Neil Gaiman - Sosehol

Richard Mayhew, a vidéki, tehetséges üzletember felköltözik Londonba, hogy szerencsét próbáljon. Egy ideig minden rendben megy, jó állása van, menyasszonya, úgy tűnik, élete sínre került. Egészen addig, míg egy este, vacsorára sietve szinte az orra előtt tűnik elő a semmiből egy lány, véresen, segítségre szorulva. Richard segít, és ez lesz a végzete. A megszokott környezete számára megszűnik létezni, láthatatlanná válik, így nem tehet mást, elindul a lány után. Ebben a lehetetlen helyzetben ez az egyetlen, amit tehet, így nagyon hamar a Lenti Londonban találja magát, egy veszélyes, idegen helyen, amit ismeretlen törvények és lények uralnak. A Lenti London néha nem is lenti, hanem nagyon konkrétan fenti, de inkább csak a metróalagutak és csatornák titokzatos világában játszódik.

Nekem cseppet döcögősen indult a regény. Úgy nagyjából a harmadáig borzasztóan untam, de onnantól szerencsére elég jól beindulnak az események. Érzésem szerint a fordító nem volt a helyzet magaslatán, de ez inkább csak érzés, konkrét tényeket nem tudnék mondani, hacsak azt nem, hogy személytelenebbre sikerült a hangnem, mint ahogyan azt a történet megkívánta volna. Két igen figyelemreméltó karakter volt: a Vadász, és de Carabas márki, aki egy hatalmas fazon. A márki volt a kedvencem. Hideg agya mint a penge, egy ilyen helyen kincset érhet bárkinek a tapasztalata és cinizmusa. Gamainnek elég érzékletesen sikerült megjelenítenie azokat a hatásokat, amik egy, a valóságtól ennyire elrugaszkodott közegben érhetik az embert. Ritkán hallgatok zenét olvasás közben, de ez a történet simán elbírta, és a Kárhozottak királynőjének a zenéje még passzolt is hozzá.

Viszont Crouptól meg Vandemartól a falra másztam. Azt hiszem, ők valami nagyon laza, nagyon kegyetlen, cinikus, tartással rendelkező bérgyilkos karakternek próbáltak készülni, de ehelyett nekem az volt az érzésem, mintha óvodások békakínzással szórakoztatnák magukat, és ha valami nem úgy megy, ahogyan azt pici agyuk elképzelte, jól a földhöz vagdossák magukat, és hisztiznek egy egészségeset. Az ő részeiket egy idő után át is lapoztam, mert éreztem, ha nem teszem, becsukom a könyvet, és visszateszem a polcra.

Nem szeretem osztályozni a könyveket, de Gamain körül akkora a felhajtás, hogy most kivételt teszek. A stílus, ami azért nem utolsó szempont és a szereplők csak nagyon gyenge közepest kaphatnak, ha rossz a kedvem, esetleg kettes fölét. Maga a történet viszont nagyon jó, tetszett a világ, tetszett, ahogyan az átmeneteket, a közlekedést, és az alapvető különbséget a világok között megoldotta Gamain. És itt jön az, hogy hiába a nagy ötlet, a tálalás mindent gallyra vágott. Ez a második könyv, ami Gamaintól nem tetszett, legalábbis nem hozta a várt formát. Még az Amerikai istenekkel teszek egy próbát, mert valahol olvastam, hogy az igazi regény, míg ez a kettő (Sosehol, Csillagpor) inkább fogatókönyvnek indult, és csak utólag lett regénnyé átdolgozva.