2012/07/25

Anne Brontë - Wildfell asszonya

Nem szeretem a romantikus regényeket, és annak ellenére, hogy a Brontë- nővérek a romantika jegyében alkottak, ők nagy kedvenceim. Valahogy távol áll tőlük az a fajta csöpögős romantika, ami a szerelmi történetek nagy részét jellemzi, és amit jelenleg a romantikus regény alatt érteni szokás. Anne a legfiatalabb a Brontëk között, és Acton Bell írói álnéven alkotott (Charlotte álneve Currer Bell volt, Emilyé pedig Ellis Bell). Élete 29 éve alatt mindössze két regényt írt, az Agnes Greyt, és a Wildfell asszonyát. Az összes regényükben főszerep jut annak a roppant gazdag érzelemvilágnak, ami a romantika korára igen jellemző volt. Történeteik az egyébként is az izgalmas és regényes Anglia tájain játszódnak, a gazdag középosztály vagy épp a felsőbb körök házainak vastag falai mögött. Középpontban általában mindig egy olyan nőalak áll, aki valamilyen oknál fogva kilóg a környezetéből. Mivel ez leginkább intellektusuk, gondolkodásmódjuk, önálló és férfiaktól nagyrészt független életvitelük miatt volt, a feminizmus megtestesült nőalakjai is lehetnek akár. Egy elfogadó, megengedő, a férfiakat igenis partnernek tartó feminizmusé, mivel minden önállóságuk dacára nagyon is érzelmes nők ők, akik várják azt a férfit, akik a maguk teljességében képesek őket elfogadni.
Akárcsak Wildfell új lakója, a fiatal, szép és tartózkodó Mrs. Graham, aki igen nagy feltűnést kell azzal, hogy kisfiával és egy öreg szolgálóval beköltözik a romos udvarházba. Múltjáról senki nem tud semmit, ő nem hajlandó beszélni róla, és talán senki nem is lenne szívesen a helyében, még akkor sem, ha Helen lábai előtt sok férfi hever. Helen keserű tapasztalatokat szerzett a férfiakat illetően, és ennek minduntalan hangot is ad, és fiát is ennek a szellemben neveli, igyekszik kigyomlálni belőle minden bűnre hajlamosító gondolatot. Próbálja legalább annyira elismertetni magát, mint egy férfi, a nyíltan megvető pillantások, és a férfiakkal való eltérő bánásmód mind ezt szolgálja. Egy konok, önmagában hívő asszony, akire a többi nő némileg értetlenül tekint. Nekik megfelel az a szűkre szabott szerep, amiben Helen nem érzi jól magát, és minden erejét latba vetve változtatni próbál, és saját tehetségéből, a festészetből próbál megélni.

Akin leginkább csattan Helen múltja, az Gilbert Markham, egy módos gazdálkodó fia, aki ezt a megelőlegezett bizalmatlanságot és előítéletet igen sérelmesnek érzi, és próbálja azon ritka alkalmakkor, amikor egymás társaságát kénytelenek elviselni, mindezt nem kevésbé tüskésen viszonozni. Az ő aprólékos és elemző leírásaiból ismerjük meg az őket körülvevő emberek hajlamait, jó tulajdonságait, és negatívumaikat, és persze az egész történetet. Ő az, aki férfiként érzékenyen reagál Helen intellektusára, aki a leginkább igyekszik megérteni őt. Kitűnő táptalaj ez a szerelem kibontakozásához, az elmaradhatatlan féltékenységhez, félreértésekhez, ármánykodáshoz és irigykedéshez. Van egy igen érdekes ellenpont a regényben, ez pedig Fergus, Gilbert öccse. Gúnyolódik, ironizál, mindent és mindenkit kifiguráz. Nekem ő volt a kedvencem.

A regény levél- és naplóformában íródott, Gilbert tollából egy ismeretlen barátnak és Helen is papírra veti a maga kis gyötrődéseit. Anne tájleírásai, eszméinek kifejtése egyszerűen elbűvölő. Íróként egyaránt tud önmaga mellett és ellene is érvelni, valahogy minden helyénvaló lesz, valahol a két véglet között. A hamisítatlan brit időjárás, tájak, az 1800-as évek hangulata, a társasági élet megjelenítése a nővérektől már megszokott módon teljesen kizökkentett a mindennapokból. Olvashatom bármelyikük könyvét, a hatás ugyanaz, teljesen bele tudok feledkezni az apró részletekbe, a lassú cselekménybe, és a sokszor önmarcangoló lélekelemzésekbe. Karakterei végletesek, de mindegyik megtestesít a valóságban is létező tulajdonságokat, hozzáállásokat, kicsit felnagyítva, megfosztva a tompító apróságoktól. Legjobban ilyenkor ősszel, télen szeretem olvasni őket, talán mert a borongós, ködös táj ilyenkor körülöttem is éppúgy ott van, mint a könyvben.
Share:

0 komment:

Megjegyzés küldése