Matthew Pearl - Poe árnya

Akit egy kicsit is érdekel Poe élete és halála, annak igazi, tartalmas szórakozás lesz ez a könyv. Részemről Poe azon kevesek egyike, akinek a verseit is szívesen olvasom (egyébként ki nem állhatom a verseket), és akinek a novelláit olvasva úgy gondolom, hogy igen, köszönöm, ennyi épp elég volt belőle. Épp azért, mert annyira jók (mert a novellákkal sem vagyok nagy barátságban), kerek egészek, mindent elmond abban a pár oldalban, amire a történetnek szüksége van. Függetlenül attól, hogy szeretem Poet, túl sokat nem tudok róla, csak amennyit úgy általában mindenki. Szülei halála után nevelőapjával (az övé a névből az Allen) Angliába költözött, ott járt iskolába, majd visszatérve Amerikába, próbálkozott különböző katonai akadémiákkal, kevés sikerrel. Szenvedélyes játékos és alkoholista volt, egy 13 éves feleséggel (ő később meghalt tbc-ben). Újságíró volt, verseket és novellákat publikált, az amerikai gótikus irodalom egyik megteremtője volt, és Lovecraft példaképe. Detektívnovellái hősét, August Dupint, egy párizsi analitikus zseniről mintázta, akinek a segítségét sokszor kérte a rendőrség. (Poe Sherlock Holmes-a. Ö volt hamarabb, és ő a kevésbé ismert, talán mert Poe-t korai halála megakadályozta benne, hogy novellák tömegét gyártsa alakja köré.) Poe halálát okozhatta alkoholizmus, veszettség, drog, szifilisz, magas vérnyomás vagy gyilkosság, a vélemények megoszlanak. Ha hihetünk a kutatóknak, mindegyiket kizárta már valaki, szóval ki tudja, mi történt igazából. Ez adja a könyv hátterét, meg némi fantázia, amivel a hiányzó részeket kitöltötte Pearl.

1849, Baltimore. Quentin Clark, az ügyvéd a postára menet egy különös kis gyászszertartás szemtanúja lesz, ami valamiért a kelleténél jobban megviseli. Ő maga sem igazán érti az okát, hiszen nem tudja, ki volt az elhunyt, nem ismerte azt a pár gyászolót sem, aki a temetésen részt vett. Hetek múltán derül ki: akit a jelöletlen sírban eltemettek, Edgar Poe volt, a nagy költő, sok remek bűnügyi novella szerzője, akinek a védelmére írásban elszegődött, és aki annyira megosztotta olvasótáborát. Egyesek rajongtak érte, mások igyekeztek kitörölni őt az irodalom összes szegletéből. Quentin úgy érzi, valami nincs rendben Poe körül: nem tudni, mit keresett Baltimoreban, hol volt az alatt a néhány nap alatt, míg a városban tartózkodott, kikkel találkozott, mit csinált, így nyomozni kezd, hogy még holtában is beteljesíthesse ígéretét, és képviselhesse érdekeit annak az embernek, akit nem csak mélységesen tisztel, de a barátjának is érez. Közben magánélete is kezd bonyolódni, annyi időt tölt ezzel az üggyel, hogy majdnem elfelejti megkérni leendő felesége kezét, és egy isteni sugallat hatására a megoldást Párizsban véli megtalálni. És ezek után sem lesz egyszerűbb a dolga, saját életéért is harcolnia kell ügynökökkel, szélhámosokkal, és egy bérgyilkosnővel.

Izgalmas krimi, hiteles korrajzzal, különös és izgalmas adalékokkal Poe életéről és haláláról. Az elbeszélő Quentin, az ügyvéd, annyira tipikusan 1800-as évekbeli figura, a gondolkodásmódja, a stílusa, a viselkedése, hogy teljesen hihető minden, amit tesz és mond. Pearl nagyon eltalálta ezt a stílust. Kimért, udvarias, igazi úriemberes, és nekem ez nagyon bejön, főleg, mert ha belelkesül, akkor nem tágít. Szeretem az ilyen karaktereket, akivel együtt lehetek hidegvérű, és ha kap egy kis lökést, akkor azonnal szenvedélyesen vetjük bele magunkat az ügybe. És ezt itt lehet is mondani, hogy együtt, hiszen az olvasó nincs kizárva semmiből, Quentinnel együtt tudja meg az információkat, vele lehet agyalni, összerakni az apró kis morzsákat, ki ki lehet, mi célja van, és hogy kapcsolódik az eseményekbe. Nem az a pergős akciókrimi, hanem olyan történet, amit én csak egyszerűen intellektuális kriminek nevezek, ahol nagy hangsúly van a történetben az információkon, nem mellesleg a szereplők folyamatosan mozgásban is vannak, így a történések is a sztorit szolgálják. Pearl írta a Dante-kört is, nem tudom, ez mond-e bárkinek is valamit, mert túl nagy felhajtást nem csináltak a könyve körül (akkor sem, és most sem.). Ahhoz a könyvhöz képest itt talán annyi előnye van az írónak, hogy mintha belerázódott volna ebbe az 1800-as évekbeli stílusba, de az biztos, hogy nagyon jól csinálja, egyre jobban.