2012/05 ~ Keményfedél

2012/05/30

Orson Scott Card - Ender árnyéka

Card ezt a könyvet nem a Végjáték folytatásának szánta, csupán az abban történt eseményeket világítja meg egy másik szereplő szemszögéből. Ez a másik szereplő pedig egy csöpp kis ember, Bean, akiről hamar kiderül, hogy különleges. Alig látszik két évesnek, de életben maradt az utcán, családot szervez maga köré, miközben próbál a lehető legészrevétlenebb maradni, és nem kitűnni intelligenciájával és fejlett kombinációs képességével.
Carlotta nővér, egy nagyon talpraesett és éles nyelvű apáca feladata, hogy az utcán kallódó gyerekek közül kiválogassa az ígéreteseket, akik aztán feljutnak a Nemzteközi Flotta katonai iskolájába, ahol különleges kiképzésben fognak részesülni. A Flotta parancsnokokat keres, így nem csak felkészítik őket jövőbeni feladatukra, de meg is figyelnek velük kapcsolatban minden apróságot: mire használják a netet szabadidőben, hogyan oldják meg az elmejátékokat, hová mennek, meddig maradnak, hogyan teljesítenek, és milyen jellemek.
Bean azonban igyekszik túljárni az eszükön, és felismerve a tanárok szándékait, kivonja magát minden olyan alól, ahol vizsgálhatnák és elemezhetnék. persze, ebből a magatartásból is elég sok mindent le lehet szűrni, de ez mégis több előnnyel jár számára, mint hátránnyal. Ő az iskola legfiatalabb és legkisebb diákja, és mindenki egy titokzatos Enderhez hasonlítja, akit először messzire elkerül, végül mégis mellette köt ki. Először nem is képzelnék, mennyire összefonódik majd a sorsuk, és mekkora szükségük lesz egymásra, ráadásul az emberiség sorsa is az ő kezükben van.

Akik olvasták már a Végjátékot, azoknak sok minden nem lesz meglepetés, úgy gondolom, maga a történet nem változott semmit, csak más szereplők szemszögéből lehet követni az eseményeket, és más gyerekeket lehet megismerni és megkedvelni. Őszintén szólva, nagyon szkeptikus tudok lenni, amikor gyerekeket helyeznek egy történet élére, és itt is aggódtam cseppet, mert ugye még nem olvastam a Végjátékot, sőt, még semmit sem olvastam Cardtól, így nem tudtam, mire számítsak. És már jó pár nap eltelt, hogy befejeztem a könyvet, de még mindig sok dolgot el kell tennem magamban ezzel a történettel kapcsolatosan.
Döbbenetes volt látni, hogy gyerekek milyen körülmények között élnek: kiszolgáltatva az elemeknek, az utcán tengetik napjaikat, igyekezve életben maradni. Senki nem tudja, hová lettek a szüleik, miért nem törődnek velük, hol vannak a rendfenntartók, amikor a kölkök balhéznak, és hogyan juthatnak odáig alig tízévesek, hogy bandákat irányítsanak, élelmet szerezzenek, és valahogy istápolják egymást, főleg a kicsiket.

Teljesen valószerűek a konfliktusok, és úgy gondolom, ilyen helyzetben nagyjából hasonlóak lennének a valóságban is a reakciók. Ez később, a hadiskolában annyiban fog változni csak, hogy mivel más társadalmi közegből jöttek a gyerekek, egészen másban látják a problémákat is, de a konfliktuskezelésük nem tér el túlságosan az utcán élő társaikétól.
A tanárok egyáltalán nem gyermekként kezelik őket. Kíméletlenek velük, akár testi, akár szellemi próbákról van szó, de valamilyen szinten érthető, hiszen az iskolába bekerült gyerekek közül senki sem átlagos, inkább van néhány diák, akik még közülük is kilógnak az átlagfelettiségükkel, leginkább Ender és Bean. Úgy viselkednek, mintha felnőtteket képeznének ki, úgy is beszélnek a diákokkal, és el is várják, hogy ezek a tizenévesek felnőjenek a velük szemben támasztott elvárásokhoz.

A gyerekek karakterei mellett volt néhány nagyon érdekes felnőtt figura is, nem tudom, ha elolvasom a Végjátékot, Ender szemszöge mennyire fogja árnyalni a személyiségüket. Így első olvasatra elég fekete-fehérnek tűntek, viszont mindannyiuknak voltak olyan megnyilvánulásai, ami miatt nagyon kíváncsi vagyok, hogy Ender és csapata hogyan látta őket. Bean szemén át látva, volt, akit kedveltem, volt, akit nem, sajnos bármennyire is érdekes lett volna némely tanár, alig tudtam meg róluk valamit.
Bean-nek elég sok hézag feltűnt a rendszerben, kiskapu, amiken kislisszolhatott, vagy packázhatott a tanárokkal, és némely rendbontásra nem is pazarolt sok szót Card, csak megemlítette, hogy ilyen is van. Ennek volt előnye is, nem kapott Bean kész infókat, amitől csak okosnak tűnhetett volna, hanem a felszínen megmutatkozó néhány lehetőségből kellett kikövetkeztetnie a miérteket és hogyanokat, és így valóban szinte emberfelettien intelligensnek tűnt. Hátránya volt pont az, amit a karaktereknél hiányoltam, hogy a tanárok életéről szinte semmi infóm nem volt, pedig nagyon érdekelt volna, de talán Ender története többet el fog róluk árulni.

A világkép itt úgy néz ki, hogy jönnek a hangyok, akik le akarják igázni az emberiséget, és ellenük készítik fel ezeket a gyerekeket. A végén számomra volt egy hatalmas logikai baki, ami viszont az egész hangy-invázió mikéntjét megkérdőjelezi, de azt most itt inkább nem taglalnám, mert óriási spoiler, és hátha valaki ezzel a könyvvel akarja kezdeni a Végjáték világával való ismerkedést. És még az is lehet, hogy a Végjátékban majd választ kapok.
De ezt leszámítva az egész kivitelezés mesteri, nincs semmi hiányérzetem, sőt, pótolni fogom, amit eddig elmulasztottam Cardtól.

A könyvet kiadja az Alexandra.
Share:

2012/05/28

George Mann - Mechanikus London


Ahogy megláttam ezt a könyvet, beleszerettem a borítójába. Egyszerűen vonzanak a szép könyvek, és bár a magyar megjelenés nem eredeti borítóval jött ki, az is nagyon szép, úgyhogy nem is volt kérdés, elolvassam-e. Oké, nem mindig szerencsés, ha az ember a borító alapján választ könyvet, de nekem nagyrészt bejön, és értekezhetnék most a borító és a belbecs közötti különös kapocsról, de azt majd máskor.

London, 1901. Viktória királynő uralkodása, a technikai vívmányok kora, léghajók szállnak az égen, és az emberek kétféle nézetet vallanak: vagy bíznak a technikában, és teljesen rá is bízzák magukat, vagy távolságot tartanak az újdonságoktól, és megmaradnak a régebbi módszerek mellett.
Meglepődve vettem tudomásul, hogy a főszereplő nyomozó, Sir Maurice Newburry is azok közé tartozik, akik nem utaztak még léghajón. Nekem biztosan az első dolgom lett volna kipróbálni, de sir Maurice-nak rengeteg más dolga is van. Indiából ugyanis betört Angliába egy kórság, amit pestisnek neveznek, de egészen mások a tünetek. Aki megfertőződik, abból zombiszerű gyilkológép lesz, a ködből támad a gyanútlan áldozatra, és azt megmarva terjeszti tovább a halálos és nagyon randa kinézetet okozó kórságot.
Aztán ott van egy nagyon furcsa eset, amikor több szemtanú is látott egy világító rendőrt a whitechapeli gyilkosságok környékén, és ezek igazán testhezálló feladatok sir Maurice számára, hiszen kedtvtelve bújja otthonában az okkultista és ezoterikus könyveket, különféle elméleteket állítva fel, amik a valóságban is meg kell, hogy állják a helyüket. Elismert antropológus, segít egy jóbarátjának, aki a Scorland Yard nyomozója, sir Bainbridge-nek, és nem mellesleg a királynő szolgálatában is áll, tehát ha őfensége utasítja valamire, annak haladéktalanul eleget kell tennie. Mint amikor írásos parancsot kap, hogy járjon el a lezuhant léghajó ügyében, és derítse ki, mi történt valójában; nem tartja igazán neki való feladatnak az esetet, de persze nem utasíthatja vissza.

A borítón azoknak ajánlják a könyvet, akik szeretik a steampunkot, és rajongói Holmes-nak. Nem szoktam hinni ezeknek az ajánlóknak, ezt is csak utána láttam már, hogy kiolvastam a könyvet (valamiért csak a képre koncentráltam :D), de azt kell mondjam, nagyon eltalálták, hogy kiknek is való. Nekem ugyan Holmes nem jutott eszembe olvasás közben, Murdoch felügyelő viszont folyamatosan, sir Maurice engem rá emlékeztetett, főleg, mert neki is van egy nagyon talpraesett és okos segítője, Veronica.
Annyira jól van megalkotva ez a történet, könnyed, szórakoztató, hangulatos, egyszerűen amikor leültem olvasni, azt is elfelejtettem arra az időre, hogy hol vagyok. Még a logikai bakikra is úgy tekintek, mint kedves közjátékra, mint amikor Newburry Veronica-hoz beszélve int neki, hogy üljön vissza a székére, majd három mondat után kinyitja az ajtót maga elé engedve a lányt. Ezt teszi, ha elfogult leszek egy könyvvel.
A hangulat valóban századelős, és nagyon angol, engem mindig elbűvöl az az udvariasság és figyelem, ahogyan egymással szót váltanak az angol emberek. Legalábbis a könyvekben, hogy a valóság milyen, azt még nem tapasztaltam. Azt meg különösképp imádtam, amikor Veronica is bekapcsolódott a társalgásba, mert öröm volt látni, hogy mennyire zavarba jöttek tőle a férfiak. És sokszor jól is jön, hogy ennyire nem tudnak hová tenni egy beszélő női lényt, mert így zavarukban elszólják magukat, netán nem tudnak ügyelni az arckifejezésükre, vagy a testük árul el valamit.
Newburry-t igencsak szórakoztatta, hogy Veronica milyen reakciókat tud kiváltani az emberekből. De teljesen logikus, akkoriban még egyáltalán nem volt megszokott dolog, hogy a jól szituált nők is dolgoznak, főleg nem ilyen munkát. Mellesleg sir Maurice sem volt egy unalmas karakter, megvannak a maga kis titkai, mint ahogyan minden agglegénynek, akinek saját bejárónője van, és ennyire sokrétű munkája.
Először azt hittem, hogy ez a három szál, amivel a regény indít, egy kicsit sok lesz egyszerre, de aztán helyrekerült minden. És ha valamit értékelek egy krimiben, az az, amikor szépen, logikusan derülnek ki dolgok, egyik lépés jön a másik után, közben gyűjtjük az információkat, helyrekerülnek a kirakós darabjai, mint itt. Nem voltak légből kapott információk, túlvilági sugallat (pedig sir Maurice mindent megtett ennek érdekében), egyszerűen és tényszerűen kerültek elő az okok és az okozatok.
Ne feledkezzek meg az automatákról sem, amik kezdték ellepni a háztartásokat, a munkahelyeket, és ez sem történhet meg következmények nélkül, főleg, ha egy kísérletező kedvű tudós találmánya mindehz, aki nem riad vissza semmitől.
És ahogy szövődik a románc Newburry és Miss Hobbes között, olyan tipikusan hidegvérűen-angolosan, az nagyon bájos.
Ami viszont feltűnt, hogy a szöveg kicsit túlírt, túl körülményes. Nem zavaró éppen, mert a cselekmény sodort magával, de olykor három-négy mondatban írta le azt, amit egyben is elég lett volna.

És most nem szeretném, ha felhördülnétek a párhuzamot olvasván, de nekem egyszerűen van egy olyan érzésem, hogy ennek a könyvnek a testvére a Soulles. Igaz, a Soulless fantasy a mindenféle lénnyel, a mechanikus London meg inkább misztikus krimi a maga kis rejtélyeivel, és nem a steampunk minőség miatt állítom őket magamban egymás mellé, hanem mert a hangulatuk annyira eltalált, annyira századelős, és annyira hasonló, ráadásul nagyon angol, hogy úgy érzem, teljesen kiegészítik egymást.

Share:

2012/05/26

Kedvenc írók

Amadea indította a körbeposztot (azt hiszem, ő volt, és azt hiszem, az akar lenni, de nem tudom pontosan, miért posztoljuk most ezt :D) a kedvenc írókról. Akkor jöjjön az én listám.
Nem is tudom, kit kellene először említeni, mert itt aztán végképp nem tudok sorrendet felállítani, úgyhogy akkor legyen a hölgyeké az elsőbbség.

Joanne Harris. Ő az, aki nem tud olyat írni, amit ne imádnék, bár tény, hogy van könyve, ami nekem kilóg a sorból, de van, aki meg pont emiatt azt szereti, úgyhogy szerintem ő az az írónő, akit mindenki szeret, ki ezért, ki azért. Minden magyarul megjelent könyvét olvastam (hopsz, nem, a Szent bolondokról megfeledkeztem), és ebben az esetben ez megegyezik az életművével, ha leszámítjuk a legelső könyvét, amit ő már inkább fel sem vállalna, úgyhogy elvileg át fogja írni. Jönni fog majd egyszercsak a soron következő könyve, elvileg még az idén, és igazán örülnénk neki, ha nem ülne évekig rajta a kiadó.
Rúnajelek
Szent bolondok

Alice Hoffman az az írónő, akinek a könyvei megjelenéséért egy időben Amadeával kampány formájában körbeírogattunk a kiadóknak, és próbáltuk győzködni őket, hogy folytassák a megjelentetését, mert lehet, hogy nem igazán tökéletes minden könyve, de akkor is. Imádjuk, és olvasni akarjuk. Na, szerintetek mi volt a reakció? hát, amennyit mi élőszóban beszéltünk eddig egymással, pont annyi. Semennyi. Még csak annyi sem volt, hogy visszaírtak volna, hogy bocsi, de nem. Mondtam már, mennyire utálom, mikor a kiadó levegőnek nézi az érdeklődőket? Egyedül a Kelly kiadó érdemesített arra, hogy utána nézett, és beszélgetett velem, és úgy mondta, hogy nem lát benne üzletet.Na, mindegy, örülünk annak, ami van, tőle még egy könyv hátravan, legfeljebb kezdem elölről a többit. Mert ez a nő úgy ír, hogy az ember életkedve az egekbe szökik tőle. Teli van misztikával, olyan kézzelfoghatóval, ami közben kisiklik a kezem közül, és én ebbe teljesen bele tudom élni magam.
Hetedik mennyország

Ó, Karen Marie Moning. A barátnője akarok lenni. Minden könyvét akarom. Nem fogom már jobban túlragozni, ahol csak lehetett, én már áradoztam róla, olvassátok inkább el ezt a posztot, hogy miért is érdemes Moningot olvasni.
Rossz hold kelt fel

Karen Chance azon írók közé tartozik, amik teljesen megosztják az olvasókat: vagy szeretik, vagy utálják. Én imádom, bár szinte bocsánatot kérek érte, amiért olyanok a regényei, amilyenek: pörög, nincs egy pillanatnyi lehetőség még szuszogni sem, annyi minden történik a könyvekben. nem hibátlan regények, de aki egyszer rákap, nem fog tudni leállni. A varázsa azt hiszem, a történetszövésben, és néhány erősebb karakter jellemében van. Leginkább a főhősnő Cassie Palmer az, aki sokat dob a könyvön, és inkább azoknak szokott tetszeni, akik szeretik a belevaló főhősnőket, akik nem csak úgy tesznek, mintha nagyon vagányak lennének, hanem valóban azok.

Manda Scott-ot mindenképpen ide kell sorolnom, ő az az írónő, akit most az Agave talált meg a A római kémes sorozatával, amit ugyan még nem olvastam, de ott pihen mellettem az éjjeliszekrényen bevetésre készen. Vele a Boudica-ról írt sorozata hozott össze, annyira jól szőtte a mesét, hogy szinte sajnáltam, hogy nem élhetek már akkor. Ha a Római kém csak feleolyan jó lesz, akkor is egy nagyon jó könyvet fogok olvasni. Van ugyanis egy elméletem, hogy aki egyszer tud írni, az a tizedik könyvében is fog tudni írni, menet közben esetleg lehetnek szerencsétlen témaválasztásai, de az írás az nem olyan, hogy egyszer tud, egyszer meg nem. Ezért merek nagyon reménykedni ilyenkor, amikor csak tervbe veszem valakinek a sokadik könyvét.

Caleb Carr sajnos azóta sem csinált magának honlapot, pedig már időszerű lenne, meg az is, hogy befejezze végre Laszlo Kreizler harmadik könyvét. Ha krimi, nekem ő az alfa és az omega. A regényei komplexek: történelem, krimi, pszichoanalízis, bűnügyi történelem, gyönyörűen ötvözve a századfordulós amerikai létezéssel. Mert ez nem csak életérzés, hanem bemutatja nem csak a bűnözők lelkivilágát és mozgatórugóit, és a bűnügyi technika fejlődését, de a perifériáén létező emberi életeket sem hanyagolja el.

Mindenképpen itt a helye Dennis Lehane-nek is. Nem is tudom, mit mondja róla. Krimiket ír, de ez egy dolog. A könyvekben mindig felvet valami aktuális társadalmi problémát, amitől nem kerül ugyan más megvilágításba a tett, és nem lesz megbocsájtható, viszont sokkal érthetőbbé válik, és egy kicsit felpiszkálja a biztonságos kényelemben otthon olvasgató agyát, hogy most vajon mi folyhat odakinn, az ajtón kívül, kicsiben, vagy akár nagyban. Nem olvastam még minden könyvét, de majd fogom. (egyszer ki kellene számolni, hány száz évig kellene élnem, hogy mindent elolvassak, amit akarok.)
Titokzatos folyó
Hideg nyomon
Megszentelt életek

Nem tudom, egyetlen könyv után illik-e kedvenccé avatni bárkit is, de én ezt tettem Justin Cronin-nal.
Mást nem nagyon akarok róla írni, olvassátok el a könyvét. Higgyétek el, érdemes. Nehéz, de olyan élményben lesz részetek, amit kevés író tud adni.

Aztán van két író, akikről nem posztoltam még, esetleg csak keveset, és ez így is marad.
George R.R. Martin-t a Trónok harca HBO-s sorozata óta szerintem az is ismeri, aki nem akarja. Én még a boldog békeidőkben ismerkedtem meg vele, egy olyan vásárlással, ami totál lutri volt, iszonyatosan drága, de az utolsó fillérig megérte. Egyszerre vettem meg ugyanis négy kötetet egy könyvesboltban, két olyan sorozat első két részét, amiről előtte sosem hallottam. Ez még abban az időben volt, amikor nem mászkáltam a neten könyvek után kutatva, hanem bementem a könyvesboltba, és megvettem, amit szimpatikusnak ítéltem. Így jött velem haza akkor a Trónok harca és a Királyok csatája.

És ekkor került a kezembe a Malazai bukottak könyvének regéjének első két kötete, és azóta Steven Erikson neve fogalom nálam.
Nagyon vicces váráslás volt egyébként, mert emberemet totál kiidegelte, hogy vagy tízszer mentem vissza, hogy most akkor megveszem, nem veszem, megveszem, nem veszem, marha drága lesz, a francba, most már rakd bele a kosárba, aztán haladjunk. Így kisebb volt a lelkifuri, hogy bár sok pénz, de mégiscsak rákényszerítettek, hogy vegyem meg.:D De nem bántam meg. Ez az a sorozat, aminek a hetedik részét kétszer is képes voltam megvenni, mert úgy tűnt, hogy innentől csak puhafedelesben fogják kiadni, de aztán az olvasók nyomására megjelent keményben is, és bár nem vagyok erre háklis, itt most az vagyok mégis.

Most nézelődök még a könyvek között, hogy van-e valaki, aki kedvenc, csak elfeledkeztem róla, de úgy látom, nincs, ennyien vannak. Nem tudom, kinek mit jelent, hogy kedvenc, nálam azt, hogy minden könyvének ott kell pihennie a polcon, kézzelfoghatóan. Ha egyszercsak elkezdenének belőlük e-ket is árulni, biztos, hogy figyelemre sem méltatnám, még ha tizedannyiba is kerülne, mint igazi, keményfedeles mivoltukban. És lehet, hogy az egyik könyv nagyon bejövős, a másik meg annyira nem, akkor is kedvenc mindegyik, mert ez ezzel jár.
Share:

2012/05/25

John Scalzi - Vének háborúja

A föld lakosságát a Gyarmati Haderő védelmezi, akiknek a tagjai a földön elöregedettekből állnak. Ha betöltik a 75. életévüket, jelentkezhetnek a seregbe, ezzel lemondanak arról, hogy valaha is visszatérjenek a Földre, és láthassák itt maradt szeretteiket, barátaikat. Cserébe kapnak egy új, fiatal és felturbózott testet, amit mindenféle szinten számítógépes technikákkal meg nanorobotokkal javítottak fel.

Dióhéjban ennyi a történet, sokkal lényegesebbek azok a problémák, amiket menet közben vet fel.
Nekem először is szemet szúrt a fiatalítás folyamata. Nem is maga a technika, hanem a menete. A hajón kicsivel több, mint ezer ember várt arra, hogy fiatalítsák, és erre egy szál orvos jut, aki egyenként megy végig az embereken. Ha azt veszem, hogy mi csak egyről tudunk, és esetleg van több, valamennyivel több, akkor sem lehet egy nap alatt lezavarni egy ilyen testcserét. Számomra sokkal hihetőbb lett volna, ha egy nagy teremben, viszonylag egyszerre, komoly műszeres felügyelet mellett történik az egész, de ez a közben beszélgetünk, meg viccelünk, meg egy kicsit magyarázunk, és rengeteget kérdezünk, mindezt egyesével - nagyon elbagatellizálta a dolgot.
Hogy az új testében mindenki egymásnak esik, és egy ideig még levegőt is csak elnézést kérve lehetett venni, nehogy megzavarjanak valakit szex közben, hát... oké, ez van, nem voltam még 75, aztán meg hirtelen 20, szal elképzelhető, de kevéssé tartom valószínűnek, hogy lerángassam a gatyát az első utamba kerülőről.
Aztán nagyjából ekkor kezdtem kapisgálni, hogy ez nem sci-fi, legalábbis az összehasonlítást nem állja ki, ez inkább egy kalandregény, ami az űrben játszódik, vagány, okos főhőssel, akinek jó a dumája, és jól vág az esze.

A szemléletet viszont szerintem nagyon jól elkapta Scalzi, ahogyan a gyarmatosító ember a problémákat látja. Jelenleg, mivel be vagyunk szűkülve a Föld nevű bolygóra, az embernek beállítottságától függően többféle célja lehet: harmóniába hozni a lelkét a környezettel, esetleg a környezetét harmonizálni a lelkével, és kialakítani egy viszonylag biztonságos érzetet, hogy a Földet még sokáig az otthonunknak tudhassuk. Vagyis próbáljuk felfedezni azt az érzést, hogy a világunk tökéletes, még ha naponta szembesülnünk is kell azzal, hogy nem az.
Ha már kilépünk a bolygónkon kívülre, ez az igény kitágul: legyen biztonságos az univerzum, viszont az univerzum fricskát mutat, dehogy lesz ő biztonságos. Vagyis nem lehet csak úgy, mindenféle ellenállás nélkül gyarmatosítani az élhető bolygókat, mert az azokon létező intelligens élet ellenáll, sőt mi több, eljöhet az idő, amikor a saját integritásunkat kell tőlük féltenünk. Előzzük meg a bajt, igázzunk inkább mi, még akkor is, ha alapvetően logikus.
Ritkán látni könyvben ennyire szembeötlően egoista és önző hozzáállást.

Aztán ott van Maggie eszmefuttatása arról, hogy mindenki csodaszép lett, kivétel nélkül, ami szerinte az összetartozást erősíti, mert egy szép embernek szívesebben segítünk, mint egy csúnyának. Hát nem tudom, ha én katona lennék, és biztos lennék benne, hogy a halál vár rám, a szépség lenne az utolsó szempont, amit figyelnék. Ennél vannak jóval előbbre való dolgok egy ilyen helyzetben, és nem is igazán értettem, hogy ez miért lett ennyire központi kérdés.
De nincs ezzel baj, mert szerencsére nem veszi azért túl komolyan magát, egész végig megmarad könnyednek, humorosnak, és szórakoztatónak, már amikor ennek helye volt.
Mert szerencsére voltak azért keményebb helyzetek is, a kiképzés kimondottam embert próbáló volt, még felturbózott emberhez képest is. Ruiz törzsőrmester egy oltári fazon, és bár nem volt róla szó, hogy mennyire szép, biztos nem a tökéletes vonásai miatt volt alkalmas kiképzőnek.

A kiképzés időszakától kezdve már kezdtem nagyon élvezni a könyvet, mert Ruiz stílusa imádnivaló, és mert utána azonnal mentek is a háborúba, ahol John Perry, a főszereplő, megmutathatta, hogy mennyire intelligens. Ebben a háborúban nincs állandóság, nincs használható taktika, minden helyzet új, és minden ellenségnek máshol van a gyenge pontja. Aki felismeri, és a maga javára tudja fordítani, életben marad. Számomra ezek a részek mentették meg a könyvet, mert egyébként elég középszerű alkotás, néhány kiváló ötlettel.
Tudom, hogy az első fele kellett bevezetésnek, de túl nagynak érzem a kontrasztot, mert a felétől nagyon izgalmas lett és pörgős. Jó kis könyv ez, csak helyre kell tenni a furcsaságait.

A könyvet kiadja az Agave.
Share:

2012/05/23

Tündérkrónikák-rajongóknak!!

UPDATE  2


van már borító és fülszöveg:


"Elvesztette a nővérét, távol került a családjától, az otthonától, a régi, gondtalan életétől. Egy új, veszélyes helyen, két világ között üldözi testvére gyilkosát, ám őt még többen akarják kiiktatni.

MacKayla Lane azt hitte, készen áll, hogy szembenézzen a pokollal is, de rá kell döbbennie, hogy sokkal rosszabb is van, mint a halál.

A Rossz hold kelt fel ott folytatódik, ahol a Hajnalra várva vége szakadt.

Amikor a világok közötti kapu kinyílt, a Dublinra szabaduló szörnyű hercegek Prí-yát csináltak Macből, aki így immár a szabad akaratától is megfosztatott.
Meztelenül fekszik egy templom kőpadlóján, kiszolgáltatva a lelket is porrá zúzó szexuális éhségtől, s immár nem az a kérdés, hogy a sidhe-látó véghez tudja-e vinni tervét – hogy megszerezi a Sinsar Dubh-t és megöli testvére gyilkosát –, hanem, hogy van-e még egyáltalán esély arra, hogy valaha újra önmaga legyen.

Van-e még remény ott, ahol minden elveszettnek látszik? Van-e kiút abból a borzalomból, amitől Mac egész végig tartott, s ami nővére életét is követelte?
Vajon a titokzatos Barrons és a MacKeltarok, vagy V’lane, az érzéki Seelie herceg segíthet-e még ezek után, vagy ők is elbuktak azon az éjszakán, amikor az Árnyak elözönlötték a világunkat?

Arra az éjszakára, melyre rossz hold kelt fel, virradhat-e még reményt és enyhülést hozó hajnal?"
 
 

UPDATE!!

A kiadó blogján oldalt a linksávban lehet szavazni, hogy mit olvasnánk még szívesen.
szavazzatok, mert az összes jó sorozatra esélyünk lehet.:D

~~~~~~~~~~~

Sok-sok hála és köszönet a CorLeonis kiadónak, mert a Kelly lemondott Moning sorozatának a folytatásairól, és azt átvette a CorLeonis.

Hír a kiadói oldalon:


Kedves Moning Rajongók!
Kedves Olvasóink!

Ezennel megerősítjük a hírt, miszerint a Cor Leonis Kiadó átveszi Karen Marie Moning Tündérkrónikák sorozatának magyarországi megjelentetését a Kelly Kiadótól.

A még magyarul ki nem adott két rész, aDreamfever és a Shadowfever tehát hamarosan érkezik. :)


Konkrét dátummal még nem tudunk szolgálni, hiszen számos feladat áll még előttünk, de azon vagyunk, hogy lehetőleg Könyvhétre meglegyen a folytatása a sorozatnak. Természetesen itt is és a honlapunkon is folyamatosan tájékoztatni fogunk Benneteket, hogy hol tart a folyamat.

Őszintén reméljük, hogy ezzel a megoldással minden Moning rajongó elégedett, és immár semmi nem állja útját, hogy teljessé tegyétek a gyűjteményeteket, s ugyanolyan lelkesen várjátok a folytatást, mint amilyen lelkesen mi dolgozunk azon, hogy mielőbb a polcokra kerülhessenek.


Share:

Veronica Roth - A beavatott

Beatrice világa nagyon más mint a miénk, és igazából annál is másabb, mint amit én még lehetségesnek tartok. Az emberek itt 5 csoportra oszlanak, és ezt az öt csoportot még valamikor a múltban hozták létre, hogy a felbontás segítségével kiküszöböljék az emberi gyengeségeket. Az 5 csoport a Bátrak, Őszinték, Önfeláldozók, Műveltek, és Barátságosak, nevük egyben jellemző tulajdonságuk is. Beatrice az Önfeláldozók csoportjába született, és abban a tudatban nőtt fel, hogy bár ezt a csoportot kellene választania, ő mégsem elég jó, nem érzi, hogy önfeláldozó lenne. 16 évesen eljön a vizsga napja, amikor megállapítják majd a valódi hajlamait, Beatrice eredménye viszont nem egészen egyértelmű. Választás előtt áll: vagy marad a családjával, és ezzel egy életre magára veszi az Önfeláldozóak terheit, mindezt azzal megspékelve, hogy cseppet sem érzi magát annak, vagy pedig másik csoportot választ. Ő amellett dönt, hogy másikat választ, és elhagyja a családját.

És innentől lenne érdekes a könyv, ha felnőtteknek íródott volna, felnőtt szereplőkkel, de ők még csak gyerekek, és nekem nem egy olyan elborult világnak tűnt, bármennyire is disztópiának szánta az írónő, ahol gyerekeknek ilyen kemény megpróbáltatásokat kellene kiállni, ennyire mindegy az életük és feláldozhatóak, és ezt a társadalom szemlesütve elfogadja. Alapvetően lehetne ezt akár egészséges berendezkedésnek is felfogni, ha nem érezném falsnak, és az emberi természettől totálisan idegennek ezt a fajta társadalmi ötöslépcsős rendszert.  És igazából V.R. is érezhette, hogy az embert nem lehet ennyire lecsupaszítani egyetlen jellemzőre, mert a döntési ünnepség végén Beatrice apja nem egészen úgy reagált, ahogyan én az egy Önzetlentől elvárnám. Ezek így összességében meg is határozták a történethez való hozzáállásomat. És ahogy egyre jobban benne vagyunk a próbatételben, kiderül, hogy nem mindenki kaphat csoporttagságot a Bátraknál, lesznek, akik meghalnak, és olyanok, akik kihullanak, és innentől kezdve életük végéig a társadalom számkivetettjeként, alantas módon kell tengetniük az életüket. Nincs kitörési pont, nincs újabb esély, és ez eléggé drámaian is hatna, ha Roth kihasználta volna ezt a szálat.

Az Éhezők viadalához hasonlítják, pedig szerintem ég és föld a kettő. Persze, ebben is van szerelem, mert szerelem az kell, de itt legalább Négyes karaktere nagyon szimpatikus volt nekem az első pillanattól kezdve, és ez nem is változott; a világ is teljesen más, a Beavatotté jóval humánusabb, a beavatás menete, a harcok és a vérfürdő ellenére is. A Beavatott javára szól, hogy Tris (aki a könyv elején még Beatrice volt), igazán kidolgozott karakter, a megpróbáltatások, döntések sora alatt sokat fejlődik, és kihozza magából a maximumot, viszont az Éhezők viadala világa komor és sötét, teli van félelemmel és elnyomással, amit itt a Beavatottban egyáltalán nem érzékeltem.
Lendületes, akciódús regény, a történet folyamatos mozgásban van, a karakterek kedvelhetőek, 20 éves kor alatt biztos, hogy leköti az olvasót, mert 20 felett nekem már kevés ez a fajta szájbarágós megfogalmazás, főleg egy ilyen minden értelmet nélkülöző világfelépítéssel. Értem én, hogy az ember ne nézegesse folyton a tükörképét, de időnként nem árt megvizsgálni magunkat, hogy eléggé szalonképesek vagyunk-e, és ehhez még csak hiúnak sem kell lenni feltétlenül. És bocsánat, de attól, hogy valaki önfeláldozó, nem jelenti azt, hogy folyamatosan meg kell alázkodnia például a családi vacsorák alatt, ez engem a száz évvel ezelőtti elavult nevelési módszerekre emlékeztetett, amikor a gyerek még nem számított emberi lénynek, az csak valami csökevény volt, aminek a neve (csúnya szóval) kuss.
Viszont a borító nagyon szép, még úgy is, hogy ez a lángoló kör folyton az Éhezők viadalát juttatta eszembe. (Jó az egy írónak, ha mindig mások árnyékában marad, és más könyv jut eszébe az olvasónak, ha ránéz a borítójára?) Akit a fenti hibák nem zavarnak, az nagyon jól fog szórakozni, én inkább csak unatkoztam rajta, bár az is igaz, hogy most egyáltalán nem vagyok az ilyen típusú könyvekre hangolódva, de még így is nagyon értékeltem, hogy Tris okos, talpraesett, és tényleg a Bátrak közé való. Jó karakter lett, és sokkal inkább kiteljesedett a szerepében, mint Katniss, legalábbis ebben az első könyvben úgy tűnik.

A könyvet kiadja a Cicero.
Share:

2012/05/19

Alastair Reynolds - Napok háza

A szubjektív idő lassulását azon lehetett észrevenni, hogy a percmutató elkezdett eszeveszett sebességgel pörögni, mint valami centrifuga. A legtöbb jelenlévő már szintén beállította magát, csak egy páran maradtak még a normálidőben, őket az ideges, rángatózó mozgásukról lehetett felismerni.
Történetünk ideje előtt 6 millió évvel élt Abigail Gentian, egy tudós család sarja, akik a klónozást mesterfokon űzték, így természetesen Abigail is tovább folytatta a családi hagyományt, és ezer klónt állít ki magából, akiket szétküld a galaxis minden részére, hogy tapasztalatot és tudást gyűjtsenek. Ezek a klónok hasadványoknak hívják magukat, és bizonyos időközönként összegyűlnek, hogy a megszerzett tudást megosszák egymással.
Van két renitens klón, Campion és Purslane, akik mellesleg egy pár, akik rendszeresen megszegik a szabályokat, és elkésnek mindenhonnan, akárcsak most is, a legutolsó egyesülésről. Campion különutakat vállalt be egy vendég kedvéért, eljutnak a kentaurokhoz, és az Őrzőkhöz is, akik hatalmas szerves óriásgépként gyűjtik be a galaxis tudását az arra tévedőktől és követként megjelenőktől, akiknek ha hatalmas szerencséjük van, megússzák élve a velük való találkozást. Ennek a kitérőnek köszönhetően még a legkésőbbi lekéshető időpontról is lecsúsznának, de jön egy üzenet, hogy ha tehetik, kerüljék el a gyülekezőhelyet, mert a klánt megtámadták, és szinte teljesen kiirtották. Szinte csak maroknyi túlélő maradt, akik igyekeznek felderíteni, kik törtek a létükre, és miért, mi volt az az ok, ami miatt majdnem teljesen kiirtották a klánt. Ráadásul van egy igen furcsa jelenség, amit ők csak Hiánynak neveznek. Az Androméda ugyanis egyik pillanatról a másikra kialudt. Nem tűnt el, mert van ott valami, csak nem látható. És ők, meg Őrzők, és a tudás, amit hordoznak, igen nagy jelentőséggel bír.

A regény felépítésében nincs semmi különös, részekre bomlik, azon belül pedig fejezetekre. A részek mindig Abigail Gentiannal kezdődnek, majd belép a képbe egy különös játék, a Palotás is, és szépen lassan átlátjuk, mi mozgatta, amikor a Hasadványokat létrehozta önmagából. A két főszereplő pedig, Campion és Purslane, felváltva beszél hozzánk, szigorúan egymás után, és ez a következetes sorrendiség azért is jó, mert eleinte nem tudtam megkülönböztetni őket, de ahogy egyre több időt töltöttem a társaságukban (úgy nagyjából a könyv felétől), már egyértelműen szétváltak, mert nagyon eltérő a személyiségük, csak ez első látásra nem igazán feltűnő.
A karakterábrázolás nem igazán tökéletes, hiányoltam a sajátos hangokat, a kiemelkedő személyiségeket. Az egyetlen szembeszökő egyediséggel Hesperusznál találkoztam, a gépembernél, aki olyan volt, mintha egy angol komornyik került volna a csillagvándorok közé, és igazán üdítő volt a stílusa. Kicsit körülményes volt, nagyon intelligens és tisztelettudó, a végtelenségig nyugodt, és egy kicsit titokzatos is.
A tapasztalatokat csak önmagukért gyűjtögetjük, évmilliókra meghosszabbítottuk az életünket, de még ha minden rendben lenne is - ha épp nem támadtak volna ránk, és nem sodródtunk volna a kihalás szélére -, az elménk egyik eldugott szegletében akkor is ott lenne ez a neurotikus akkor is ott üvöltene bennünk egy hang, hogy nekünk mindent látnunk kell, hogy minden sarkot át kell kutatnunk, hogy véletlenül se hagyjunk ki semmit. ... Tudjuk jól, hogy a galaxis sokkal nagyobb annál, mintsem hogy az egészet meg tudjuk ismerni, az a hang bennünk viszont nem engedi, hogy leálljunk.
Ami viszont nagyon elkapott engem ebben a történetben, az a galaktikus hangulat volt. Nagyon furcsa lehet hatmillió évesnek lenni, még akkor is, ha ennek a jó részét a hasadványok ilyen vagy olyan formában alvással töltik. Emberi elme számára felfoghatatlan ez a térbeli és időbeli távolság, ennyi idő alatt döbbenetes mennyiségű információt lehet összegyűjteni, és ha még hozzáveszem azt is, hogy az egyesülés alatt mindezt megosztják egymással, ritka erős idegrendszerrel kell rendelkezniük, hogy ép elmével átvészeljék az életidejüket. Reynolds rengeteg kérdést felvet az űrutazás közben, a távolságok áthidalásától kezdve az élet törvényein és a kultúrák ciklikusságán át, szinte minden ilyenkor felmerülő problémát megvizsgál. Nagyon leleményes volt a létformák megalkotásánál is; nekem ilyenkor általában az szokott lenni a bajom, hogy hiába írják le, hogy valaki hogy néz ki, a viselkedése és a gondolkodása arra késztet, hogy emberként gondoljak rá. Reynoldsnál nem. Mivel nem voltak részletes személyiségrajzok, ezt csakis a viselkedésükön és az életmódjukon keresztül tudta velem érzékeltetni, és ez sokkal többet ért a kidolgozott karaktereknél. Mi más lehetne meggyőzőbb, mint egy kagylóember holografikus megjelenése, aki saját fizikai valójában nem tud ugyan kommunikálni, de a kivetítővel képes erre? Vagy a Légszellem, ami a Neuma bolygó poszthumán intelligenciája, ami annyira átalakult, hogy már semmi emberi nem volt benne, és csak azért látogattak el a bolygóra az utazók, hogy tanulmányozzák és imádják. Vagy az Őrzők, akik hatalmasak voltak, éppen ezért lassúak, és mivel az üzeneteknek nagy távolságokat kellett megtenni, míg a befogadóhelyről a végcélhoz ért, sok-sok év is eltelhetett a közelükben várakozással.
Nem voltak globális leírások, nem kapunk részletes képeket arról, hogy merre járnak, és hogy néz ki a körülöttük lévő űr, ezt is inkább apróbb jellemzésekkel oldotta meg Reynolds, hogy bár tudtam, hogy az űrben vagyok, és körülöttem csillagok, meg bolygók, meg törmelékhalom van, és még ha nem is láttam komplexen az egészet, olyan érzésem volt, hogy tudom, milyen az a közeg, amiben járok.


Nagyon tetszett az az érzelmi kapocs, ami Campion és Purslane között volt: érezhető, hogy ők összetartoznak, ha úgy adódik akkor akár az idők végezetéig is. Ennyi felfoghatatlan létezés megkérdőjelezi az olyan dolgok értelmét, mint a hűtlenség, vagy egészen más perspektívába helyezi, amikor ébren kell egymás nélküli időt eltölteniük. Értékelem azt a fajta hűséget, amivel ők tekintenek egymásra, és azt a szétszakíthatatlan köteléket, ami mindent kiáll, szó szerint. Például kedves volt, ahogyan Campion megvárta Purslane ébredését, hogy együtt láthassák meg először a Neumát, ahová leszállnak:
A sarkokon hósipkák látszottak, de amúgy az egész felszín ezüstszürkés színben játszott, akár a horzsakő. A világos oldalról csillogva verődött ugyan vissza a napfény, de ez csak a kikristályosodott dűnék miatt volt, melyek poros sivatagi klíma ígéretét hordozták. A légkör még innen is tökéletesen látszott: egy vékonyka fénykör a bolygó körül.
Milyen keveset mond, és mégis, mennyire hatásos, és befogadható, elképzelhető. Ugyanilyen látványosan, és mégis minden alaposságot nélkülözően jellemezte a várost is, ahol aztán megszálltak, de az űrcsatát is, amit végigizgultam, pedig azt hittem, hogy ilyet csak a tévében lehet úgy bemutatni, hogy kihagyjon a szívverésem.
És ezek után az apró hibák és hiányosságok már egyáltalán nem zavaróak, sőt, annyi minden történik, olyan mozgalmas a könyv szinte minden lapja, hogy nem is bánom, hogy bizonyos téren inkább visszafogott volt Reynolds. Nagyon jól használja egyébként a sci-fi jellemző sablonjait, az univerzumot benépesítő lényeket, az idő- és térváltoztatást, a gépi és egyéb létformákat, a technikai eszközöket, és az űrbeli létet, az űrharcokról már nem is beszélve, és érezhetően maradt még sok-sok lehetőség a történetben is. Mivel már öt könyv megjelent a sorozatból, remélem, ki is használja ezeket maradéktalanul. Ráadásul nem egy ragaszkodó típus, ha a karakterekről van szó, ha úgy hozza a helyzet, és gondolom később sem látja hasznát, szemrebbenés nélkül kiírja a történetből bármelyiküket. Külön említést érdemel még a Palotás rendszere. Elsőre játéknak tűnik, de ahogy Abigail egyre többet mesél róla, kiderül, hogy ez nem csak jóval több, mint egy játék, hanem egészen más. Olyan, mint egy másik dimenzió, beágyazva az ember házába, ahová a tulajdonos belép, és élőben játszhat szerepjátékot, míg ha kiesik a szerepéből, ez az események menetében olybá tűnik, mintha skizofrén állapotban lenne. Eleinte nem tudtam mire vélni, mert azt hittem, ez csak egy nagy makettféleség, de aztán már nagyon vártam ezeket a részeket.
Egyelőre úgy tűnik, hogy a műfaj kedvencet avatott nálam,  és nagyon várom a  folytatásokat.

A könyvet kiadja az Alexandra

Share:

2012/05/18

Válogatás 2.

Előzőleg inkább szépirodalmat ajánlottam, most egy olyan terepre evezek, ahol jóval otthonosabban mozgok, régebben olvasott fantasy könyvek posztjait porolom le.

Kezdjük a sort a Tamsin történetével, ami véleményem szerint a legjobb YA kísértettörténet. akkoriban még nem túlságosan tudtam, mit is kellene írni egy könyvről, hogy mitől olyan jó, de ez az egyik könyv, aminek az újraolvasása be van magamnak ígérve, hátha akkor jobban meg fogom tudni fogalmazni.


David Gemmellt mindenkinek csak ajánlani tudom, aki esetleg még nem hallott volna róla (van ilyen??) és jó fantasyt akar.


Bennem nagyon él még  a kezdeti időszak, amikor a fantasy egyre nagyobb teret hódított meg magának a '90-es években, és rettentően bárgyú borítókkal jelentek meg a könyvek. Szegény Keyes több, mint 30 évvel később mindig mindig ezt nyögi. Miért nem tudnak a jó könyvekre normális borítókat tenni?! Ennek a folytatása is tervben van már, ott figyel a polcon, már csak be kellene szuszakolni valahová az időben.


Az Arche egy egészen érdekes könyv, sokaknak nem tetszett, és tudom, rengeteg hibája van, a széteső történet, a mesterkélt párbeszédek, az olykor logikátlannak tűnő történetvezetés, de ennek ellenére én nagyon szeretem ezt a könyvet, mert olyan világot teremtett ennek az okkultista mesének, ami hangulatában, történetestől-szereplőstől teljesen a helyén van.


Jasper Fforde könyve, a Jane Eyre eset nem igazán klasszikus fantasy, itt nem kell orkokkal meg mindenféle lényekkel harcolni, itt egyszerűen csak belépnek a szereplők a könyvbe, Rochester és Jane mellé/helyére. Nagyon sajnálom, hogy a többi könyvét nem jelentették meg.


És végül egy szürreális fantasy egy nagyon tehetséges magyar írótól, Jónás Zsolttól. Teljesen garabonciás hangulatot teremtett. De hol van már a többi könyve?
Share:

2012/05/15

Mason Murray - Lélekcsapda

Ez egy olyan akció-krimi, ami a sci-fi részétől egy picit misztikus. A sci-fi az, amit nem említenek meg a könyvvel kapcsolatban, de nekem ez a tudat- meg lélekátvitel dolog nagyon ebbe a kategóriába esik, úgyhogy nekem egy kicsit sci-fis, főleg, mert olvasás közben elég sokszor eszembe jutott Robert J Sawyer Lélekhulláma. Ettől eltekintve meg inkább akció-krimi, és miután ilyen jól összezavartalak benneteket, akkor egy kicsit a történetről.
Vannak különféle szervek, mint CIA, meg FBI, és vannak az ügynökségek, amikről senki nem tudja, hogy kiket is takarnak valójában, viszont sok pénzük van, hogy azt mindenféle kutatásba fektessék. A Lélekcsapdában az emberi elmét és lelket kutatják, ezzel együtt a halhatatlanságot is, ezt ugyanis úgy próbálják meg elérni, hogy a kiválasztottak lelkét és tudatát az öreg testből egy fiatalabba exportálják. Mark Moore lett ennek az egyik tudatlan áldozata, egy volt FBI ügynök, aki egyik reggel egy vadidegen lakásban tér magához, egy harminc évvel öregebb testben, és ez egy picit elkeseríti, úgyhogy felveszi a kapcsolatot volt FBI-os kolléganőjével, és együtt indulnak el felgöngyölíteni a szálakat.
Időközben megtudjuk, hogy annyira nem volt még tökéletes a módszer, és már tesztelték másokon is, konkrétan egy hidegvérű bérgyilkoson, aki a költöztetés után picit megváltozott, ezért igyekeznek levadászni őt, így van a könyvben jó sok hulla is, meg üldözés, és lövöldözés.

Kezdem a pozitívumokkal. A történet nagyon logikusan van felépítve, és ahhoz képest, hogy több szálon fut, nagyon jól kézben tudta tartani az író. Megvan benne az akciónak, a kriminek, a sci-finek és a misztikumnak a szinte tökéletes egyensúlya, és ezzel együtt nagyon szórakoztató és izgalmas, szinte muszáj egy szuszra elolvasni. (nekem közben azért muszáj volt aludnom is egyet.) Azt hiszem, ennél nagyobb érdeme nem lehet egy szórakoztató könyvnek, hogy beteljesíti, aminek íródott, mert tényleg nagy élvezet volt olvasni.
Jók és azt hiszem, lehet azt mondani, hogy elég reálisak is voltak a felvetett problémák ezzel a lélek-költöztetéssel kapcsolatban. Kik vagyunk mi valójában, a testünk, vagy az a valaki, akit a fejünkben hallunk? Ha kiköltözünk a testből, és beköltözünk egy másikba, akkor az előző lakóból marad valami, amit a magunkévá teszünk? És mivel a módszer olyan volt, amilyen, az is egy nagyon jó kérdés, hogy a tudatunk mennyire választható külön a lelkünktől, és mi az, amit még különösebb károsodás nélkül elviselünk. Voltak akciójelenetek rendesen, úgyhogy izgalomban sem volt hiány, bár tény, hogy nagyon meglepő dolgok sem történnek, de ez nem zavart, mert a történetszövés teljesen lekötött.

Két bajom viszont volt. Az egyik az, hogy Mason Murray láthatóan vonzódik az M-betűs nevekhez, mint Mark Moore, meg Monroe, Morgan, ami normális esetben nem annyira zavaró, viszont így, hogy más testekben voltak, egy kicsit megkavarta nekem, mert ugye másképp hívták a lakót, mint aminek a külvilág látta. Ezt nagyobb fantáziával kellett volna megoldani, kicsit karakteresebb neveket adni a szereplőknek, hogy jobban kidomborodjanak a történet menetéből.
A másik meg a borító. Itt egy marha jó könyv, felveszi a versenyt bármelyik külföldi akcióregénnyel, és erre rátesznek egy ilyen semmitmondó csúnyaságot, ami egyáltalán nem hozza meg a kedvét senkinek a könyvhöz. Kár érte, mert tényleg mindenkinek ajánlom, aki szeretne magának néhány kellemes és szórakoztató órát szerezni.


Share:

2012/05/14

Testvérlövészet a Toldi moziban

Ez tök jó lehet.:) Menjetek el rá, ha tudtok, ha a közelben laknék, tuti nem hagynám ki.


Share:

2012/05/13

Jön,jön,jön,jönnek...

Szedem össze az újdonságokat a másik oldalamhoz, és akkor egyszercsak meglátom ezt:


Nem az elképzelt jövőben, hanem egy elképzelt múltban játszódikGeorge Mann Affinity Bridge című sajátos hangulatú és atmoszférájú, a viktoriánus kor nyelvezetét és a steampunk irányzat pörgését tökéletesen elegyítő, rendkívüli sorozatnyitó regénye. Egy olyan Londonba, egy olyan viktoriánus korba repíti az olvasót, ahol a gőzgépek és a léghajók ugyanúgy a mindennapok részei, ahogy a mi világunkban a repülők és az autók. Újabbnál újabb felfedezések tartják lázban az embereket, ám e ragyogó, lármás felszínen túl − avagy alatt − sötét sikátorokat és különös gyilkosságokat találunk. Pontosabban nem mi, hanem Sir Maurice Newbury, a Természettudományi Múzem megbízott nyomozója, és asszisztense, Ms. Veronica Hobbes.
(Tervezett megjelenés: 2012. május 15.)
Főnix adja ki, és nem tűnik gyerekkönyvnek, úgyhogy tökjó.
Nekem mondjuk az eredeti borító mechanikusabb is, meg steampunkosabb is, a miénk annyira nem jön be.
(még jó, hogy nem kapkodtam a libris kuponom elköltésében.)


Egy nagy múltú erdélyi bárócsalád, a Radnayak küzdenek a huszadik század sorsfordító eseményei közepette a család - de genere Gyana - fennmaradásáért, és egyben a saját boldogulásukért, boldogságukért. Az első világháború és a trianoni békeszerződés okozta veszteségeik formálják sorsukat eltérő módon, miközben életük, érzéseik és mindennapjaik elszakíthatatlanul egymásba fonódnak. Két szenvedélyes testvér, Zoltán és Sándor életében ugyanaz a két különleges asszony - a finom úrinő, Lili és a székely cselédlány, Mari - játssza a főszerepet. A valódi szereposztással és a szereplők közti kapcsolattal azonban senki sincs egészen tisztában, legkevésbé az érintettek maguk. Vajon milyen sors várhat rájuk és utódaikra a két világháborúban, a békeévekben, 1956 őszén, és azután? Egy biztos csak: a Radnay családnak fenn kell maradnia, és meg kell őriznie értékeit, hagyományait és magyarságát.

Share:

2012/05/10

A gondolkodós folytatása

Itt már felvetetettem, hogy írok a blogolásról meg a recikről, mert ez állandóan feljön nem csak a blogokon, de a saját mindennapjaimban is, és most Lobo is kérdezett egyet, és mivel szokás szerint hosszú vagyok, inkább akkor ide írom.

Nálam az van, hogy én először örültem, hogy egyáltalán kaptam valamit. A mostani bloggerek ezt nem igazán élték már át, mert nagyjából ha megkeresnek egy kiadót, az nagy valószínűséggel válaszol és küld könyvet, mert ez már nem furcsa, de emlékszünk rá, hogy anno ezért meg kellett izzadni rendesen. Úgyhogy egészen a közelmúltig igazából nekem az volt, amit kaptam, és bár próbáltam megmagyarázni magamnak, hogy én most "kitekintek" a saját addigi olvasási vonalamból, ez időnként nem volt szerencsés. És igen, olykor magamra kellett parancsolni, hogy legyek őszinte, és ne kenjem el, hogy nem tetszett, és aztán már nem is sajnáltam, hogy attól a kiadótól már nem is nagyon akartak nekem küldeni. Nem az én profilom, nincs miért sírjak. Ez most már talán annyira nem sarkos probléma, valszeg idő kellett a kiadóknak is, hogy megtalálják a maguk embereit, és hogy elfogadják azt, hogy a negatív vélemény is lehet reklám. (Ez utóbbi nem tudom, mennyire sikerült.)
Aztán volt az, amit igazából szívesen olvastam, de magamtól sose nyúltam volna érte. Ezek inkább olyanok voltak, amikről mindenki beszélt, és ha már kérhettem, akkor kértem, de ezek mind új könyvek voltak, és csak néha esett be mellé egy-egy régebbi. Már ha adtak régebbit, mert ugye inkább az új köteteket nyomatják, a régieknek mintha kötelező lenne elfelejtődni és porosodni. Ehhez még hozzájön, hogy elég befolyásolható vagyok, és ha sokan rajonganak egy könyvért, tuti kipróbálom, és ennek nagyrészt csalódás szokott a vége lenni, mert nem véletlenül nem magamtól figyeltem fel a könyvre. De ez igazából nem baj, mert nem olyan rossz könyvek ezek, még szórakoztam is közben, csak olyan tizenkettő egy tucat, és ahogy elolvastam, már el is felejtettem. Így be kellett látnom, hogy attól, mert mások rajonganak, és mert adják, nem feltétlen kell nekem is elkérnem.

És mostanra jutottam el odáig, hogy letisztáztam magamban, hogy mit akarok kérni, és mit nem, kitől, és ha véletlenül elfelejtkezik rólam egy-egy kiadó, nem fogok a Tiszának menni, mert nem kell nekem mindent elolvasni. (emlékeztek? ez volt, amikor a kezdetekkor beszabadultunk egy-egy blogra, összeírtuk, mit kéne elolvasni, és azonnal rendeltük is meg, mert a másik olyan jót írt róla.:) Ráadásul volt már rá kísérlet, hogy a minimálisra csökkentem a reciket, hogy haladjak a sajátjaimmal. Ez jól is ment egy ideig, viszont most perpill nem érdekelnek a régi könyveim, mert marha jó új könyvek vannak, és ha hozzá tudok jutni reciben, akkor azokat olvasom, mert nagyon érdekelnek. Ettől még nem lettem recenziós blog, csak most ilyen a kedvem. És rájöttem, hogy sokkal jobban járok, ha csak néhány kiadó mellett tartok ki, mert az még kezelhető mennyiség, és nem borulnak a fejemre a recik, mert azt nem szeretem.

A recikönyv mindig nyomás az emberen, a szívesség miatt. Egyelőre ugyanis a recipéldány adomány, ha úgy nézzük, akár én választom, akár felkínálják. Nem osztogatják zsákszámra a könyveket, mint külföldön, el kell olvasni (külföldön még azt sem kell feltétlenül), írni kell róla, mindezt dokumentálni, és várni, hogy mikor lehet kérni, mit kérhetünk, és mit kaphatunk, vagyis csupa feladat. És hogy kapjunk, inkább legyünk pozitívak, a negatívumokat ne nagyon hangsúlyozzuk, mert ott toporog a többi blogger a kiadó ajtajában, és inkább nekik adják, vagy egyszerűen csak elfelejtkeznek rólunk, ha már negatív reklámokat gyártunk. Nehéz ebből a körforgásból kilépni, mert nagyon kevés az olyan kiadó, aki jobban örül annak, hogy beszélnek a könyvről, még ha nem is feltétlenül pozitívan. Nincs ilyen téren rossz tapasztalatom, senki nem kezdett el hisztizni velem, viszont az elég sokatmondó, mikor azt mondják, hogy legközelebb akkor keresnek testhezállóbbat, és amikor én megtalálom magamnak a testhezállót, akkor csak a süket csönd a válasz.:) Mert akárhogy is, még mindig én tudom jobban, mit szeretek olvasni. De ezen túl kell lépni, ez van, és kész. Amíg teli van a polcom jobbnál jobb könyvekkel, ilyeneken nem izgatom magam, csak annak írom, aki még nem tapasztalt ilyesmit, hogy ilyen is van.
És én így nézem a recikönyvekről írt posztokat is. Néha lehet érezni, hogy ha valaki jóindulatú akar lenni, és próbál a pozitívumokra koncentrálni, pedig annyira nem is tetszett neki. Nem azt kérdőjelezem meg, hogy a posztíróban milyen hatást keltett, elvégre ezt nem is nagyon tudnám kétségbe vonni, hanem inkább azt, hogy az alapján, amit kiemelt, valóban jó lenne-e nekem is, vagyis a kidomborított jóságok tényleg olyan mérvadóan jóságok-e.

Egyébként szerintem ti is észrevettétek, hogy mennyire másképpen írunk arról, ami zsigerből magával ragadott, legyen az akár reci, akár saját, mint arról, amiről keressük, hogy írhassunk valami jót is róla. Egyszerűen lerí a posztról, hogy ez most tényleg ütött, vagy inkább csak ütnie kellett volna, vagy még azt sem.
Mindenki írta Lobo posztjánál, hogy nem befolyásolja, hogy reci, vagy sem, a poszt attól még poszt, a vélemény meg vélemény, a könyv meg olyan, amilyen, és jó nekik, mert bennem mindig ott van az a plusz figyelem, amivel azt nézem, hogy mennyire őszinte a poszt, és a plusz figyelem a posztom írásakor, hogy senkit ne vezessek félre, ne sértsem meg a kiadót, de tudjak őszinte is lenni. Azokat a recikönyveket szeretem, amiknél nincs meg ez a plusz figyelmi kényszer bennem.

Lobo kérdésére az a válaszom, hogy amikor a posztot elkezdem olvasni, akkor még ugye nem látom, hogy ez most reci vagy nem, de mire a végére érek, és érzem, hogy valami nem stimmel, és látom, hogy reci, akkor helyrekerül minden. De mondom, vannak könyvek, amik hanyatt lökik az olvasóját, és én ezt akkor is elhiszem, ha reci, de ezt lehet érezni a poszt stílusából, de ha nem, akkor is inkább az érdekelne, hogy ha az a bizonyos könyv nem reci lett volna, akkor milyen poszt születik.(remélhetőleg szórakoztatóbb.) És nem is igazán rossz könyvek ezek, mert általában nem azok, hanem inkább olyan semmilyenek, felejthetőek, az ember elolvassa, és vállat von, hogy oké, és akkor most mi van? De mivel írni kell róla, így egy picit boncolgatni kell a semmilyen regényt is, és találni kell valamit, ami említésre méltó, amiből érzelmet vagy gondolatot lehet kicsiholni, még akkor is, ha semmi hatással nem volt az emberre. És a nagy különbség pont ilyenkor jön elő a reci és nemreci között: ha nemreci, azt el lehet intézni két sorban, esetleg több könyvet összevonva, hogy ez most közepes volt, mert blabla, de ezt egy recinél nem lehet megtenni. Arról bizony írni kell rendesen, még ha egy szál gondolata nem lett tőle az embernek, akkor is.
Én szeretem olvasni, hogy honnan van a könyv, mert időnként érdekesen kerülnek könyvek emberekhez, de persze nem elvárás, hogy mindig tudjam, hogy ez most saját polcról, a nagyiéról, vagy könyvtárból van, netán reci. És igen, érdekes módon ad egy pluszt a tudat, mert ha például a nagyitól került az olvasóhoz a könyv, annak már feltehetőleg lesz egy pozitív érzelmi töltete, valahogy az olyan posztokat nagyobb tisztelettel kezelem, azzal a tudattal, hogy mégiscsak múltjuk van, a nagyinak, a könyvnek, meg az unokának, így együtt.


A recikönyvekről én egy picit másképpen írok, mint a sajátokról. Más a megfogalmazás, finomabb, publikusabb, azt hiszem, igényesebb is, mert az nem csak a sajátom, hanem az kimegy valahova, amit már nem csak nekem kell felvállalnom, hanem a kiadóknak is. Reciben olyan posztot kell rittyenteni, ahol nem szerepel például a rittyenteni szó, mert az kicsit igénytelen, túl laza, és én vállalom ugyan, de egy kiadó nem biztos, hogy szívesen mutogatja.
Egyébként én recikönyv-párti vagyok, nem zavar, hogy határidőre kell olvasni (az jobban zavar, hogy egyre kevesebb időm van olvasni), az igényesebb fogalmazás sem esik nehezemre, örülök annak a térnyerésnek, amit a blogok kaptak és élvezem, hogy részesülhetek ennek az előnyéből. Nem vagyok benne biztos, hogy az a fajta szabadság recikönyvek terén nyerő vonal, ami nyugaton megy. Én most örülök minden recinek, de ha nyakra-főre kapnám a könyveket, aztán tenném is félre, hogy majd lesz velük valami, az elvenné a megszerzés örömét.

Hogy meg kell-e köszönni? Levélben mindig megköszönöm, ez teljesen természetes. Hogy a blogon ez látszik-e, szerintem az mindegy, inkább az a cél, hogy az olvasókban tudatosuljanak a kiadók, és hogy honnan juthatnak hozzá a könyvhöz, ha kedvet kaptak hozzá. Én nem becsülök többre egy bloggert, ha látom a poszt végén a köszönömöt, és nem is lesz tőle kevesebb, ha csak a könyv adatait írja oda.

És akkor a blogolásról.
Amikor elkezdtem, az első pár poszt keresetlen volt, és igazából céltalan is, és még nagyon béna is ráadásul. Alig volt látogatóm, alig szóltak hozzám, és amikor az újdonság élménye elmúlt, hogy jé, van blogom, rá kellett jönnöm, hogy ez nekem így hosszútávon nem fog menni. Nem fogok blogot vezetni csak azért, hogy magamnak írjak, mert ez olyan, mintha az ember magával beszélgetne. (valszeg ezért nem vezettem soha naplót sem.) Tehát olyan könyvekről kell írnom, ami mindenkit érdekel, vagy pedig úgy kell írnom, hogy elkezdjen érdekelni a könyv mindenkit. Az előbbit egyszerűbb hozni ( a Szabadulásról írt posztom erre remek példa, szerintem nagyon kevesen olvasták a könyvet. tényleg, nektek van kedvenc saját posztotok?), úgyhogy olyan könyveket kezdtem olvasni, hogy tudjak róluk írni, amik új megjelenések, divatosak, feltehetően sokakat érdekelne. És igazából jó volt, rengeteg új élménnyel gyarapodtam, tapasztaltabb is lettem egy picit, ha könyvet kell megítélni, és jót tett a világnézetemnek is.
Nem is az olvasottságra vagy a látogatottságra mentem, hanem hogy legyen visszajelzés, hogy jaj, de jó, ezt én is olvasom, és tök jó. Vagy miért olvasok ilyen hülyeséget, mikor ott van a  másik, inkább olvassam azt. Vagy valami hasonló. Mivel soha nem akartam magamnak vezetni olvasásélményt, természetesen kommentfüggő vagyok. Jelenleg több száz a napi látogatottságom, és kommentem meg alig, de még tartom magamban a lelket azért.:) majd lesz másképp, biztosan másoknál is csömör van. Megértem.
Viszont most jutottam oda, ahogy mindenki leült, elapadt a nagy érdeklődés a blogok iránt, nem akarunk egymásnál beszélgetni, a könyvek lassan már senkit nem érdekelnek, hogy visszatért az igényem a saját vonulatomra: fantasy, krimi, történelmi regények, meg ami szépirodalom jön, de ezt csak nagyon szűrve. Már írtam, hogy nálam ott van vége egy könyvnek, hogy megírom róla a posztot, úgyhogy már annyira az ujjamban van, hogy írni kell róla, hogy akár lesz kommentem, akár nem, úgyis fogok róla írni. Meg egészen tudatosan olvasok, amióta blogolok, és ez nekem tetszik. Még akkor is, ha senkit nem érdekel a könyv, mert most én vagyok a fontos, hogy csupa olyat olvassak, ami engem érdekel. Ez kicsit hülyén hangzik, de amit az évzárós posztomban írtam, hogy végignézve az olvasmányaimat, alig volt olyan, amire azt mondtam volna utólag, hogy megérte vele tölteni az időt, épp időszerű, hogy ilyen könyvekkel foglalkozzak.
Nem tudom, ki hogyan olvas posztokat, mármint milyen céllal (meg ha egyáltalán olvas posztokat :), hogy most konkrétan az a kérdés, hogy megvegye-e, vagy adja ajándékba, vagy csak egyszerűen kíváncsi, hogy milyen a felhozatal, és mi érdekelheti, én az utóbbi időben örülök, ha olyan posztot olvashatok, ami miatt akarok egy könyvet. Egy kicsit megcsömörlöttem, aminek őszintén szólva örülök, mert ennél jobb szűrő nincs is, hogy csak olyan könyvek kerüljenek a kezembe, amik tényleg érdekelnek, és nem azért akarom őket, mert mindenhol róluk olvasni.

Share:

2012/05/09

Gondolkodtam

a pontozásról.
Régen nem pontoztam, aztán 10-es skálán pontoztam, aztán áttértem az 5-ösre, és most ott tartok, hogy megint nem akarok pontozni. Librumék posztja adta a kezdő lökést, de aztán vártam, hogy hova halad bennem a dolog, és erre jutottam, mégpedig a Marija Morevna értékelése után. Ez a könyv olyan nekem, hogy adott egy csomó mindent, nagy kedvencem lett, és több szempontból is etalon, de ezt nem fejezheti ki az, hogy 5 csillagot kapott. Meg az se fejezné ki, ha 10-et kapna. Egyrészt mert a hatást ez nem érzékelteti, másrészt meg mert ha valaki elolvassa, akkor lehet, hogy nem kapja be annyira a regény, és hiányérzete lesz, esetleg egyáltalán nem fog tetszeni.
Vagy épp fordítva, volt már, hogy kapott nagy nehezen 2 csillagot a könyv, ami nálam már a ritka szar kategória, mégis, mindenki lelkendezett, hogy micsoda ötlet és micsoda megvalósítás.
Meg aztán ott vannak azok a könyvek, amiknek látom a hibáit, és hiányérzetet hagynak bennem, ha ragaszkodnék az értékelési rendszeremhez, nem kaphatnának 3 csillagnál többet,  de mégis kedvesek a szívemnek, és feelingjük van, és karakteres szereplők (itt most Holmes jut eszembe hirtelen, de biztosan találnék még mást is), és nekem mindenképpen többet érnek, mint 3 csillag, de csak érzelmileg. Mert reálisan nézve azért ott vannak a hibák, amik kibökik a szemem. És ilyenkor jön a dilemma, hogy mire hallgassak, a szívemre, vagy az eszemre?
Úgyhogy azt gondolom, elég lesz ezentúl, ha csak simán leírom, hogy jó volt, vagy szar volt a könyv, meg hogy miért, és ebből mindenki szépen le tudja majd szűrni, hogy el akarja-e olvasni, vagy nem, hogy aztán bennem ez hány csillagra értékelődött, annak innentől már semmi jelentősége, és szerencsére már nekem sem kell majd gondolkodnom rajta.

Aztán gondolkodtam még a blogolásról is, meg a recikönyvekről, ez időnként előkerül, de most eléggé képlékeny vagyok ezen ügyekben, úgyhogy ezt majd egy másik posztban.

Share:

2012/05/06

Catherynne M. Valente - Marija Morevna és a Halhatatlan

Zöld tölgy a tenger szögletében,
Színarany lánc a derekán,
S egy tudós kandúr nappal-éjjel,
a láncon folyton körbejár:
Ha jobbra indul - dalt dalolgat,
ha bal felé - mesét regél.
                                        Puskin - Ruszlán és Ludmila
                                                     /ford.: Fodor András/

Hogy miért a Puskin idézet? Ha majd olvassátok a könyvet, nagyon gyorsan rá fogtok jönni, miért.
Az írónő besorolása szerint ez a regény mythpunk, amit nem tudnék pontosan megfogalmazni, hogy mit is jelent igazából, de ez tényleg olyan mythpunkos. Teli van az orosz mitológiából, mesékből vett alakokkal, mind a domovoj vagy a baba jaga, meg dugattyús koboldok, amik szerintem pont a punk vonalat erősítik, sőt, sok teremtmény esetében steampunk elemeket is felfedezni véltem, míg az erdei kobold a nagy fonott mohahajával meg a myth-et hozza, úgyhogy elég ekletikus regény.
Amikor elkezdtem olvasni, azonnal egy kettős világba csöppentem. Volt egyszer az általam ismert, reális világ, és volt a mesék, mondák világa, és ez a kettő gyönyörűen összeolvadt. Ahogyan Marija látja a madarakat lebucskázni a fáról, hogy földet érve deli legényekké változzanak, ahogyan a domovojok tanácsa elé kerül, olyan csodás fantáziával van leírva, hogy szinte fájt az elvtársozás, meg a való világ.
Amikor később eljön érte Koscsej, a fantáziabirodalmában létező lényeket is elvtársozni és elnöközni kell Marijának, sőt, úgy tűnik, az egész világa magáévá tette a kommunista eszméket az egységről, arról, hogy nincs magántulajdon, és mindenki mindenét beadja a nagy közösbe. Ez persze csak a pórnépre vonatkozik, az elitnek itt is megvannak a saját kiváltságai, amik nagyon eltérnek ugyan a való világ kiváltságaitól, de azon a földön mindenki másképpen szerez érvényt a hatalmának.

Marija vágya valóra vált, eljött érte az ő madara is, aki elvitte magával mesés földekre. Az utazás hallgatagon telt, Marijának nem volt más feladata, mint csendben maradnia, de hibázik, ezért büntetést kap. De nem csak a kapcsolatuk eleje ilyen göröngyös, ez jellemző lesz később is: Koscsej minden akaratával azon van, hogy megtörje Mariját, és engedelmes jószágot faragjon belőle, és amikor ez láthatóan nem sikerül, elmerül abban az élvezetben, hogy mennyire önálló és akarattal teli is az ő szeretője. És a regény minden szintjén megfigyelhető ez a kettősség, ahogyan a fantázia és a való világ, Marija és Baba Jaga (anyós? testvér? ex?), Marija és Koscsej, és Buján és Marija viszonyul egymáshoz, és különös, nagyon más jelentést kapott maga az Élet is az élet országában.

Megállt és arcát a csillagok felé fordította, amelyek úgy sziporkáztak, akár a késhegyek. felhajtotta hosszú kabátjának gallérját;  a szeme alatt a seb lüktetett a hidegben. Arra az esztendőre gondolt, amely azóta eltelt, hogy Bujánba érkezett. Hogyan remegett, amikor először megpillantotta a Csernovszjatot, a meleg vérszökőkutakat, amelyek most is csobogtak a háta mögött, Naganya ijesztő, kattogó nevetését.

Marija már jó régóta él ezen a meseföldön, a legtöbb szabályát magáévá tette, barátokat szerzett, és Koscsej szerelmében lubickol, amikor egy csendes délutáni teázgatás alkalmával a kávézóba bevánszorog Koscsej nővére, Baba Jaga. Próbára teszi Mariját, akinek közben felnyílik a szeme is. A mesebeli három feladat, ami itt most kifordítva jelenik meg, hiszen nem a kérőnek kell megtennie, hanem a leendő királynénak, akinek ezekkel a feladatokkal kell bizonyítania rátermettségét az uralkodásra. A feladatok, amiket Marijának végre kell hajtania, az elme használatán át a lélek erősségét és a szexuális vágy kezelését is igénybe veszik. Marija és a Mozsár esete nekem először kicsit megdöbbentő volt, de végül is, a dolog adta magát.:)

Csodásan megfogalmazott történet ez, nekem mégsem ez okozta a legnagyobb gyönyörűséget, hanem a komplex mesevilág, amit ilyen mesterien valóságossá tett. Amikor kicsi voltam, volt egy mesekönyvem, amiben teljesen el tudtam veszni, akár órákra is, pedig elég vékonyka könyvecske, a Tűzmadár, és félelmetes, hátborzongató mesék voltak benne, de sajnos nekem eszembe sem jutott elmerülni ennél jobban az orosz mesevilágban. Ezért is szerettem meg annyira a Marija Morevnát, mert így a gyermekeknek szóló bugyuta köntös lehullott Bujánról, Halhatatlan Koscsej országáról, így a maga szürrealisztikus valójában tudtam élvezni.

Olvastam, hogy hasonlítják Gaiman-hez, és a Hollókirályhoz is, de szerintem egyikhez sem hasonlít. Valente világa nem csak az orosz népmesei motívumok miatt egyedi, hanem a stílus, és a meseszövés miatt is. Valente költőnő, ennek megfelelően csupa ritmus és játék az egész regény, olyan szóvirágos mondatokkal, amit élvezet olvasni, és szerencse, hogy olyan fordítót kapott Kleinheincz Csilla személyében, akinek szintén megvannak hozzá a maga eszközei, hogy ezt tökéletesen visszaadja a fordításokban.
Viszont nekem oda kellett rá figyelnem, hogy egyszerre legyen sok időm, hogy minél többet olvassak belőle, mert ha elapróztam, teljesen szétesett a sztori. Szeretek elveszni a történetekben, és ez alkalmas rá, hogy olyan érzésem legyen, mintha velem történne meg mindez, nem pedig Marijával.


Keresztül kell utaznunk Vij országán, hogy Bujánba jussunk. Nincs messze, de oda kell lépned, ahova én, úgy kell lélegezned, ahogyan én, és csak akkor szólhatsz, amikor én. Most már minden csatatér. Ha felvennél egy levelet a földről ebben az erdőben, lenne egy élő és egy halott oldala. Talán látni fogsz olyan embereket, akiket egykor szerettél és ismertél.Nem beszélhetsz hozzájuk, különben magukhoz húznak, és soha nem engednek el.Még csak rájuk nézned sem szabad.
Nekünk sajnos nincs ilyen monda- és mesevilágunk, amiből ilyen történetet lehetne kerekíteni. Ami nagyon elgondolkodtató, az Marija dominanciája. Úgy uralkodik Koscsej, és Élet Cárja felett, mint ahogyan a halál uralkodik az életen. Megkötik egymást, és mégis szabadok. Azt hiszem, még soha nem olvastam írótól a szerelemről semmit, ami a csontomig hatolt volna. Marijának és Koscsejnek sikerült. Kevés könyvnek van esélye nálam az újraolvasandó státusz elnyerésére, de a Marija Morevna és a Halhatatlant egyszer mindenképpen újra fogom olvasni. Nekem ez nem falhozvágós volt, hanem bőr alá szivárgós.
Share:
Facebook pinterest Email youTube picasa imdb RSS Feed
goodreads imdb

Nima's bookshelf: currently-reading

Briliáns barátnőm
tagged: currently-reading
A Búra alatt
tagged: currently-reading

goodreads.com

Kommentek

Nima want to read

Omega
Witch Hunt
The Immortals
Persepolis Rising
Babylon's Ashes
Waking Forever
The Last Magician
Darkstorm
Malice


Nima's favorite books »

VCS

Nima wants

Véres Arany
Halálmadarak
Maya naplója
Inkarnációk
Lestrapált lelkek
Ingókövek - Sztálingrád másik csatája
Red Sister
The Dark Side
Ravenor visszatér


Nima's favorite books »

Címkék

2011 (42) 2012 (71) 2013 (52) 2014 (33) 2015 (28) 2016 (43) 2017 (8) 21.század (2) 5* (70) Aba (5) Ad Astra (6) Agave (46) Akkon (1) Alexandra (20) Animus (2) Athenaeum (14) bannerek (1) Book&Walk (4) borítóleleplezés (2) campus (3) Cartaphilus (13) Cassie Palmer (11) Cat és Bones (3) Cicero (5) CorLeonis (10) Crossfire (3) cyberpunk (6) dark-fantasy (18) Delta Vision (10) disztópia (8) ebook (6) Egmont (5) életrajz (4) elfeledett könyvek (3) Első törvény (5) epic (12) Erikson (3) Európa (15) évzárás (6) fantasy (114) feminizmus (1) Fever (6) film (2) Főnix (2) Fumax (17) Gabo (19) Galaktika (9) game (6) General Press (3) Geopen (11) Gondolat (3) Göncöl (2) gyenge (17) gyűjtés (5) halloween (3) hírek (31) Holdvadász-hónap (6) hónapzárás (12) horror (5) humor (19) játék (8) K.U.K. (1) kaland (9) Karen Chance (11) Karen Marie Moning (7) kedvenc (48) Kelly (10) képregény (1) könyvekről röviden (3) könyvlista (1) Könyvmolyképző (41) körbeposzt (14) krimi (45) Lektűr (2) Libri (3) lista (10) Lybrum (1) M-Érték (1) Magvető (4) magyar (30) majdnem témáztunk (1) manciregény (2) Maxim (2) megjelenik (15) Merit (1) mese (7) military sci-fi (3) misztika (46) MRC16 (2) MűveltNép (1) NA (3) Napernyő Protektorátus (3) noir krimi (1) novella (2) Novum (1) Őrségek (3) Palatinus (3) pararománc (12) Partvonal (7) PlayOn (2) Polar (1) Pongrác (1) pszichológia (2) régi blogról (102) Rézbong (1) romantika (22) sci-fi (44) Scolar (1) skandináv (8) steampunk (8) szépirodalom (59) szex (11) szösz (98) Szukits (3) szukkubusz (3) Takeshi Kovacs (3) Tarandus (1) témázunk (25) Tericum (1) Térség (4) thriller (32) történelem (36) történelmi romantika (8) Tuan (2) Tündérkrónikák (6) újraolvasás (1) Ulpius (32) urban-fantasy (61) űropera (8) válogatás (4) vcs2016 (7) vcs2017 (4) Victoria kiadó (2) Warhammer (3) Wizard Books (1) YA (33)

Blogarchívum