2012/07/25

Anne Tyler

Vacsora a honvágy étteremben

A regényben a Tull család jópár évtizedét követhetjük nyomon, kezdve az anyával, Pearl Tullal, aki a regény elején már haldoklik. Kezdve azzal, hogyan ismerkedett meg a férjével, amikor megszülettek a gyerekek, az ügyes-bajos, a nagyobb problémák, amikor a férje elhagyja, és hogyan folyt tovább az élet utána. De mindez nem válik személyessé, mindig is kívülről, így szinte már objektíven nézhetjük ezt végig, mivel nem ő a mesélő. Megismerhetjük a három gyermeket az ő szemén keresztül Ezrát, Codyt és Jennyt, és Pearlt, az anyát, a gyermekei szemén keresztül. Lassú folyású regény, szépen, nyugodtan hömpölyög a történet. Hogy mikor is járunk, arra van olykor utalás évszámilag, de a külvilágnak, a történelemnek ebben a könyvben semmi szerepe nincs. Valamikor az első világháború előtt születhetett Pearl, a II. vh-ban megy férjhez, de erről egyetlen szó sem esik, hogy mikor is járunk, annak igazából semmi jelentősége. Olyan, mintha külvilág nem is létezne, csak ők, a Tull család, kiemelkedve térből és időből. 

Olyan nehéz írni akkor, ha az ember nagyon a hatása alá kerül egy könyvnek. Pláne mit lehetne írni egy család- és lélektani regényről? Mindenkit kedveltem, mindenkit utáltam, mindenkivel nagyon szívesen beszélgettem volna ebben a Honvágy étteremben. Nagyon tipikus, nagyon esendő emberekről szól, meglazult családi kapcsolatokról, amit mindig megpróbál összetartani valaki, itt Ezra az, a kisebbik fiú. Jenny csapódik az életben ide-oda, majd amikor megállapodik, akkor sem derül ki igazán, jól érzi-e magát a szerepében. Cody, a nagyobb fiú, talán ő vitte a legtöbbre anyagilag, érzelmileg talán a legtöbbet szenvedett, de a dacos ellenállást, a lazaság álarcát soha nem vetkőzte le. Azt hiszem, ő került hozzám a legközelebb, pedig a könyvben a legtöbb problémát ő okozza saját magának is, és mindenki másnak is. Az anya személye… nos, ő eléggé érdekes személyiség. Majdnem vénlány már (korának fogalmai szerint), amikor férjhez megy, a gyerekek még kicsik, amikor elhagyja őket a férje, és ezt ők sínylik meg a leginkább, mert a mindez a legrosszabb énjét hozza elő. Őt nem szerettem, bár voltak okos mondatai. Jenny teljesen hidegen hagyott, körülbelül olyan viszonyom volt vele, mint mindenki másnak, a történet/család része volt, és ennyi. És Ezra, aki egy magába forduló, málészájú gyerek volt, igaz, nagyon kedves, és jó gyerek, felnőttként is pont ilyen. És éppen ő az, aki próbálja mindig összehozni a családot, soha nem adja fel, a maga csendes és egyszerű módján ragaszkodik mindenkihez, és szeretné, ha mindenki így érezne. Nincs kimondott cselekmény, hacsak egy család több évtizedes élete nem számít annak, viszont tökéletesen megjeleníti a családon belüli kapcsolatok nagyon kusza hálóját, a szeretetet, a piszkálódást, a gyűlöletet, a féltékenységet, a ragaszkodást, mindezt könyvhöz bilincselő stílusban. Sokat tudnék még írni róla, például, hogy a gyerekkorban történet mennyire nagyon befolyásolják a személyiségeiket, a későbbi döntéseket, hogy ha Pearl nem olyan, amilyen, akkor vajon a gyerekek is mások lettek volna-e, ha nincs bennük ennyi hiányérzet, szeretetlenség, akkor… szóval olvassátok el. Tanulságos, élvezetes. Olyan, mintha személyesen megismertem volna egy új családot.

Fekete bárány
"Hamarosan tapasztalja majd, fiatalember, hogy egyáltalán nem önzetlenség, ha az ember a születésnapi tortájánál a gyerekei boldogságát kívánja."
Barnaby a Gaitlin család fekete báránya. Problémás ifjúkor, döcögő felnőttkor, valahogy semmi nem úgy sikerül az életében, ahogyan azt a szülei, főleg anyja, remélné. De ez őt a legkevésbé sem zavarja, nincs más célja, minthogy jól érezze magát, önálló legyen, megállva a saját lábán, és ha másnak nem is, lánya elvárásainak igyekszik megfelelni, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

A lapokon az ő gondolatait, érzéseit, fejlődését követhetjük nyomon, de ez nem csak az ő regénye, hanem az életé is. Az apróságoké, amik örömet okoznak, amikkel örömet lehet okozni, és persze a bosszúságok, szurkálódások, amikkel bökni tudunk a másikon. Nem csak Barnabyé ez a könyv, hanem az öregségé is. Tyler nagyon finoman tudja érzékeltetni Barny munkáján keresztül az életkori sajátosságokat, az elesettséget, a figyelemhiányt, amiben az időseknek részük van. Barnaby ugyanis egy olyan munkát választ hivatásául, ami tekintve ifjúkorát, nagyon távolinak tűnhet tőle, de ő a lehető legnagyobb természetességgel veszi ezt: egy Bér-Váll nevű kis vállalatnál dolgozik, akiket idősek gondozására lehet felbérelni, mindenféle ügyben: boltba járni, gyógyszerért menni, pakolni, takarítani, lomtalanítani. Ő a kleptomániának egy elég különös válfajában szenved: betöréseinek sosem az volt a célja, hogy értékeket lopjon, nem, ő az emlékekre utazott. Fényképek, naplók, szobrocskák, minden érdekelte, amiből egy másik ember körvonalazható. És Tyler megtalálta a tökéletes egyensúlyt a két téma között, egymásba olvasztva őket, mégis külön láttatva, mert csak így tudjuk megérteni az egészet. Látjuk az időseket Barnaby szemnén keresztül, látjuk Barnabyt önmagában, halljuk a gondolatait, elképzelhetjük az érzéseit, és olykor szembetalálkozunk a családjával is. Az egész annyira élethűre sikerült, még a legjelentéktelenebb karakter is annyira hiteles és élő, hogy olyan, mintha a saját családomról olvastam volna, és tudnám, ki kicsoda, milyen ember, és milyen mondatok várhatóak tőle. Ez nem kiszámíthatóság, hanem inkább a családok felépítésének leképezése, ismerőssége: van a mindent kézben tartani akaró anya, a menyek, a fiúk, az unokák, a nagyszülők, mindenkinek megvan a saját feladata a családon belül, ki miatt robbannak ki viták, kihez kell jópofát vágni, mikor nem szabad megszólalni, családi vacsorák, múltbeli perpatvarok... nem akarom túlírni. Aki szeret egyéni sorsokról, lelkekről, gondolatokról, múltról olvasni, az semmiképpen ne hagyja ki.

Először azt hittem, ez a könyv nem lesz olyan jó, mint az előző könyve, de ez nem így van. Ez is nagyon jó, csak sokkal lazább a hangvétel, valószínűleg Barnaby személyisége miatt, de nem kevésbé komoly a témája. Viszont aki ezt a borítót megalkotta, annak valami emlékezetes büntetést kellene kitalálni. Merénylet nem csak a jó ízlés ellen, úgy alapvetően, hanem a könyv is minőségibb munkát érdemelne. Nem is teszem be a magyar borítót.
Share:

0 komment:

Megjegyzés küldése