Elena Ferrante - Amikor elhagytak

Olvastam, olvastam, és először azt gondoltam, igen, ebben a nőben van tartás, okos, tudja, hogy mi válik majd hasznára a jövőben. Aztán meg azt, hogy oké, kicsit hisztis, lehet, én is picikét az lennék a helyében.

Aztán meg, hogy kicsit szétesett. Aztán meg, hogy bolond, skizofrén, agresszív paranoiás, esetleg ez így mind együtt, felváltva, hogy ne unatkozzon. Aztán volt olyan, hogy jól megráztam volna, esetleg meg is verném, ha úgy adódna. És közben sajnáltam a gyerekeit, a kutyáját, a férjét, az új nőt, sajnáltam én már mindenkit, csak őt nem. 

Nem egy egyszerű könyv, bár maga az élethelyzet sem az. 15 évi házasság után Olgát elhagyja a férje, először azt sem tudja kiért. Sőt, eleinte bizakodó, hiszen ennyi idő alatt minden házasságban előfordult már egy-két mélyrepülés, és az emberek ezt valahogy megoldják. Túlélik, túljutnak rajta, vagy elraktározzák. Itt pont az az igen szerencsétlen dolog történt, hogy Olga túljutott a férje hűtlenségén, Mario viszont raktározott. Míg Olga minden nap várja, hogy megint minden visszatér a (szerinte) rendes kerékvágásba, addig Mario véglegesíteni akarja, nem akarja a múltját, a régi emlékeket, a közös midenfélét, és már nem kell neki a felesége. Minél több idő telik el, Olga egyre inkább rájön, hogy végérvényesen félreállították, és egyre mélyebbre zuhan a feneketlen szakadékba. 

Ferrante egyszerűen zseniális a maga nemében. A téma megterhelő, nem is igyekszik tompítani az élét, a lelki sokkhatásokat, szinte pofánvágja vele az olvasót. Olga őrülete, az érzések, a gondolatok, ahogyan megpróbálja kezelni a helyzetet, azt hiszi, hogy tudja, majd a következő másodpercben kiderül, hogy mégsem, annyira hűen vannak tolmácsolva, hogy a hideg furkosott a hátamon. Én még nem éltem meg ilyesmit, de nem is szeretnék, gondolom, ezzel mindenki így van. Ettől függetlenül mégis megesik, és Olga esetében pont a kontraszt miatt olyan döbbenetes az utóhatás. Az addig engedékeny, csendes, szolid, tisztelettudó és finombeszédű hölgyből előtör az állat. Megszűnt a kontrollja, így már a végén azt sem tudta, mit tesz, és egyre azon gondolkodtam, hol lesz az a pont, amikor majd felismeri, hogy tényleg valami baj van vele. Hogy már nem csak magának és a saját lelkének árt, de a gyerekei életét is veszélybe sodorja. Aztán persze eljön a feloldozás is, de ez inkább csak belenyugvás lesz. Ferrante nem szépít, a szétesés hónapjai mindenkiben nyomot hagytak, leginkább a gyerekekben. Ettől függetlenül mégsem ez áll a középpontban, nem az a célja, hogy a gyerekeken demonstráljon, ő egyszerűen csak felvázolta egy elhagyott, szépségétől, büszkeségétől, minden addigi jótól megfosztott nő többszörös átalakulását.