A legtöbb novella nagyon tetszett, nagyon kevés volt, amelyik nem, a verses formától viszont kiszaladtam a világból, amiért nagyon kár, mert némelyik kifejezetten remek sztori volt. Tudom, hogy nem attól vers valami, hogy rímel a vége, nade ez nem vers, csak több sorban tagolt próza, ami így úgy néz ki, mintha vers lenne, de nagyjából ennyi a formai negatívum. Lényegesebb, hogy maguk a történetek, kevés kivétellel, tényleg olyanok, amiket nehéz letenni, lehet közben borzongani, és tűkön ülve várni a végét. Tetszett, hogy nem igazán volt happy end, és hogy végre tényleg a történetekhez méltó karaktereket alkotott. Azt hiszem, nem olvastam még olyan novellákat, ahol ne lett volna hiányérzetem: vagy azt kérdeztem, hogy 'ez most mi volt? minek kellett ezt megírni?' vagy azt, hogy 'miért nem folytatódik még?' Gaiman az első, ahol nagyrészt maradéktalanul elégedett voltam mindennel: kellően volt hosszú, vagy rövid, minden klappolt, mindenki olyan volt, amilyennek lennie kellett, és az aktuális terjedelembe minden belefért, amit a történet megkívánt.
Jó érzéssel tettem le, az már tényleg csak egyéni ízlés kérdése, hogy nem mindegyik tetszett, de a 80%-a jó volt. Tud ez a Gaiman, ha akar, meg ha hagyja magát. Le vagyok nyűgözve Gaiman fantáziájától: álomseprő, a troll hídja, a mindig 19 éves lány, ami egy se füle, se farka történet, de nagyon tetszik. A kedvencem Az aranyhalas medence és más történetek , és Hófehérke története, a Hó, üveg, alma . Mondjuk eddig sem a fantáziájával volt gondom, de itt legalább a megvalósításuk nekem is bejött. És imádom a borítót.
0 Megjegyzések