Brent Weeks - Az árnyak útján (Éjangyal 1)

Cenaria egy aprócska, elég jelentéktelen terület a föld színén, Khalidor mégis kivetette rá a hálóját. Tiszta területszerzés, vagy netán van valami más is a szándék mögött? Mint minden, ez sem szól másról, mint a Hatalomról, amit jelen esetben apró kis tárgyacska birtokol, egy ka’kari, amiből valamikor régen a legenda szerint hatot készítettek; hat kis labdaszerű tárgy, amelyek maguk választották meg, kit szolgálnak, és amíg tulajdonosuk élt, más nem uralkodhatott felettük. Szétroppantak, és beették magukat a tulajdonosuk bőre alá, sebezhetetlenné téve őket és felerősítve a Tálentumukat. Cenariát a Sa’kage és a Shinga uralja bűnözőkre jellemző szövevényes és átláthatatlan szövetségekkel, bérgyilkossággal, kereskedelemmel, és minden egyébbel, ami látszólag akár törvényes is lehetne. A király trónján egy erőtlen, ostoba alak ül, és a mocsokban elkezdődik a szervezkedés, hogy Khalidor Istenkirálya megkaparinthassa a még hiányzó ka’karit.

Azoth, a szerencsétlen utcagyerek, aki a Telepen nevelkedett, kitéve a nagyobbak és erősebbek agressziójának, nem is tudja, mennyire fontos szerepet szán neki a sors. De Durzo Blint tudja, és nem kevés tragédia és fájdalom árán a szárnyai alá veszi, majd a fiú kívánságának megfelelően kitanítja: Veszejtőt csinál belőle. Azothból Kylar Stern lesz, és Éjangyal, de hosszú az út, míg a Tálentum nélküli Kylar be tudja teljesíteni sorsát.

Brent Weeks története teljesen magába szippantja az olvasót, szó szerint elvarázsol. A képek élnek, mintha az olvasó az egyik percben a telep mocskában mászkálna, rettegve a beteg és torz gyerekektől, akik bármelyik pillanatban megkínozhatják, a másik pillanatban meg együtt sétálgatunk a szereplőkkel a fényűző palotákban, bordélyokban, tanácskozáson veszünk részt, és próbáljuk követni a szövevényes szálakat ebben az elég bonyolult és ingatag politikai helyzetben. Számomra egy történet élvezhetősége három dolgon múlik: a karaktereken, a történet bonyolultságán és az írói stíluson. Itt mindhárom pillér tökéletesen működik. Ha egy író a mágiahasználathoz nyúl, két hibát követhet el: vagy nem használja eleget, vagy mindig ezt használja. Weeks megteremtette azt a tökéletes egyensúlyt ezen a téren, ami a történet feszességét csak még tovább növeli. Az elején még nem teljesen egyértelmű, hogyan és mi módon működik, kik birtokolhatják, sőt, a regény feléig igazából nem is kap szerepet. Blint szűkszavú, ha a Tálentumról van szó, Kylar csak kínlódik a sajátjával, de aztán beindul a cselekmény, és olyan mágiaharcokat nézhetünk végig, hogy az már maga a gyönyörűség. Egyszóval egy tökéletesen összerakott könyv, ami egyszer sem csap át komédiába vagy önmaga megcsúfolásába. Először elolvastam a könyv végén lévő interjút Weeks-szel, és meg kell mondjam, arra számítottam, hogy a történet is olyan lökött lesz, mint ő, de szerencsére kellemesen csalódtam. Semmi felesleges ökörködés, nincs erőltetett humoroskodás, ami lerontotta volna a történet adta élményt. Ráadásul az érzelmi rész igen hitelesre sikerült: a lelki kötődések és a vívódások, amik a szereplőkben lezajlanak, nagyon árnyaltak és valósághűek.

A könyv belső lapja figyelmeztet, hogy kiknek nem való, de ettől függetlenül úgy gondolom, nincs benne több nyílt vagy burkolt erőszak, trágárság és „nyers valóság”, mint bármelyik másik, minőségi fantasyban. Az viszont biztos, hogy ha valaki „rózsaszínre” vágyik, akkor nem ez az ő könyve. Kemény, brutális, szórakoztató, feszültségteremtő, és az elejétől a végéig nagyon izgalmas történetet olvashattam, ráadásul imádom, ahogyan a mágia megjelenik benne. Olvassátok el, mert garantáltan élvezetes órákat fog okozni, és nem fogjátok tudni kivonni magatokat a hatása alól. Remélem, a kiadó, hűen a külföldi gyors megjelenéshez, nálunk sem ül sokat a kötetek felett.

A poszt az SfMagon jelent meg eredetileg.