújnak...
Harrisban egyszerűen nem tudok csalódni. Nem, ez így nem igaz, mert egyszer sikerült , de ezt betudom annak, hogy mindenkinél kell valami, amihez képest a többi alkotása klasszisokkal jobb. Sok minden miatt lehet őt szeretni: hogy folyamatosan megújul, és soha nem ismétli önmagát, hogy fantasyt éppolyan jól tud írni, mint novellákat vagy krimit, hogy a történeteit áthatja az a finom mágia, ami utánozhatatlan, és senkinek nem sikerült ennyire jól megjelenítenie, még Alice Hoffmannak sem.
Engem Zozie, minden jóságtól mentes hátsó szándékai ellenére, elbűvölt. Az átalakulási képessége, még ha mágia segíti is, egyszerűen csodálatra méltó, és nem tudtam utálni, pedig tudom, kellett volna. Érdekes, színes egyéniség volt, teli titkokkal, és bár elég sokat elárult a múltjáról időközben, igazán soha nem ismerhettem meg.
"Nem könnyű egy boszorkány lányának lenni. Még nehezebb az anyjának."
Egész végig csokoládéillatban, vaníliában, fűszeres aromákban fürödtem, Harris egyszerűen mestere az illatok papírra vetésének, és annyira élveztem, hogy minden, de minden, csupa mágia volt, és boszorkányság, és varázslat, és csak úgy áramlott az erő mindenfelé, hogy szinte láttam a tűzijátékokat.
(értem én, hogy a filmes borítót sok esetben jobban viszik, de tekintve, hogy a filmnek nem sok köze volt a könyvhöz már az első résznél sem, a másodiknál meg még film sincs, nem értem a választást, főleg, hogy annyira hangulatosak az eredeti nemfilmes fedlapok.)
0 Megjegyzések